Következetesség elejétől a végéig – End: The Sin of Human Frailty

Azt hiszem, abban bátran kiegyezhetünk, hogy a 2020-as évek a rég letűnt(nek hitt) stílusok felelevenítéséről, gusztustalan mennyiségű feldolgozásról, és az indokolatlan/indokolt szupergruppok létrejöttéről szól. Ez utóbbiban esszenciális szerepet töltött be a covid, ugyanis amikor a csillapíthatatlan alkotásvágy vezérelte zenész nem tudott kontaktálni a zenekarának többi tagjával, akkor megtette ezt másokkal – esetenként más formációkból. Ugyanakkor fontos leszögezni a jelenség kapcsán, hogy

attól, mert egy zenekarban szinte csak és kizárólag prominens, sokak által rajongott előadók vesznek részt, az eredmény nem feltétlenül mindig lélegzetelállító,

gondolok itt pl. a híresen lesajnált Prophets of Rage-re vagy a bődületesen hallgathatatlan Chickenfootra.

Szerencsére akadnak szép számmal a fenti állításomra rácáfoló egységek is, mint a Mutoid Man, a nem is olyan rég debütált L.S. Dunes, a Down – hogy egy kicsit az idősebb korosztálynak is kedvezzek -, illetve cikkünk alanya, az End. A baromi erős névsorral felvértezett hardcore/metalcore squad hat évvel ezelőtti megalakulása óta kiadott egy-egy nagy- és kislemezt, valamint egy splitet, most pedig itt a kettes számú LP, a The Sin of Human Frailty, aminek – a dátumot elnézve – nem sok további versenyzővel kell már megküzenie, hogy fel is vándoroljon az év legjobb anyagainak ki tudja hány szintes dobogójára.

Hogy miért jelentettem ki ezt ilyen játszi könnyedséggel? Tekerjünk csak oda vissza, ahol azt írom, hogy igazi nehézfiúk a zenekar tagjai (mert nyilván megint elhúztam az első bekezdést, mint a rétestésztát). Az Endben a Counterparts torka, Brendan Murphy kajabál, gitáros posztokon Greg Thomas (ex-Shai Hulud, ex-Misery Signals, ex-Enabler, meg még vagy egy tucat másik hardcore-banda), valamint a Grammy-díjas producer és színtérsztár Will Putney leledzik, a mélyeket Jay Pepito, a Reign Supreme énekese hozza, a dobokat pedig a The Acacia Strain saját Matt Guglielmója püföli. Na már most, ez kapásból egy olyan bika névsor, amivel nem igazán lehet mellélőni, illetve ezek az arcok elég széles spektrumon képviselik az extrém metaltól a hardcore-ig a gitárzene szinte összes létező alműfaját. Ja, és ha ez nem lenne elég, majd’ elfelejtettem, hogy két teljes évig még az ex-’dillingeres Billy Rymer is dobolt a bandában – akinek szintén ki tudja hány másik aktív és passzív projektje pörög épp -, szóval ha valami, akkor az End bizony tényleg egy masszív osztálytalálkozó. (Itt pedig lábjegyzetként halkan megjegyezném, hogy imádom, hogy Putney mellé szinte minden formációba kell egy volt TDEP-tag, hogy meglegyen a lelki békéje.)

Most pedig térjünk ki arra, hogy miért annyira lényeges szempont a srácok jártassága ennyi különböző zsánerben: mert van honnan meríteni. Ezt a debütáló Splinters from an Ever Changing Face még nem annyira támasztotta alá, és félreértés ne essék, az is egy kiváló lemez, viszont annyira mértéktelenül ontja magából a mocskot, hogy nehéz kimazsolázni belőle az értékeket. Szerintem ott még az volt a terv, hogy mindenki az “anyazenekaránál” súlyosabb taktusokat akart magából kipréselni, ez pedig lényegében sikerült is. Azt a lemezt tulajdonképpen a játékideje menti meg a saját maga által kreált mélysötét fekete lyukba való beszippantódástól. Ha ügyes vagy, fél óra pont elég az üzenet átadására, és ugyanennyi állt “rendelkezésükre” jelen esetben is. A feladat már csak annyi volt, hogy ne váljanak önismétlődővé, holott ezek a csávók nyugodtan megtehették volna, hogy kiadnak egy segg ugyanolyan lemezt, mint az elődje, ha ahhoz van kedvük, mert ha urambocsá’ be is fuccsol az egész, akkor is ott van még a kismillió egyéb elfoglaltságuk. Szerencsére nem így történt:

a ‘Human Frailty nem elégszik meg a jól bevált recepttel, új fűszerekhez nyúl, 19-re lapot húz, a gázba tapos, az eredmény pedig egészen dobhártya-kápráztatóan lenyűgöző.

Kezdjük ott, hogy a banda

úgy vegyíti az alap hardcore/metalcore hangzást grindcore-ral, black metallal, noise-zal, elektronikával, poszt-metallal meg bármivel, ami tulajdonképpen az eszükbe és/vagy a kezük ügyébe jut és kerül, hogy az egy pillanatig se válik repetitívvé vagy elcsépeltté.

Saját koherens soundot hoznak létre, amiben minden apró elem épít inkább, mintsem rombol. Már a kezdő A Predator Yourself letaszít a mélybe, egy fülledt, izzadt pinyóbuliba, hogy a gerincoszlopodat másodperceken belül kirántsák a seggeden keresztül a pitben. Pengeéles, süvítő, grindos riffek, láncra vert kutyához hasonlító acsarkodás, kimért tekintélyparancsolás: itt a Gaping Wounds of Earth, a lemez egyik legkiemelkedőbb darabja. Ha már aranyba foglalt momentumok, muszáj kiemelni a Heriot énekesnőjével közös Thaw-t, ami hasogató elektronikájával, konstans tempóváltásaival, valamint a végére tartogatott, tiszta énekes katarzisával egyfajta pingponglabdaként játszik a figyelmeddel – és a lelkeddel egyaránt. Határozott szót érdemel még a Full of Hell-es Dylan Walkerrel feldobott és végig is aprított futótűz, a Worthless Is the Lamb – ami egyébként olyan, mint egy rommá szteroidozott Lorna Shore-darab -; a kimért építkezéssel és stroboszkóp-szerű dobokkal operáló Hollow Urn; vagy az albumot záró Leper, ami egy annyira maradéktalan zárása a The Sin of Human Frailtynek, hogy azt tanítani kellene.

Ja, és végül, de nem utolsósorban, ha van egy Putney a bandádban, akkor balgaság lenne nem rábízni az anyag megmunkálását (holott ehhez a dobos, Matt is ért, de hallgass a szívedre, szavazz a Fide…), és ahogy a kiadvány megdörren, az ezúttal is kifogástalan. A tíz dal harminc percben tökéletes játékidő, szerintem ebbe mindent beleadtak, amit akartak, és egy pillanatig se éreztem úgy, hogy vége lehetne már, vagy hogy bármelyik kibontós rész a szükségesnél terjedelmesebbre sikerült. Ami pedig a legjobb az egészben: úgy érzem, hogy az End még naaagyooon messze van az eszköztárának kimaxolásától, sőt épphogy csak belemerült annak feltérképezésébe. Már hallom is a zsánerrendőrség szirénáit a távolban, ahogy leírom e sorokat, de ha ez a lemez végtére is egy metalcore-anyag, akkor abból az év legjobbja, vitának helye nincs! 9,5/10