Fuck the Facts – Die Miserable

Nem semmi diszkográfiája van a Fuck the Factsnek, főleg az első három évben kiadott körülbelül 60-70 anyag (EP-k, albumok, de főleg splitek) az, amit én impresszívnek mondok, bár sajnos a mennyiség itt eléggé a minőség rovására megy, a Discoing the Dead-en és a Backstabber Etiquette-en túl nem sok érdekes dolgot találtam ezek között a korongok között, a 2002-es Escunta, a gitáros és alapítótag Topon Das zajlemeze pedig egyenesen szörnyű (pedig én nem vagyok ellene a jó noisenak). No de a Backstabber Etiquette az máig a kedvenc lemezem a jó favágóktól (minusz Mel, ugye, bár ki tudja?), itt forrt ki az a stílus, amit minden anyagon megtartottak, de közben mégis mindíg sikerült valami más – ideiglenes – elemet hozzáadni a zenéhez. Azonban ez a Die Miserable-re nem jellemző. Jó, ott a Census Blank, amihez hasonlót még nem hallottunk tőlük, de ennyi az újdonság. Meg 10 perces dal sincs, pedig a The Storm zseniális volt. Ja, most nem panaszkodni akartam.

Főleg, mert pl.: a nyító Drift a vijjogós kezdéssel gyakorlatilag azonnal az egyik kedvenc FTF-dalommá vált. A klipes A Coward’s Existence is igen jól el lett talállva, főleg a kiállással a közepén (bár ezt a klipet egyáltalán nem tudom hova tenni), de körülbelül az igazán kiemelkedő pillanatokat ezzel fel is soroltam. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a Stigmata High-Five v1.2.0-t hallgatnám. Viszont nem olyan jó. Hiába nyúlják le indirekt módon a Lifelessben a Mastodon Blood & Thunderjét, hiába csempésztek a már említett Census Blankbe Gojira hatásokat (konkrétan az első három perc, bár ez a dal is beindul a végére, sajnos ettől még vannak hiányérzeteim), nem érzem olyan előremutatónak ezt az anyagot, mint az eddigieket, még sokadjára sem. Ez nem azt jelenti, hogy a Die Miserable szörnyen rossz lett, hanem hogy Fuck the Facts szinten nem kiemelkedő. Mondjuk halkan hozzáteszem, hogy a kb. egy hónappal az album után megjelenő Misery EP jelentősen javított a közérzetemen, szóval nem lesz itt gond.

Ilyenkor, amikor egy zenekar a saját teljesítőképességéhez mérten egy nem rossz korongot tesz le az asztalra, általában kapásból nyolcast adnék neki. Most azonban valamiért komplikáltabbnak érzem a helyzetet. Azért, mert én ennél most többet vártam. Az okokat fentebb igazából már leírtam. Nem szokásom Fuck the Facts albumot a tizenötödik meghallgatás után úgy félretenni, hogy „Na akkor ezt többet nem.”, de most mégis ez történt, mintha itt most belesüllyedtek volna az önmaguk által teremtett műfaji katyvaszba. De mint ahogy Obelixnek is jót tett, hogy kiskorában beleesett a varázsfőzetes kondérba (elég absztrakt hasonlat, nem?), úgy talán ezek a kanadaiak is jóval kövérebben és erősebben jönnek majd ki ebből a korszakból. A Misery EP erre enged következtetni legalábbis. Ezért ezt a „botlást” hajlandó vagyok csak mínusz egy ponttal jutalmazni.

7/10