Kifogástalan talajgyakorlat – Comeback Kid: Heavy Steps

A kanadai Comeback Kid tipikusan azon zenekarok egyike, akik soha nem csináltak vállalhatatlan lemezt, de még csak önmagukhoz képest közepesen vacakot sem, mégis voltak pillanatok a munkásságukban, amikor mind mi, a hallgatók, mind pedig ők is érezték, hogy nem igazán találják a helyüket, és ez talán nem kristálytisztán az, amit át akarnak adni a közönségüknek. Gondolok itt pl. a 2017-es Outsiderre, ami a címének 100%-ig megfelelve kissé kívülállóként hatott a srácok diszkográfiájában. Félreértés ne essék, az a lemez szerintem egy jó cucc, de az új kiadó, a sterilebb hangzás, a kicsit metalosabb megoldások mintha minimálisan kizökkentették volna a csapatot azt illetően, hogy nekik miről is szól ez az egész hc dolog, illetve miért is csinálják azt, amit. Az a kevés rosszmájú, akiknek ez nem nyerte el a tetszését, természetesen el is határolódott a bandától a továbbiakban, azóta pedig eltelt majdnem négy és fél év, megannyi koncert, fesztivál, plusz még egy világjárványnak is a végét(?) járjuk, és itt is van a Heavy Steps, ami páros középső ujjat mutat a fanyalgóknak az egyszerű-de-nagyszerű receptúrájával.

A CBK srácai is keresztülmentek a “karanténlemez” elkészültének az összes fázisán: a dalok elszigeteltségben íródtak, az ötletek az interneten utaztak egymáshoz, a srácok csak stúdiózásnál találkoztak először, a lemez késett, és igen, náluk is ez a négy és fél év a legnagyobb idő, ami két kiadvány közt eltelt. Ugyanakkor míg mások főleg a kísérletezésre és az addig megvalósítatlan ideák előtérbe helyezésére fordították ezt a kényszerszituációt, addig a srácok főként azon agyaltak, hogy rohadtul hiányzik nekik az élőzene, a koncertek, a tombolás, a kapocs a banda és a közönség közt, és úgy en bloc a hardcore életérzés. Ezért aztán ennek az új lemeznek ízig-vérig kompromisszummentes hc-úthengernek kellett lennie, olyan dalokkal, amikkel aztán oda lehet b*szni, ha ez az egész véget ér. Ezt pedig teljes mértékben hozza is a Heavy Steps. Ahogy Andrew Neufield, a zenekar énekese a Rock Soundnak adott interjúban fogalmazott:

Ezek vagyunk mi, ahogy magunkat adjuk.

Az album a maga 11 dalával és félórás játékidejével az alap hardcore-elvárásoknak maximálisan eleget tesz, és ami a legfontosabb: szórakoztat. Persze a Comeback’ életpályája sem pusztán játék és mese, ugyanúgy fel-felbukkannak a pályájuk során a társadalmi és politikai igazságtalanságokat feszegető tételek, de a Heavy Steps egy jóval pozitívabb hangvétellel próbálja elénk tárni, hogy az élet szar, de ez nem ok arra, hogy otthon a sarokban sírdogálj. Elég csak egy pillantást vetni a lemezhez készült klipekre, tisztán látszik, hogy a srácok abszolút nem veszik komolyan magukat. És hogy milyenek a dalok? Tömörek, velősek és irtózatosan fülbemászóak. Nincs az az isten, hogy az első négy tétel (Heavy Steps / No Easy Way Out / Face the Fire / Crossed) ne legyen a setlist díszes tartozéka! Két vendég is, mondjuk úgy, hogy megbújik a lemezen, igazából ha nem lenne odaírva, hogy melyik számba segítenek be, önmagunktól fel se tűnne. Az egyik a Gojira torka, Joe Duplantier, aki a már említett Crossedban kajabál egy-egy sort, a másik JJ, aki így elsőre nem mindenkinek lehet meg, mert ez a hip-hop projektjében használt művészneve, de ha utána biggyesztjük, hogy Peters, akkor már levágós lehet, hogy ő bizony a Deez Nuts frontembere. A vele közös Everything Relates címe megint egy egyenes utalás, ugyanis a szám vége előtt van egy kiállás, aminek következtében ugyanaz a három hang pendül meg, mint a Deez Nuts 2017-es Binge & Purgatory lemezének intrójában. Nem hinném, hogy ez egy véletlen lenne, inkább egy nemes gesztus. A Dead on the Fence óriási Metallica worship, a Standstill meg elmehetne Andrew másik zenekara, az alternatívabb hangvételt képviselő Sights & Sounds egy izmosabb B-side-jának. De ami a legfontosabb, minden dalnak megvan a lemezen a saját egzisztenciája, egyik se lóg ki, együtt alkotnak egy betonvastagságú, határozott összképet.

A winnipegi srácok megmutatták, hogy nem kell őket félteni az elkallódástól, és bármikor vissza tudnak szökkenni a gyökereikhez, ha egy kicsit meg vannak nógatva – főleg, ha ezt egy világjárvány teszi. A Heavy Steps ékes példája annak, miért ez a zenekar a modern hardcore egyik megkerülhetetlen ékköve, és hogy milyen az, amikor pár tetovált, jó fej, bulizni még mindig akaró arc nem rejti véka alá az igazi valóját és azt nyomja, amit a szívük diktál. A Comeback Kid – mint mindenki más is – egy olyan úton halad tovább előre, ahol bármikor beomolhat a lábunk alatt a talaj, de most már ez az, ahogy élünk, és ez nem szabhat gátat annak, hogy magunkat adjuk és azt csináljuk, amit szeretünk. Ez a Heavy Steps története. 9/10