Időutazás hősszerelmeseknek – Johnny Booth: Moments Elsewhere

Vitathatatlan, hogy a 2020-as évek a revival jegyében telnek. Vagy hívhatom felelevenítésnek is, ha már magyarul beszélünk, bár ebben az írásban elég sok olyan kifejezés lesz, amit nem tudok az anyanyelvünkön, releváns formában megjeleníteni. A lényeg, hogy a 20-30 éve aranykorukat élt műfajok, mint a nu metal, a pop punk és az emo, második eljövetelüket ünneplik, és régóta nem látott népszerűség övezi a stílus képviselőit. Ehhez pedig csak annyi kellett, hogy a zenészek belássák:

lehet kísérletezgetni, eddig ismeretlen ösvényekre merészkedni, de az (általában) feleakkora sikert és elérést se hoz, mint amikor olyasmihez nyúlnak vissza, amivel a hallgatók már tudnak azonosulni, mert mondjuk a fiatalságukra emlékezteti őket.

Bár nem kap akkora visszhangot, mint a fent említett “csatlósai” – valószínűleg mert a peak érájában se volt annyira népszerű, vagy csak még nem telt el annyi idő, hogy rendesen a köztudatba ivódjon -, de nem mehetünk el szó nélkül az ún. “myspacecore” mellett sem. Ez nagyjából a 2000-es évek végén, a titulust adó MySpace közösségi platformon felfutó metalcore-, deathcore-, mathcore-, emocore- és lényegében bármilyen más bandák gyűjtőneve. Kis hazánkban többek közt az is hozzájárul ennek a buboréknak a szinte áthatolhatatlan állagához, hogy az említett oldal nem igazán volt népszerű nálunk, ahogy mondjuk jelenleg a Twitter sem az. Tehát ezen zenekarok, és maga az egész mozgalom, közel se tudott úgy beférkőzni a hallójáratunkba – majd a szívünkbe -, mint mondjuk egy Korn vagy a Blink-182. Aki viszont mégis belebotlott ezen előadók egyikébe pár évvel később, és vette a fáradtságot, hogy utánuk járjon a világhálón, az szinte kivétel nélkül örök szerelemre lelt bennük.

Hogy mi szükség volt erre a rögtönzött, hosszúra nyújtott töriórára? Enélkül nem igazán tudtam volna esszenciális színben felvázolni a New York államból származó Johnny Booth zabolátlan munkásságát. A banda 2008-ban alakult (tehát bőven a Myspace csúcsának idején), viszont akkoriban volt egy nagy probléma azzal, ha a mostanság jól menő stílusok képviselője voltál: nem voltál különleges. Igen, a srácok erős túlzással, de éveken keresztül megmaradtak a helyi bandának, akik a helyi krimókban adtak koncertet, a haverjaikkal együtt max. 50 főnek. Így aztán nem is annyira meglepő, hogy a cikkünk tárgyául szolgáló Moments Elsewhere csupán csak a harmadik lemezük 15 év alatt, holott manapság a technikának hála előadók szó szerint fossák ki az anyagokat, már az íratlan “kétéves szabályra” is fittyet hányva. A kitartás azonban meghozza a gyümölcsét: a Myspace halálával a srácok legtöbb pályatársa elhagyta ezt az ominózus hangzást, és vagy elkezdték másolni a Sempiternalt, vagy tucatcore-t kezdtek el gyártani, vagy egész egyszerűen populárisabb, rádiókompatibilis butt rock irányt vettek. Johnnyék azonban nem adták fel, nem tántorodtak el, kivárták a megfelelő időpontot, az új lemez pedig egy brutális időgép 15 évvel ezelőttre – de nem ám az a pottyantós budis fajta! Nem, ez a masina egy csilivili Rolls Royce, amiben olivás Martinit szervíroznak.

