Heartsounds – Drifter

A történet még 2002-ben kezdődött a Light This City elnevezésű dallamos death metal bandával, amely a thrash színteréről híres Bay Area szívében született, s meg is élt négy lemezt, mielőtt 2008-ban szét nem szórta volna hamvait a San Pablo-öbölben. A feloszlást követően Laura Nichol énekesnő, valamint Ben Murray bőrfelelős, s egyben multiinstrumentalista úgy döntött, hogy új zenekart alapít a ’90-es évek dallamos punk hagyományain, s így született meg a Heartsounds. A duó Zack Ohren producer segítségével – aki a Light This City éra alatt is segítette őket – felvette az Until We Surrender című debütöt, amely 2009 augusztusában jelent meg a kicsinyke Creator-Destructor Records gondozásában. Megítélése egészen kimagasló volt, fel is figyelt rájuk egyből a szűk közvélemény, amely valamilyen szinten kapcsolatban áll a műfajjal, s annak szenvedélyben lakozó sajátosságaival. Persze kellett a sikerességhez az is, hogy a tagok egykoron metalközpontú szellemiségben, s egyben zenei környezetben élték életüket, így a ’90-es években bevezetett deszkás punk hullám akkordokra fókuszált dallamvezetését a Light This City éveiben magukra öltött technikai vonallal erősítették meg. 2010-ben – gyökereihez méltóan – magához láncolta őket a méltán elismert, színtéren uralkodó kiadó, az Epitaph. Ki is adták újra a zászlajuk alatt a debüt lemezt, majd ezt követően idén itt jött ki – az azóta két taggal bővült – Heartsounds új lemeze, a Drifter.

A debüthöz hasonlóan 12 tételt tartalmazó korong – amelynek felvétele két hónapba telt, s februárban kezdődött – egy jobban átgondolt munkát takar, amelyben a gitárfutamok riffközpontúsága újraéli a modern punk bandákra oly jellemző dallamos kiterpeszkedéseket, s a gyors tempóváltások ellenére fennálló koherens összképet. A The Fullblast, illetve Lifetime vonalon, amely igazából meg van spékelve bőven Strung Out – Jason Cruz fel is tűnik a lemezen -, illetve Hot Water Music hatásokkal, voltaképpen alig lehet hibázni, hiszen a recept adott, s mindig is adott volt. Az egyes komponensek használata a zenekarokra van bízva, hogy hogyan és miképpen élnek vele. Persze a színtéren vannak bőven bandák, akik ezt alkalmazva a progresszió jelét mutatják, bár ugye ez is megítélés kérdése, hiszen a szcéna olyan zenekarokat tartalmaz, mint a The Loved Ones, a The Riot Before, a színtérformáló Belvedere hamvain létrejött This Is A Standoff, esetleg a lágyabb Fifth Hour Hero, ahol ugyancsak a női és férfi vokálok játszanak egymásba, illetve váltják egymást. De említhető még az idén eléggé közepesen gyenge produktummal visszatérő Living With Lions is, így azért haloványabb az összkép. Épp ezért örömteli a Heartsounds kiemelkedése a mezőnyből, hiszen a Drifter megjárt pár ültetvényt és még rátett egy kakaóval az Until We Surrender dalcsokrára. A felütést szolgáló Every Second Counts valahol jó magasan, egészen Downshift magasságokban kezdi meg a fémen az aprítást, kiválóan bemutatja a korong dalcsokrának karakterisztikáit, hiszen megvannak benne azok a gyors váltások, dallamvezetések, pörgős témák, amelyek a Driftert globálisan jellemzik, a ’90-es évekbeli Fat Wreck Chords égisze alatt szereplő bandák énektémáinak áthallásaival, párhuzamaival kiegészülve. Ugyanezen a vonalon, mintha a fenti kakaó mellett kávé is került volna a pohárba, hiszen az Unconditional már-már hiperaktív idegrángásokhoz hasonlít – skate punkban ritkán tapasztalható gitártechnikával -, s így a sebesség teljesen magával ragad, ugyanakkor megvan benne a kötelező belassulás is, hogy leszálljon a felvert por a tánctéren. A pörgés az abszolút slágerszagú Drifter alatt sem áll meg, sőt központosítja, és a kiemeli a lemez szövegkörnyezetét, valamint a zenekar ritmikai oldalának színes palettáját tárja elénk magával ragadó kórustémákkal, ezt folytatva jön az abszolút színtér-himnusz I Have Nobody To Betray, amely zenei oldalról a Fat Wreck megboldogult éveit idézi. Nincs ez másként a kollaboráció szentélyén létrejött Elementsel sem, amely a banda szempontjából amúgy is hatásként megjelenő Strung Out társaságát élvezi Jason Cruz torka révén. Az album megaslágere, amely biztosan gyakran lesz vendég a koncerteken nem más, mint a Race To The Bottom, amely a dallamos témákat követő gitárszóló kezdésével garantáltan lerántja a fejeket. Az ilyen kezdés dalfelépítésben abszolút kiugrik a lemezről, de még a színtérről is, hiszen ritka módszer a műfajon belül. Fat Wreck – illetve Epitaph – gyökerű zenekaroknál sem igazán tapasztalható hasonló kikacsintás, az elmúlt években talán a NOFX tett hasonlót a Coastert nyitó We Called it America kapcsán, jó kis Glengarry Glen Ross idézettel megtámogatva.

