Kvelertak – Meir

Ha létezne egyetemes értékrend, az alapján meg lehetne kérdőjelezni a stavangeri zenekar elképesztő sikerének indokoltságát, de az tény, hogy a lavinaszerűen terjedő ismertségért megdolgoztak. Az első nagylemez dalainak zsigeri hatását nehéz tagadni, de ez kevés lenne, ha nem lelkes és befolyásos embereknek vált volna kedvencévé, akik tulajdonképp a lavinát berobbantották. A Ballou–Baizley tengelynek köszönhetően tulajdonképp a teljes amerikai rockvilág szembesült azzal, hogy a klasszikus rocknak a sok hadonászás (Turbonegro, Gluecifer, Chrome Division) után végül tényleg Norvégia adja a huszonegyedik század első igazán felrázó pofonját. És ha már így történt, a Kvelertak alaposan meg is turnéztatta a lemezt, aminek következtében a világ gyakorlatilag minden szegletébe eljuttatták az anyagot. Ezek közben és után sorra gyűjtötték be az elismeréseket, a legkülönbözőbb ranglisták élére ugrottak, és a legkülönbözőbb díjakat tették zsebre. Ennek eredményeként az utóbbi időben erősen megroppanó Roadrunner Records (menekülő útvonalat és) potenciált látott bennük, így a gyakorlatilag második nagylemezüket, a Meirt az utóbbi harminc év egyik legnagyobb metal kiadója gondozza (ezzel kapcsolatban a lemez anyagára vonatkozóan nincs helye aggálynak: a felvételek már a szerződés megszületése előtt befejeződtek).

És kicsit csalódás az anyag. Az első lemezhez képest kevesebb a Myrkgrav, több a Thin Lizzy, pofátlanabb az AC/DC (a szövegvilágban is). Sosem gondoltam volna, hogy a This Elegy, His Autopsy után lesz még okom belekötni Kurt Ballou munkájába, de a cím nélküli lemez hangzásának kócait nem kellett volna kifésülni. Ráadásul a Meir beigazolta a félelmemet, hogy az ütnivaló „blöezés” ki fog tudni szökni az aktuáltucat bármicore-ketrecből (Spring Fra Livet, Evig Vandrar). De ezzel gyakorlatilag minden (szőrszálhasogató) rossz elhangzott a lemezről. Igaz ugyan, hogy míg az előd dalai úgy hatottak a fülre, mint égő gyufa a benzinre, addig a Meir esetében a hatást legfeljebb az égő gyufa és az alumíniumreszelék példájával lehet illusztrálni. Mert ahogyan a csillagszóró, úgy a fül is lassan izzik fel a lemeztől, ha viszont ez megtörténik, akkor igen nehéz csillapítani a folyamatot. Ez természetesen nem jó, de egyszerűen három hallgatás után tehetetlenül fogod újra meg újra elindítani a lemezt (míg az első lemeznél három szám után már nyilvánvaló volt, hogy ez meg fog történni).

Az új lemezre egyrészt épp annyit fejlődött a zenekar, amennyit a rajongók tetemes része elvár és be tud fogadni egyszerre: igen keveset. Előkerül kifejezetten thrash megoldás (Månelyst), furcsa, a dallamos kiabálás felé hajló vokálsáv (Evig Vandrar), pszichedéliát célzó hangulat (Tordenbrak), hatalmas dúrok (Spring Fra Livet) egy-két derék gitárszóló (Månelyst, Kvelertak) és hosszabb dal (Nekrokosmos, Undertro, Tordenbrak), de a gerinc, sőt a bordák és a végtagok is át lettek ültetve az előző lemezről. És ez a test ugyan nem ad akkora pofont, mint a debütalbumé (mert váratlanul mindig sokkal jobban fáj), de azért visszakézből egy tisztes stricipofonra minden további nélkül képes. Másrészt hiába hallottad már a Snilepisket a Westcoast Holocauston (ha a demó számainak elővétele ilyen ütemben folytatódik, akkor még két-három lemez, és az összes, rendes megszólalást érdemlő szám megkapja a jussát), hiába volt langyos étvágygerjesztő a Bruane Brenn, és hiába visszhangzik a lemezt záró Kvelertakban a Young fivérek összes/bármelyik ’90 utáni dala, ha egyszerűen minden, ami megszólal, beleássa magát a füledbe. Ráadásul lefelé, hogy mindenképp belefulladjon a saját kilégzésébe, és ott is maradjon bomlásig. Ettől függetlenül biztos, hogy a Meir az első lemez mellé nem tud felnőni, de megközelíteni képes, és már az is csodaszámba megy, hogy egy világrázó indulás után a folytatással nem bukott hatalmasat a zenekar. Összességében tehát a mosoly levakarhatatlan, a vicsor és a táncoló lábak is adottak, a templom viszont marad érintetlen.

Pontszám: 8/10