#Hírek
április 29.
2023. december 22.
Üdv újra a Süllyesztőben! Ebben a rovatunkban olyan kevésbé ismert zenekarok lemezeit boncolgatjuk, amelyekre jellemzőek a hat láb mélyre hangolt gitárok, a nyomasztó, rothadásszagot árasztó hangulat, a retkes hangzás és zsíros riffek, valamint esetenként a mínusz 20 bpm. Vagy ezek valamelyike. Célunk ezzel az, hogy kicsit közelebb hozzuk a NuSkullhoz azokat a rajongókat, akiknek penészes lelkét örömittas véresőtáncra késztetik az olyan zenei stílusok, mint a sludge, a doom és a black metal, illetve ezek különböző ágazatai – de igazából bármi terítékre kerülhet, ami valamilyen oknál fogva különlegesnek számít a fenti kritériumoknak megfelelve.
A cikksorozat utolsó 2023-as részében idén megjelent black metal-lemezeket veszünk sorra, hiszen mi mást lenne érdemes hallgatni télen? Attól viszont nem kell félni, hogy egyhangú lesz a felhozatal:
One of Nine – Eternal Sorcery
Műfaj: dallamos black metal 
Megjelenés: 2023. október 27.
Kiadó: Wolves of Hades
Hossz: 35 perc
Támpont: Stormkeep, Lamp of Murmuur, Helleruin
Túlzás nélkül állíthatom, hogy az amerikai One of Nine az egyik, ha nem a legjobb debütlemezt hozta össze idén. Az epikus, dallamos black metal kedvelőinek kétségkívül tetszeni fog az Eternal Sorcery, hiszen minden benne van, amiért szeretjük ezt az irányzatot. A kicsit több mint egy perces felvezetés kellően megalapozza a hangulatot, majd a melodikus, gyors gitártémáknak hála elkezdődik a palloslóbálás a zord hegyek között, az évszázad hóviharában. A jellegzetes riffek és blastbeatek mellett több akusztikus témázgatás is helyett kapott a lemezen, hogy még inkább elmerülhessünk annak kivételes atmoszférájában.
Több okból is kiemelkedőnek tartom ezt az albumot: egyrészt nem semmi, hogy elsőre sikerült egy szinte hibátlan anyagot megírni, másrészt a hangzás is patent, passzol a tematikához és a műfajhoz, ezek mellett pedig az ének remekül kiegészíti a hangszerelést. De ami nagyon meg tud fogni, az a heroikus riffek hada és az alatta dörömbölő blastbeatek. Nem mostanában, idén pedig eddig biztosan nem hallottam egy ennyire kiváló meloblekk anyagot, hallgassuk csak meg a Dark Magic Rivert, aminek már a bevezető gitárjátéka is említésre méltó, de ami azután történik a dalban, az
egy Dungeons and Dragons táblajátékon felnőtt metálfejet biztos elrepít egy képzeletbeli világba, hogy ott egy szakállas fejszével vághassa le a jégsárkányok fejét.
A dalok struktúrája nem igazán változatos és tulajdonképpen kiszámítható. Néha picit lelassul a tempó, de hamar újra elkap minket a förgeteg, ezt viszont nem hoznám fel negatívumként, hiszen nem egy progresszív metal cuccról van szó. Nem fogunk tehát sok újdonsággal találkozni, míg a God Chainhez nem érünk, ám ott találkozunk a lemez legridegebb, legkíméletlenebb darabjával, ami hiába lassít le olykor egy kicsit, a hátborzongató riffek tesznek arról, hogy ne lankadjon a figyelmed, és ennek az albumot körbelengő légkör sem látja kárát. A végére kapunk egy akusztikus tételt is, hogy kis levegőhöz jussunk a nagy finálé előtt, és ha egy negatívumot fel kellene hoznom, akkor talán csak ezt tudnám megemlíteni. Nem azzal van a gond, hogy nem villanygitárt nyúznak benne, hanem egyszerűen túl hosszú és ki tud zökkenteni. Az A Hunter Rides the Night című zárás viszont még megforgatja a hosszú kardot ebben a hétperces rohamban, ehhez a lemezhez pontosan egy ilyen befejezés illik.
A dallamos, hősies blacket kedvelők igazi kincsre lelnek majd az Eternal Sorcery képében, de ajánlott a régi sulis rajongóknak is, nem fognak csalódni.
Eitrin – Eitrin
Műfaj: avantgárd black metal 
Megjelenés: 2023. december 01.
