Walter Schreifels – An Open Letter to the Scene

5042

Tracklist:

01. Arthur Lee's Lullaby (2:57)
02. She is to Me (3:56)
03. Society Suckers (Agnostic Front) (1:36)
04. Save the Saveables (2:44)
05. Shootout (3:36)
06. Don't Gotta Prove It (CIV) (2:47)
07. Wild Pandas (3:11)
08. Requiem (3:24)
09. Ballad of Lil'Kim (2:46)
10. Open Letter (4:07)

Hossz: 31:04

Kiadó: Arctic Rodeo

Webcím: Ugrás a weboldalra

Ugyan íratlan szabály, de valójában kétségtelen, hogy a hardcore/punk színtér nagyjainak többsége úgy tud igazán hitelesen „felnőni”; „megérni”; „kiforrni” (azaz mondjuk ki: a közönség szeme előtt megöregedni), amikor megcsinálják életük első akusztikus szólóalbumát. Ugyanez igaz az olyan ikonokra, mint Chuck Ragan (Hot Water Music), Frank Turner (Million Dead), Tony Sly (No Use For A Name), vagy a Tumbledown-t jegyző Mike Herrera (MXPX) – és az alábbi impozáns, ám közel sem befejezett névsorhoz már négy éve csatlakozott a NYHC, majd később a post-hardcore színtér egyik legfontosabb személyisége, Walter Schreifels is.

Youth Of Today, Gorilla Biscuits, Moondog, Quicksand, CIV, Rival Schools, Walking Concert. Éppoly következetes, mint kifejező életműve egy olyan gitárosnak, énekesnek, valamint dalszerzőnek, aki egyszerűen képtelen volt hibázni. Elvégre a Youth Of Today hatása a mai napig éppúgy vitathatatlan, mint a korát megelőző Gorilla Biscuits kultikussága, amelynél az átmenetet képző, egykoncertes Moondog lényegében előkészítette a terepet a post-hardcore alapbanda Quicksand kibontakozásához, melynek következetes folyománya mind az idén visszatérő lemezzel jelentkező Rival Schools, mind a lényegében már igényes popzenei Walking Concert, hogy a tavaly definitív kiadást megért CIV punk-szuperprojektről ne is beszéljünk. Szóval az An Open Letter to the Scene-nek volt előzménye, és ha kellő beavatottsággal rendelkezünk, ezeket – csakúgy, mint a 2005-ös bemutatkozó kislemezen – játszi könnyedséggel ki is szúrhatjuk.

 

És itt most nem a lemezen szereplő CIV-, valamint Agnostic Front-átiratokra gondolok (amelyek akusztikus formában teljesen beleolvadnak az album egységes képébe), hanem arra a hangulati összetevőre, ami Walter szólóalbumát kiemeli az amerikai folklór és indie határmezsgyéjén keringő kiadványok sokaságából. Elvégre ha odafigyeléssel hallgatjuk a lemezt, tényleg felsejlik benne mindaz, amit az utóbbi évtized Waltere adott közönsége számára – valódi gondolatok valódi megfogalmazásáról van szó, amely ugyan lemezes egységben véve könnyed, néhol mosolygásra késztető, és ennek köszönhetően végtelenül feelgood is, de nem szabad ennyivel lerendezni az ’Open Letter dalait. Éppen azért, mert Walternek nemcsak múltja, hanem jelene is van, így bátran nyúl lényegében minden kísérőhangszerhez, amely szerves részét képezheti az adott dalnak. És az olyan tételek, mint a szarkasztikus Ballad Of Lil’ Kim, az album ars poeticájának tekinthető Arthur Lee’s Lullaby, vagy a záró Open Letter méltán fémjelzik azt, hogy egy igazi, még működő, és (ha korlátozott mértékben is, de) még mindig megújulni képes karakterrel van dolgunk.

 

Úgyhogy nyári piknikekhez, vagy barátnővel való napra kifekvéshez éppúgy tökéletes kísérőzene ez az album, mint esős és szobában maradós délutánokhoz, vagy vizsgaidőszak által megnyomorgatott lélek-feltámasztáshoz. Az őszi Rival Schools lemezt pedig nagyon érdemes lesz kivárni.

10/8.