Kognitív, érzelmi és spirituális folyamataink tükre – Thoughtcrimes: Altered Pasts

Tracklist:

1. Panopticon
2. Mirror Glue
3. Keyhole Romance
4. New Infinities
5. Altered Pasts
6. Dare I Say
7. Hai Un Accendino
8. Conscience on Tilt
9. The Drowning Man
10.Deathbed Confessions
11. Lunar Waves

Műfaj: mathcore

Támpont: The Dillinger Escape Plan, Helpless, God Mother

Hossz: 34 perc

Megjelenés: 2022. augusztus 26.

Kiadó: Pure Noise Records

Webcím: Ugrás a weboldalra

Immár hat éve, hogy a The Dillinger Escape Plan feloszlott, hatalmas űrt hagyva még nagyobb rajongótáboruk szívében. Itt azonban nem állt meg a zenekar tagjainak élete: Greg Puciato énekes például szólókarrierbe kezdett, míg Ben Weinman gitáros vett egy farmot, aztán beszállt a Suicidal Tendenciesbe. Billy Rymer dobos pedig új zenekart alapított, viszont nem egyedül röffentette be annak motorját, hanem egy régi cimborájával, Brian Sullivan gitárossal közösen. Rymer ide még gitártémákat is írt, mivel saját elmondása szerint a gitár mindig a második hangszere volt, ám amikor 2009-ben csatlakozott a Dillingerhez, letett a pengetésről, hiszen “a világ két legőrültebb gitárosa” játszott vele egy zenekarban. Később, mikor éppen otthon tartózkodott, Sullivan unszolására ismét elkezdett riffeket írni. Így született meg a thoughtcrimes, ami egészen pontosan 2019-től aktív, most augusztusban pedig megjelent az első, Altered Pasts című nagylemezük is. Az előzetes dalokat hallgatva joggal nyugtázhattuk, hogy gyakorlatilag kaptunk egy TDEP 2.0 verziót, viszont a teljes albumot tekintve ez mégsem teljesen igaz.

De azért nagyjából mégis. Pusztán ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Rymer volt a TDEP egyik mozgatórugója, ez nem meglepő. A lemezről süt az ő stílusa, lendülete, a hihetetlen dobtémák nosztalgikus hatással bírnak, és ha ez még nem lenne elég, Rick Pepa énekes hangja néhol már-már hibátlanul idézi meg Puciato orgánumát. Elég csak a Panopticon című nyitányt felcsapni, és ha mondjuk egész eddig barlangban éltünk volna és nem lennénk tisztában azzal, hogy nincs többé Dillinger, azt hinnénk, ez annak a bandának az új anyaga. Ezt mindenki döntse el magának, hogy jó-e vagy rossz, örülünk-e annak, hogy az ikonikus mathcore-zenekar szelleme fennmaradt, hiszen az első dalon kívül az olyan tételek, mint a Dare I Say, vagy a The Drowning Man is éppen erről tanúskodnak. Eszeveszett dobjáték, agyament, tempós, agyas gitártémák, súlyos és pusztító riffek. Ott van viszont a másik oldal, ami miatt mégsem fognám a zenekarra, hogy másolják vagy éppenséggel folytatják a Dillinger munkásságát, mert vannak olyan, eredeti ötletekkel megspékelt nóták is, mint a gépdobos epizóddal ellátott Mirror Glue, aminek a vége felé lecsillapodott dallamai szintén újszerű élményt nyújtanak, vagy az egyik kedvencem, a Keyhole Romance, ami a gyönyörű, de kérészéletű vonós bejátszás után még megbüntet egy kiadós, masszív disszonáns akkordokkal tarkított riffmenettel.

Az album egyik erőssége az, hogy baromi jól szól, a másik pedig az, hogy rövid. 35 percnél többet nem kaptunk, de ez a játékidő ebben az esetben előnyös, ráadásul valami megmagyarázhatatlan oknál fogva ez az alig több mint fél óra is úgy repül el, mintha tíz perc lenne, a vad matekozós vágtáknak köszönhetően. Dicséretes az is, hogy egy olyan ritka zenekarral van dolgunk, akik úgy tudnak át- és felvezető epizódokat csempészni egy lemezre, hogy ne csak töltelékként tudjunk gondolni rájuk, hanem jelentőséggel is bírjanak és valóban be is töltsék a funkciójukat. Mindezek mellett Pepa (nem bírok nem mosolyogni, míg leírom a nevét) vokalistai tehetségét is muszáj kimelni, ott van például a New Infinities, amiben megmutatja változatos énekstílusát, és bizony igazán brillírozik a hangjával, játszi könnyedséggel csűri-csavarja a hangszálait. Ráadásul ez a szám megint egy olyan példa, ami ismét tudatja a hallgatóval, hogy hiába Rymer jellegzetes zenei jelenléte, ez már egy másik együttes. Viszont ami a leginkább ráébreszt erre, az a legutolsó, Lunar Waves című, nagyon visszafogott dal. Itt bukik ki a zenekar igazi egyedisége, vagy annak jelei. Pepa itt nyaktörően éles kanyart vesz be atmoszféra terén az eddigiekhez képest azokkal a hangszínekkel és dallamokkal. De a gitárjáték és a dob is olyan, mintha nem is ez a zenekar írta volna a dalt, nem is erre a lemezre szánták volna. Dinamikus, kissé kiszámítható, grunge-os, és már csak a szomorkás, este, esős időben városban sétálós hangulata miatt is kiemelkedik a többi szerzemény közül. Talán ízelítőt kaptunk a következő anyagból? Igazából kétlem, de én mindenesetre úgy vagyok vele, hogy ez a dal lehetne egy olyan alap, amire a jövőben építeni kellene és máris megvan egy teljesen egyedi hangvételű album, már a zenekar eddigi munkásságát tekintve.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni a „fülbeötlő” hasonlóságot a TDEP hangzóanyagai és az Altered Pasts között, de mint írtam, mindenki döntse el maga, hogy ez számára előny, vagy éppen hátrány. Annyi biztos, hogy párhuzam ide vagy oda, a thoughtcrimes többször is tudtunkra adja, hogy a saját útjukat kívánják járni. Bemutatkozó lemezük egésze nem annyira megkapó, mint egy-két kiemelkedő darab, viszont azok így még nagyobbat ütnek. Billy Rymer megmutatta, hogy van még a tarsolyában néhány szélvész téma és őrült ötlet, társai pedig egyszerre asszisztálnak és hozzá is teszik a magukét. Kíváncsiak vagyunk, mennyire távolodnak el ettől a jövőben és mit hoznak legközelebb. 7,5/10