Ennek pedig az az oka, hogy ez a lemez egyszerűen kibebaszott jól szól. Sajnálom, próbáltam kevésbé vulgáris jelzőt keresni, de nem ment. Ez pedig azért is ellentmondásos a core-szak (hahi) bandáihoz képest, mivel az akkori lemezek híresen okádék módon szóltak, és így joggal merülhet fel a műértőben az aggály, hogy akkor ez így nem is trúság. De bizony az, el is mondom, hogy miért.

Számomra a myspacecore-bandák mindig is a szabályszegésről szóltak. Hogy nekik senki ne mondja meg, mit csináljanak, nekik senki nem parancsol, őket nem érdeklik a trendek, csak hadd játszanak kedvükre való, gyors, zajos, dallamos, emocionális zenét.

Az pedig, hogy a Moments’ ilyen patikán duruzsol, az megint csak a szabályok felrúgása – csak egy modern módszerrel. És hát lássuk be, kellett is ez a makulátlan sound, ugyanis annyi minden történik ezen a lemezen, hogy megbocsáthatatlan vétek lenne bármiről is lemaradnunk az elmaszatolt iparosmunka miatt.

A banda palettáján található alapszínek, amikből a srácok dolgoznak: a mathcore, a poszt-hardcore és az elektronika. De ez így baromi sarkalatos, a lemez telis-tele van mindenféle hatással, ingerrel, impulzussal, a Fugazitól kezdve egy kommentekben elitistáskodó faszkalapig. Az album alapvetően egy metal anyag, baromi jó pop érzékkel. És itt most nem autotune-olt énekre kell feltétlen gondolni, hanem hogy meglepően jól működnek a disszonáns rombolások után hetykén bepöccintett szintiszőnyegek, vagy az R&B-s dallamtapadások. De nyilván egy alapvetően gitárzenével foglalkozó oldalon nem az fog érdekelni, hogy milyenek a Hail the Sun rágógumi részei megelevenítve, igazam van? A lényeg, hogy amikor zúznak a srácok, abban nincs köszönet: valószínűleg a steril keverésnek is hála, de a gitárjáték sokszor annyira leírhatatlanul nyers, erőszakos és húsba vágó, mintha valaki egy befőttesgumival csattogtatná a friss sebedet. Ezt a pikáns fájdalomérzetet pedig csak fokozzák az eklektikus tempóváltások, a matekos másodfokú egyenletek, az indokolatlan sample-ök és hangszerek felbukkanása (helló, szexi szaxi!). Az igazság, hogy az anyag közepén lévő minimális leüléstől eltekintve egyszerűen képtelenség a nyitó 2040-re nem összeszorított segg- és arcizmokkal bólogatni, a Full Tilt ötös erősségű hurrikánja elől nem fedezékbe vonulni, az Only by Name pofátlan shoegaze-ére nem elcsöppenni, vagy épp a Bright Future-ben az év poszt-hardcore refrénjét nem teli torokból énekelni.

Rengeteget tudnék még írni a lemezről, a bandáról, vagy csak úgy általánosságban a törtető és rendellenes zeneszerzésről, de nem fogok, és azért nem, mert tudom, hogy azok az arcok, akik fogékonyak az ilyesfajta pépeldére, azok már a második bekezdés vége óta pörgetik a cuccot, most pedig nagyjából a The Ladderre bontják le a fél kerületet maguk körül. Amit garantálni tudok, az az, hogy a Moments Elsewhere végére egy durva déjá vu érzésed lesz: ezt a lemezt már hallottam, már szerelembe estem vele, már kiábrándultam belőle, aztán újra egymásra találtunk. Ez pedig egy különleges impresszió, még akkor is, ha most hallod a kiadványt először. A Johnny Booth kiállta az idő próbáját, és a lehető legjobbkor robbantotta a bombát. A bombát, aminek akkora ereje volt, hogy megszakította a tér-idő kontinuumot, és egyszerre vagyunk 2008-ban és 2023-ban. Rawr XD 8,5/10