Love and Death – Between Here & Lost

Mindenki legnagyobb megelégedésére egy nagy vastag kövér IGEN a válasz az előbb feltett kérdésre, hiszen egy olyan hiánypótló lemezt sikerült összehoznia a Love and Death-nek, ami úgy idézi meg a szebb napokat is megélt nu metal hullám legfényesebb pillanatait, hogy közben teljes mértékben modern tud maradni, elkerülve az avíttas kínlódás csapdáját. Ugyan legelső hallásra nem volt ennyire egyértelmű a hatás, de néhány extra kört követően egyre inkább kezdték nem csak megadni magukat a számok, de az egyre komolyabb függőség is kialakulni látszott, ami szűnni nem akaró újrajátszást eredményezett rövid időn belül. Hasonlóan a régi KoRn lemezekhez itt is sok finom apróság bújik meg a zenében és az énekben egyaránt, így erősen javallott a nagy hangcuccok mellett a fülessel való hallgatás is. Minden bizonnyal jót tett a muzsikának, hogy többé nem egy ember írja a dalokat, hanem a többi zenésztárs is oroszlánrészt vállalt a folyamatban, valamint még külsős segítséget is igénybe vett Head néhány zenei elem vagy éppen énektéma végső formájának kialakításához.

Kezdésként az új nóták közül elsőként megismert The Abandoning remekül adja meg az alaphangot, rendkívül erős nyitánya az albumnak. Ahogy arról korábban is szó volt, felkerült mindhárom EP-s nóta a korongra, rögtön a folytatásban érkezik is a Whip It, amivel kapcsolatban továbbra is kissé ambivalens érzéseim vannak. Egy feldolgozást berakni második dalnak ráadásul kissé fura döntés, főleg, hogy meg is töri a kezdeti lendületet, de az igazat megvallva, van valami ellenállhatatlan bája az egésznek. A Watching The Bottom Fall egyike a legerősebb tételeknek, sok finom aprósággal, kiváló énektémákkal és egy rendkívül ragadós refrénnel megspékelve. Ezután a By The Way viszont ismét visszább vesz a tempóból, egy lassan hömpölygő szomorkás darab a halálról, illetve a szeretteink elvesztéséről. Az Indie Vision Music oldalán egyébként egy minden részletre kiterjedő, rendkívül alapos interjú található, amiben a dalok háttértörténetét is jobban meg lehet ismerni.

Innentől viszont nincs megállás, a Between Here & Lost második fele végig egyenletesen magas színvonalon, maximális erőbedobással, nulla üresjárattal szállítja a himnuszokat. Elég csak a Meltdown kőegyszerű, ám annál hatásosabb nyitóriffjére és a földöntúli hangulatára, vagy a KoRn legjobb pillanatait megidéző My Disaster kezdésére gondolni. Nehéz lenne csupán egyetlen szerzeményt kiemelni a lemezről, de az biztos, hogy az I W8 4 U vitán felül érdemes lenne erre, amiben ráadásul Mattie Montgomery is hallatja hangját a For Todayből, nem kevés pluszt adva az összképhez. Ezt követően a Fading Away pedig továbbra sem engedi lankadni a figyelmet és egy újabb erősen KoRnos, hangulatban borzasztó erős világot tár elénk, aminek köszönhetően egyébként az egész BH&L nyugodtan párhuzamba állítható az Untouchables epikusságával. A már az EP-t is bearanyozó Paralyzed és Chemicals kettőse még mindig hibátlanul működik, kétség nem férhet hozzá. Ezek után talán nem is csoda, hogy a hattyúdalként érkező Bruises egy lassabb, nyugodtabb darab zongorás kísérettel, ami azért féltávon csak bedurvul, még mielőtt bárki is azt hinné, hogy egy tipikus andalgós levezetésről lesz csupán szó. Szép, méltó befejezése ez ennek a picit több, mint 40 percnek. A dalok jók, fogósságban sincs hiány, a hangzás embertelenül brutális, a hangszeres játék is rendben van, miközben minden hangszer egyforma fontossággal bír. A játékidő is pont optimális, ráadásként pedig nem egy emlékezetes énektémát is hallhatunk Headtől. Nem hogy manapság, de még a hőskorban sem mondhattuk el mindezt túl sokszor egy-egy alkotásról. Persze még így is van hova fejlődnie a zenekarnak, de az eddigiek alapján joggal élvezhetik a hallgatóság teljes bizalmát.

8/10