KEN Mode – Entrench

A Matthewson testvérek és/vagy a Season of Mist furcsa promóciós stratégiájának köszönhetően az Entrench nagyját már jóval a megjelenés előtt meg lehetett hallgatni (amíg még volt hírértéke, mi is tartottuk a lépést a zenekarral: 1, 2), és az már hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a pálfordulás elmarad. És ez jó hír, hiszen ha nem is drasztikus, de fontos változás épp az előzmény Venerable-lel állt be a KEN mode zenéjében. Ez a változás pedig épp a közérthetőbb megszólalás felé vitte a zenekart, amit fontos kézben tartani a metal zajos és komor oldalán. Az Entrenchnek így tulajdonképp két feladata volt: hogy egyrészt tartsa a zenekarnak méltán népszerűséget hozó színvonalat és hallgathatóságot, ugyanakkor ne puhuljon túl. Az ilyen szituációkban ritkán sikerül eleget tenni kétirányú elvárásoknak, de a triónak megcsinálta a bravúrt az új lemezzel. És itt a trió kifejezésen van a hangsúly, mert míg a korábbiakban Jesse és Shane Matthewson nem engedték a konyhába a legfeljebb vendégnek tekinthető mindenkori bőgőst, addig a Venerable megjelenése után a Khaanból igazolt Andrew LaCour (aki szám szerint a hatodik basszusgitáros a zenekar 13 éve alatt) kiérdemelte a kukta szerepét.

LaCournak és a Matthewson fivérek hardcore-kúrájának köszönhetően az új lemez lényegesen gyorsabb, és a szövegek világa is sokat örökölt hardcore etikából. Az viszont már a hallgató feladata, hogy a szövegeket (pl. a Your Heartwarming Story Makes Me Sickét vagy a Figure Your Life Outét) az iránymutatás, a szarkazmus vagy az önirónia fiókjába rendezze, amelyik három fiók tulajdonképp az egész lemezt keretbe foglalja. Zeneileg az Entrench nem szakad messzire az előző lemezzel kitűzött iránytól, sőt, a két lemez számait nagyjából párba is lehet állítani. Az Entrenchen is megtaláljuk a lassú, melankolikusabb a fogódzkodókkal teli és a teljesen befordult számokat is, ami miatt akár meg is lehetne vádolni a KEN mode-ot a fejlődés hiányával, viszont a zenei ötletesség és változatosság kellő alapot jelent nekik ezek hárításához. A lemezindító Counter Culture Complex például annyira sűrűn (de kiegyensúlyozottan) adagolja a remek témákat, hogy az már kicsit be is árnyékolja későbbieket. Szerencsére viszont volt elég nyersanyag ahhoz, hogy kiváló számok szülessenek, amik ebben a műfajban szokásos módon mindenképp több hallgatást igényelnek (függetlenül attól, hogy el-elrejtettek bennük fogódzkodókat), a műfajban kicsit szokatlan módon viszont nagyon meghálálják azt, ha csak a zenére figyelsz hallgatás közben. Igen értékes apróságok kerülnek elő, ha nem aláfestésként, hanem teljes értékű programként hallgatod az anyagot.

Ezekben pedig nagy szerepe van annak, hogy az előző lemez óta, tulajdonképp véletlenül Kurt Ballout (aki nem ért rá) Matt Baylesre (aki a Minus The Bearből tagként, többek közt Mastodon és ISIS lemezekről pedig hangmérnökként lehet ismerős) cserélték. Baylesszel meg tudták tartani a nyers, kicsit zajos hangzást, és bár az előző lemezhez képest egy árnyalatnyival kevesebb a kosz a lemez megszólalásában, nem veszett el a közvetlenség. Tökéletesen szólalnak meg a lemez alap hangszerei, a színező zongora és vonósok viszont esetlenre lettek lekeverve, szerencsére viszont ezek igen kis súllyal vannak jelen a számokban. És ez utóbbi sajnos igaz a lemez vendégszereplőire is: Dave Verellen (Botch, Narrows) a The Promises Of God-ban ugyan hatásosan és jól kivehetően szólal meg, Tim Singer (Deadguy, Kiss It Goodbye) és Adam Dyson (Withdrawal) hangjára viszont szinte vadászni kell a No; I’m In Controlban (TS), a Your Hearwarming Story Makes Me Sick-ben és a Daedonban (AD). A tortáról így lekerül a hab, és bár fölülmúlni nem tudja a Venerable-t, az Entrench eléri annak színvonalát, és hozza azt, amit elvárhattunk tőle, ami derék teljesítmény.

8/10