Kiadó: Debemur Morti Productions
Hossz: 37 perc
Támpont: Throane, Blut aus Nord, Mütterlein
A francia Eitrin is idén alakult, bemutatkozó lemezük pedig a Debemur Morti Productions húszéves fennállását ünnepli. Új zenekar, viszont a zenészek bizonyára ismerősek lehetnek: a pengetős hangszereket Vindsval (Blut aus Nord, Ershetu, Forhist) szólaltatja meg, Mütterlein (Mütterlein, Abronzius, Agathe Max) és Dehn Sora (Ovtrenoir, Throane) vokálozik, utóbbi felelős az ambient aláfestésekért is, a doboknál pedig W.d.F. – ő mondjuk pont fogalmam sincs, kicsoda – ül. Egy ilyen ütős kollaboráció láttán borítékolható a siker, ami az Eitrin című nagylemezt hallgatva bizonyosságot is nyer.
A műfajt dallamosabb irányból közelítik meg, itt viszont ne számítsunk kalandor gitártémákra, ez a cucc nyomasztó és félelmetes.
Az ambient témák sok szerepet kapnak, ez az album egyik különlegessége, hiszen nem csak elcsépelt fel- vagy átvezetőként szolgálnak, hanem nagyon is fontos részét képezik a lemeznek, legfőképpen a hangulatteremtés szempontjából. Az ének szokatlan lehet első hallásra, de többszöri hallgatás után én már el sem tudnám képzelni ezeket a számokat másik vokalistával.
A fentebb felsorolt zenészek közül Vindsval képviselteti magát a legfeltűnőbben, mivel a Blut aus Nord-dalokhoz hasonlóan a gitártémák megdelejeznek, rémálomszerű riffekkel hipnotikus hatást keltenek, annyira le tudnak kötni, hogy a második, Sarin – Consigned to Oblivion című szerzeményben egyértelművé is válik, hogy ez a lemez legnagyobb erőssége, az ambient megoldásokkal karöltve. Vagy kiemelhetném a Phenol – Sinistert is, ami az alap irányzattól kicsit távolabbi, doomosabb vizekre evez, de úgy, hogy nem zökkent ki a már szépen felépített hangulatból. A dobtémák hozzák a kötelezőt, nyersek, nincsenek nagyzoló fillek minden váltás előtt vagy után, ugyanakkor véletlenül sem unalmasak. Így együtt a hangszerelés és a vokálok egy olyan elegyet alkotnak, amivel érdemes tenni egy próbát bárkinek, de kifejezetten a kísérletező kedvűeknek tudom ajánlani, valamint azoknak, akik valami újdonságot szeretnének hallani a stíluson belül. Nem kell az album hosszától sem tartani, a játékidő pont kényelmes, egyik tétel sincs túl hosszúra nyújtva. Borzongató, velős, megrázó és kivételes.
Fluisteraars – De Kronieken Van Het Verdwenen Kasteel I: Harslo / II: Nergena
Műfaj: poszt-black metal 
Megjelenés: 2023. március 10. / 2023. szeptember 1.
Kiadó: Eisenwald
Hossz: 12 + 13 perc
Támpont: Ultha, Afsky, Turia
Csalok egy kicsit, mert itt két külön lemezt hoztam, de tekintve, hogy kétrészes EP-ről van szó, nem szerettem volna csak az egyikről írni, ha már mindkettő megjelent idén. Nem véletlenül került fel ez a négy szám két kislemezre, mert eléggé elütnek egymástól, maximum játékidőben egyeznek meg valamennyire.
Az első eresztés pörgős, kíméletlen, a Dromen van de zon billentyűs kezdése után tulajdonképpen egy egész érdekes, inkább raw blackes megmenést kapunk, fel-le pengetések folyamatosan, süvöltő ének, blastbeatek meg nem álló sora, legalábbis a dal legnagyobb szeletében, a végére a tempóból visszavesznek és egy (engem Az operaház fantomjára emlékeztető) visszafogott téma veszi át a szélvész pengetés helyét, ami pedig már a régi sulis feelinget idézi. Érdekes a dalszerkezet, főleg a főriff, azokkal a punkos akkordváltásokkal. A második dalnak olyan hosszú címe van, hogy meg sem próbálom leírni, meghallgatni viszont nagyon is érdemes. A majdnem nyolcperces, kíméletlen, igazi nyers black metal-témákkal indító dal a felénél disszonáns, agyament témázgatásba vált, hogy aztán tulajdonképpen megágyazzon a folytatásnak, ami már a következő kislemezen kezdődik.