Persze egy ilyen erős nóta után törvényszerű, hogy leül a Drifter, de a Don’t Talk With Your Mouth Open és az Everything’s Going My Way kettős még így is vidám, s egyben kellemes, mosolyra fakasztó perceket szerezhet nekünk. Amennyiben tetszett nekünk az idei Fireworks – és még talán közvetve az új The Wonder Years – korong biztosan igaz ez az állítás, mert sok hasonlóságot vélhetünk felfedezni néhol a dallamokban és a hangulatban, de nincs ez másként a lemez többi pop-punk eleménél sem. A gyors dalok közti űrt kitöltő Echo egy gyengébb nóta a lemezről, de még is szükség van rá, mert az album lezárása újra parádés dalokat hoz magával. A You Are Not Your Body egy újabb kikacsintás a pop-punk magasiskolája felé, azonban egy sokkal átgondoltabb, s egyben sokkalta énekvezéreltebb irányba, ahogy az Echo is, de nem olyan drasztikus mértékben köszönhetően a gyorsabb tempónak. Az Uncomfortably Numb a lemez keményebb – s így jobb – tételei közé tartozik, sokkal borongósabb hangulatú, mint a többi darab, s tökéletesen megidézi a ’90-es évek dallamos punk zenei világát, amely megrészegítheti a műfaj szerelmeseit. A Nothing Happens For A Reason, mint albumzáró tétel kiváló metaforikus tartalommal bír, hiszen nem másról szól, mint arról, hogy hogyan birkózunk meg valaki hozzánk közelálló elvesztésével, amit értelmezhetünk a lemez sajnálatos véget érésével is hallgatói oldalról. Mindenesetre az album melankolikus lezárása nagyon jó ötlet volt, s a fokozatosan lehalkuló atmoszféra egyfajta folytonosságot, s egyben lezártságot is eredményez a korong gyors, eszeveszett tempójú kezdésével szemben.

Ha esetleg meggyőzött a kritika, akkor bátran próbáld ki, mert nem fogsz csalódni, a dallamos punk szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező. Az pedig, hogy az Epitaph ilyen albumok megjelentetésével tér vissza a számára „helyes” útra a pár hip-hop, illetve vegyes felvágott lemez után, nos, az nagyon szimpatikus. Remélem, megtartják a jó szokásukat, s ellátnak bennünket újra minőségi dallamos punk zenével, mert ebben a műfajban az elmúlt években nagyon kevés minőségi lemez jelent meg, noha nagy szükség lenne rájuk a szcéna színvonalas létezése érdekében, de legalább viszontagságos életben maradásához.

8.5/10