Kvelertak – Kvelertak

Az általános történelmi vélekedés szerint a vikingek a XI. század végén szűntek meg vikingként létezni. Azóta ugyebár eltelt egy évezred, de továbbra is rendkívül magas azon zenekarok száma Skandináviában, amelyekről ha nem is közvetlenül a fenti népcsoport, de az általuk képviselt vegytiszta, sztereotipikus férfierő jut az ember eszébe: súly és mocsok, szeszben ázó arcszőrzet, agresszív közlésforma. Pusztán egy dal meghallgatása után tudni lehetett a norvég Kvelertak self-titled lemezéről is, hogy ez bizony Észak-Európa terméke, a gond csupán az, hogy pusztán egy dal meghallgatása után tudni lehetett azt is, hogy mit rejt a többi tíz.

Bizonyára az éghajlat, a történelmi múlt, és a zenei hagyományok tehetnek arról, hogy a norvég fiúk sem keresnek új utakat zeneileg, inkább összegyúrják mindazt, ami az utóbbi években a félszigetről érkezett. Gondolok itt egyrészt az apró nyomokban talán bennük is felfedezhető black metalra, melynek népszerűsége (fura módon) az életszínvonallal egyenesen arányosan emelkedett Norvégiában, és ma már a fő zenei exportcikküknek számít. Gondolok másrészt a crustra, mely fordított utat járt be a fent említett vikingekhez képest: a Brit-szigetekről indult felfelé, és mára már Svédország egyik „tradicionális” irányzatának számít a crust, és kissé rock’n rollosabb változata, a d-beat. És gondolok harmadrészt a rock’n rollra, ami punkos változatban szintén nagyon felkapott az utóbbi években a környéken, elég csak a Backyard Babies-re, a Hardcore Superstarra, vagy a szintén norvég Turbonegrora gondolni.

A Kvelertak lemezét hallgatva ezek szépen sorban beugranak, én például szinte rögtön a svéd d-beat csodára, a Disfearre gondoltam (de a magyar Chief Rebel Angel is beugorhat), így akarva-akaratlanul is hasonlítás tárgya lett a 2008-as Live the Storm: igaz, ott a rock’n roll annyira nincs képben, de szintén egy sötét, de azért fogós crustviharról beszélünk. A szövegeket itt anyanyelvén üvölti a fülünkbe az énekes, öt zenésztársa pedig hallhatóan megpróbál minél működőképesebb crust’n roll slágereket alárakni, ez többször sikerül is a lemezen (pl. a klipes Mjød, vagy a Sultans of Satan esetében), ám hasonlóan a második Chrome Division albumhoz, igazi slágerek nélkül a korong méregfogait vesztett csörgőkigyóhoz hasonlóan tekereg. Ugyan a fiúk az összes rock’n roll klisét sikerrel abszolválják, a három gitáros (kiknek létszáma számomra is indokolatlannak tűnik, élőben bizonyára hatásos színpadképet eredményeznek) húz, von, szólózik, de slágerek nélkül ez így lemezformában korrekten tökös iparosmunkánál többet nem ér, hisz zenei kreativitásról, vagy erős hangulatról nem igazán beszélhetünk, és valóban fogós tételek nélkül így hangsúlyos lesz a monotónia.

Persze a John Baizley (zenészként Baroness, borítók terén Kylesa, Torche, Daughters, stb.) által jegyzett borító mögött lapul azért egy Kurt Ballou-féle hibátlan hangzás, és vannak annyira jó zenészek, hogy minden dalban legyenek olyan pillanatok, amelyek után a szőrös-tökös-mocskos zenék kedvelői a nyaki ízületeik kárára fordulnak meg, de ezek továbbra is csak arra elegendők, hogy a számok ideálisak legyenek egy előzenekari setlistre, vagy egy motoros találkozóra. Azonban egy erős nagylemezhez, vagy hosszabb koncerthez már nem csak karcolni, horzsolni, meg húzni, hanem igenis ütni kell, és ehhez ebben a formában slágerek kellenek, rövidebb hosszal és angol szöveggel. Augusztusban azért a nyakamat tenném rá, hogy a közönség arra vevő részével a rock’n roll nyelvén is sikerrel fog kommunikálni a gárda.

 
6.5/10