Hogyan mutassunk be 2015-ben (is) az emo revival hullámnak – The World is a Beautiful Place & I am No Longer Afraid to Die-lemezkritika

Nehéz igazán bevallani, de a 2010-es évek elején berobbant emo revival (Snowing, Joie de Vivre, Crash of Rhinos, Everyone Everywhere stb.) kb. ugyanúgy el is halt a midwest emóval, ahogy megérkezett, de ezt nem is igazán a zenekarok mennyiségének a tendenciáján érdemes mérni (mert egyre több banda utazik az indie emo melegágyában), hanem bizony a minőség vonalán – legfőképpen a „twinkle” emo hangzás kópia-szerű elterjedése mellett. Ezért is mindenképpen öröm volt az emo történetének leghosszabb bandanevével berobbanó The World is a Beautiful Place & I am No Longer Afraid to Die feltűnése, mert egyszerűen a Whenever, If Everrel szinte mondhatni követelték a műfaj „revizionizmusát”, frissítő hangzás és mondhatni progresszív, modern midwest emo zenei környezet érkezett meg a csapattal. Mi is zabáltuk. Most pedig itt a Harmlessness, ami a nevében egy kis visszakanyarodás az első TWIABP&IANLATD EP-hez, a Formlessness-hez.

Mit is írtunk 2013-ban? Íme: „A Whenever, If Ever az utóbbi évek legfrissebb, legkiszámíthatatlanabb emo anyaga: a srácok tényleg elérték, hogy már-már kísérletezős, atmoszferikus emónak hívjuk azt, amit játszanak, itt a poszt-rock nem csak textúra, de egyben fuzionáló eszköz is a különböző hangszerek között, mert a TWIABP&IANLATD nem egy átlagos emo zenekar, hanem a modern emo révbe érése.” Több mint két évvel a sorok billentyűre vetése után a véleményünk továbbra sem változott, ezért a Harmlessness az év kétségkívül legvártabb emo nagylemeze volt, az absolutepunk.net pedig már 10 pontot adott rá, így behúztuk a nadrágszíjat, és alaposan meghallgattuk az LP-t, de kicsit csalódtunk, a zenekar nem igazán folytatta a kiadó által „poszt-emo”-nak titulált utat, nincsen az a kísérletezős él a dalokban, mint azelőtt. Ez egy tudatos, erősen poszt-rockba ágyazódó fék a banda részéről, ami nem baj, csak mást vártunk.

A lemez egyébként zseniálisan üt fel: a kicsit repetití­v, akusztikusan nyitó You Can’t Live There Forever biztosít minket arról, hogy a dallamos spoken word még mindig működik, és ugye már nem olyan jelentős a billentyűs másik bandájában, a One Hundred Year Oceanben is használt trombita a zenekarnál, de a hegedű még mindig nem csak, mint poszt-rock funkcionáló eszköz, hanem egyben a hangulatfokozás és a dalok tényleges strukturális része. Ráadásul a The World is a Beautiful Place & I am No Longer Afraid to Die iszonyat jól szerkeszti ezeket: a #blank11 egy retrospektív visszatekerés Whenever, If Ever nyitására (!), és az egészet összemossák a lemez vezérdalával, a zseniális January 24th, 2014-el, amit itt leírunk, hogy az év emo dala fantasztikus dalszövegen belüli párbeszédével – ott az indie, a pop-punk, a posz-rock és minden, amivel egy modern emónak kacérkodnia kell. Nagyon finom stilisztika és nyugalom árad a dalokból, ami pedig igazán meghökkentő, hogy ezek a srácok elérik, hogy több „szomorú” daluk is „vidámnak” tűnjön, a hangszeres játékban, és az ehhez képesti énekben sokszor hihetetlen ambivalencia van – ugyanez figyelhető meg egyébként az utóbbi időben (is) súlyos depresszióban szenvedő Brendan Lukens-nél, a Modern Baseball énekesénél és a kortárs emo banda gitárjátékánál is. A Harmlessness kísérletezős erejét valószínűleg a tagcserék sínylették meg, ez egyébként kihozta kicsit az „írjunk egy biztonsági második nagylemezt”-típusú természetes félelmet a zenekarból, emiatt a dinamikában még tovább előretört a poszt-rock textúrákhoz igazodó lassú megfontoltság, mintha az Explosions in the Sky akarna emót játszani vagy az The Appleseed Casttel közös próbateremben akarna dalokat írni érzelmi kitörésekkel és crescendo építkezésekkel. Ezért is a lemez kiemelkedő pillanatai az olyan dalok, mint a powerpopos szintit is előrántó, Whenever, If Ever-szerű The Word Lisa, Ra Patera Dance vagy Haircuts for Everybody – ahol a Broken World-tulaj és egyben billentyűs Katie Lynne Shanholtzr-Dvorak a January 24th, 2014 vezérsingle mellett felidézi, miért is imádjuk a női éneket emóban, lásd: Eldritch Anisette, Jejune, Everyone Asked About You, Carissa’s Wierd, Ribbon Fix, vagy a most futó Adventures stb. Szerencsére ezután több dalban is hallatja a hangját, és ezek a hangulati pontok a verzékben azok, amelyek nem csak egy új színt hoznak, de egyben emelik a dalok minőségét is. Az ilyen festőelemekből kellett volna még több (lásd még a We Need More Skulls shoegaze-szerű mélysége basszus-vonalon), mert ugyan a vonósok fantasztikus atmoszférát teremtenek, de amikor meghallja az ember, hogy egy emo banda bendzsót (!) ránt elő (Mental Health), akkor elgondolkozik a színtéren, hogy miért nem tud több banda ilyen bátor lenni, és miért csak ebben az amerikai folkos, country élű dalban húzták meg ez a fiúk is ezt a merészséget? Nagyon idegen, de a kórusokkal az egész vastapsot érdemel.

A mi konklúziónk viszont közelebb áll a Pirchfork pontszámához; a Harmlessness egy gyönyörű lemez, fantasztikus átvezetők, dalszövegek, intermezzo közjátékok kísérik a dalok útját, ezzel a lemezzel pedig Katie Lynne Shanholtzr-Dvorak beszállt Reba Meyers mellé az „év emo női hangja” címért futó versenybe is. Azonban mintha a kohéziót tekintve a Whenever, If Ever egy sokkal összetettebb lemez lett volna 2013-ban, és egy kicsit különlegesebb él is körbelengi azokat a dalokat két évvel visszatekintve, de lehet csak azért, mert a TWIABP&IANLATD nem sokat tolódott el az eredeti hangzásától, inkább  csak kicsit jobban megnyugodott. Mindettől független magyarországi koncertet követelünk, mert a zseniális szó kevés arra kifejezni, amit élőben produkálnak! 8,5/10

Ajánlott dalok: January 24th, 2014, Haircuts for Everybody, The Word Lisa
Hallgasd meg a lemezt Spotify-on: KATT || Youtube-on: hivatalos Epitaph stream || Bandcampen

TWIABP&IANLATD – JANUARY 24TH, 2014