2012. április 28.
Tracklist:
1. 3 AM New York City
2. Sans Sympathie
3. Cut You In
4. Second Telling Of A First Degree
5. Letterbomb
6. Set It Off
7. The Poison And Pen
8. Godamn
9. Add Suicide To The List Of Things You Failed At
10. You’re Perfect, No Really
Vannak mondatok, amiket, ha az Absolutepunk szerkesztőjeként ír le valaki, akkor 1000 emberből 950 előrendeli a jegyet az illető temetésére, viszont ha ugyanazt itthon olvassák el ezren, nagyjából fele-fele arányban ránganak a vállak és siklanak tovább a tekintetek. Pedig ha félredobom a méretes elfogultságomat és a munkássága iránti maximális tiszteletemet, akkor egyre gyakrabban kívánkozik ki az belőlem, hogy Walter Schreifels a közelében sincs régi önmagának. Egy évvel ezelőtt könnyelműen megelőlegeztem a Rival Schools új albumának a magas pontszámot, de azóta a tavalyi év egyik legnagyobb csalódását okozva már az is nehéz, hogy megszakítás nélkül menjen körbe a Pedals, és szólólemezével sem sikerült bekerülnie a stílus legjobbjai közé. Persze a Waters and Solutions sem lett attól rossz lemez, hogy WS nagy barátja, Jonah Matranga egyedül és a Far élén is csak az erős-közepes szintet tudta hozni az új évezredben, és Walter esetében sem lett megkérdőjelezhető a United By Fate, a Slip vagy a Start Today.
Az viszont bebizonyosodott tavaly, hogy a Rival Schools nem tudta megtartani szerepét, és mivel Walternek jelenleg leginkább a korábbi évtizedek hardcore punk himnuszainak áthangszerelése megy a legjobban, így egy ideig még biztosan nem várhatjuk tőle, hogy a RS népes közönségének új, és pártatlanul is élvezhető albumot szállítson. Hatalmas meglepetésre azonban fogalomzavaros korunkban három igen komoly trónkövetelőt is delegált a hardcore punk színtér: a Cold World és a Blacklisted küldöttje a Gypsy volt, Európa a Justice tagokból is álló Joshua’s Songot utasította ringbe, a műfaj könnyedebb vizeit pedig a többek közt a Garrison és a Thursday zenészeiből álló I Hate Our Freedom képviseli. Ez a kétségkívül all-star (Garrison énekes-gitáros, Texas Is The Reason bőgős, stb.) társaság nem idén jelent meg a minőségi zenék térképén, hanem elsőként egy évvel ezelőtt hallhattuk őket hosszabban zenélni, mikor is kiadták Seriously című, debütáló albumukat. Akkoriban nem csak azért nem merült fel a Rival Schools hasonlítási alapként, mert még nem érett be a Pedals kapcsán a csalódás érzete, hanem azért sem, mert jócskán más hangvételben értelmezték a hardcore alapú rockzenét, mint most, egy évvel később. Mielőtt még rátérnénk arra, hogy miért is az év egyik legjobb lemeze a This Year’s Best Disaster, mindenképp ki kell térni a két album közt eltelt, a szokásoshoz képest nagyon rövid időre: 13 hónapig sem (!) volt a Seriously a banda legfrissebb lemeze, ami azért nem épp kis bravúr akkor, mikor már a másfél éves albumközöknél is mindenkit a stroke kerülget, hogy vajon hogyan fog majd sikerülni az új korong. Ha egy zenekarnak tényleg a kisujjában van a dalírás, és nem szerződnek le a nagy pénzekért olyan kiadókkal, amiknek már a logója is egy bulldog, akkor semmi akadálya nincs annak, hogy két évnél kevesebb idő alatt két nagyon jó albumot is kiadjanak: a Crime In Stereonak 16 hónapba nem csak két remek lemez, de még egy komoly stílusváltás is belefért, a Thrice-nak pedig mindössze 15 hónap kellett ahhoz, hogy megírják máig legjobbnak titulált korongjaikat.
Az I Hate Our Freedom sem csupán annyit tett az elmúlt évben, hogy néhány koncert mellett írtak tíz új dalt, hanem ami ennél sokkal fontosabb, hogy egy év alatt fejlődni is tudtak, pedig már a Seriously is egy igen kellemes, energikus rocklemez volt. Az irány, amit felvettek, kicsit visszafogottabb, kevésbé arcbamászó, és így, hogy már nem olyan harsányak (persze még mindig vannak táncorientált témáik), sokkal feltűnőbb a hasonlóság a Rival Schools-hoz, aminek természetesen az elsőszámú oka Joe Grillo, akinek előző bandája, a Garrison is nagyon hasonlított Schreifels rádiózenekarára. Az igazán különleges az az egészben, hogy hiába férne fel a United By Fate-re gond nélkül a Sans Sympathie vagy a Cut You In, nem beszélhetünk arról, hogy a csapat tele lenne RS hatásokkal, hiszen a Garrison 2001-es lemeze, a Be A Criminal is már erősen hasonlított a United By Fate-re. Egyszerűen volt két zenekar, akik egymástól függetlenül alakítottak ki nagyon hasonló zenei világot, csak amíg Walter érdeklődési köre kissé elmozdult a korábbi műfajoktól, addig a Garrison hiába oszlott fel, Grillo az IHOF-ban is szinte ugyanazt játsza, ugyanolyan jól. A helyzetet a jóval közérthetőbb metalcore nyelvezetre lefordítva úgy lehetne vázolni, mintha az August Burns Red és a Texas In July egyszerre kezdte volna el ugyanazt játszani, és mikor előbbi kiad egy Leveler-szerű csalódást, akkor tűnik csak fel az, hogy a másik is milyen jó (most attól tekintsünk el, hogy a TIJ felhagyott az ABR ordas másolásával). Ennek megfelelően tehát a This Year’s Best Disaster is tetszeni fog mindenkinek, akinek hevesebben ver a szíve a Used For Glue dallamaitól, ugyanakkor viszont a fentieknek, illetve az IHOF valamivel több punk hatásának köszönhetően senki se fog másolás-beillesztés szagokra panaszkodni. Dinamikus, szenvedélyes, nagyon jól megírt, a Nickelbackhez hasonló időpocsékolásoktól nagyon távol álló, megfelelő hosszú (főleg két és három perc közti) rockdalok sorakoznak egymás után, amelyeket egy nagyon jó és karakteres énekes ragaszt a füleinkbe. A pocsék rockalbumok, a műfajok közti hídépítés során megfulladó, az elvárások alatt összerogyó, a súlyos riffekkel maguk alatt padlót szakító és a világmegváltásba belesülő zenekarok idejében üdítő tud lenni az, mikor egy csapat csupán egyszerű rockzenét akar játszani hol gúnyos, hol hangulatos szövegekkel, jó énektémákkal, és fogós dalokkal. Néha tényleg nem kell több.
9/10