A második rész hangulata pedig már inkább hasonlít egy sötét erdőben, téli éjszakán véghezvitt rituáléhoz. Az első tétel baljós bevezetése után a hangszerelés marad a megszokott, a légkör viszont csinál egy hátraarcot. A gitár nyersebben, magasabban szól, a riffektől a hideg is kiráz. Az ének már nem annyira elvetemült, illetve plusz vokál és különféle fúvós hangszerek, sípok is hallhatóak, ezek pedig még jobban elmélyítik ezt a pazar atmoszférát. Ha valami, akkor ez biztosan meg tud ragadni és a lemez meghallgatása után is sokáig kísért. A folytatásban sem fogunk csalódni egy percig sem, hiába nincs itt már nyoma sem a kezdeti nyaktörő tempónak. Emlékezetessé teszik a riffek, a tagolt ének, a billentyűs játék, és az a riff, ami a dal második felében megszólal… Emlékeztet arra, miért is szeretem annyira ezt a stílust, aminek egyik legkülönlegesebb képviselője a Fluisteraars.
Panopticon – The Rime of Memory
Műfaj: atmoszférikus / folk black metal
Megjelenés: 2023. november 29.
Kiadó: Brindrune Recordings
Hossz: 1 óra 15 perc
Támpont: Wolves in the Throne Room, Altar of Plagues, Krallice
Akinek már a 45 perces játékidő is sok, biztosan át is ugorja ezt a bekezdést, pedig azzal nagyon nagy hibát követ el. Az amerikai Panopticon új lemeze minden idén megjelent atmoblekk kiadványt a háta mögé utasít, körökkel ver mindent, amit ebben a stílusban idén, sőt, tovább is megyek, az utóbbi pár évben hallottam. Igen, baromi hosszú a The Rime of Memory, de ez nem jár pontlevonással, mert az ebben a műfajban íródott anyagokat nem arra szánták, hogy pár tételt bedobj egy lejátszási listába, vagy amikor van tíz perced, meghallgass egy számot. Nem,
ez a lemez (sok más hasonszőrű társával együtt) azoknak készült, akik rá tudnak szánni akár 75 percet arra, hogy végighallgassák, mert ezt csak így, egyben érdemes.
Ha ennek tudatában indítod el az albumot és hagyod, hadd menjen végig, akkor jössz rá, hogy ennek így van értelme. Nagyon hosszú felvezetéssel kezd a cucc, bár az első szám csak kétperces, a második már majdnem húsz, és ott is több mint nyolc percet kell várni, mire villanygitárt hallunk. Továbbá mivel az atmo irányzatot folkos elemekkel dobják fel, ne lepődjünk meg azon sem, hogy vonósokat, akusztikus gitárt, sőt bendzsót is fogunk hallani. Így van, ez egy ilyen projekt, még az atmoszférikus irányzathoz képest is más, mint a többi hasonló zenekar, ugyanakkor nem komikus hatást kelt ez a sokszínűség, hanem egy utánozhatatlan és megkapó légkört teremt. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy míg dübörögnek a blastbeatek, valaki bendzsót penget, valaki más meg sípon játszik. Ezek legtöbbször fel- és/vagy átvezetőként szolgálnak, mint például a Winter’s Ghostban. A Cedar Skeletons megint más, gitárszólóval és némi spoken word bejátszással is operál, de ami azután jön, ahogy a vonósok, a gitárok, a dobok és a kórus egyszerre megszólal, attól két kézzel ráz a hideg, újra és újra meg akarom hallgatni. Ha pedig ez nem lenne elég, akkor ott van a The Blue Against the White című zárás, ahol már megint úgy szólnak ezek a hangszerek együtt, olyan dallamokat hallani, hogy összetörik még az én fekete szívemet is. Minden egyes alkalommal.
Nem győzöm hangúlyozni, hogy ezt egyben érdemes hallgatni, megéri azt a 75 percet, meglátod, elszáll úgy, hogy észre sem veszed. Erre képes az év egyik legjobb lemeze, és az utóbbi évek legkiemelkedőbb atmo-black eresztése. Ajánlom hosszú erdei sétákra, vagy otthon a sötétben könnycsatorna-kiürítésre.
Ragana – Desolation’s Flower
Műfaj: poszt-black metal, blackened sludge 
Megjelenés: 2023. október 27.
Kiadó: The Flenser
Hossz: 41 perc
Támpont: Felsenmirror, Agriculture, Mizmor
Általában a végére szoktam hagyni a rovat legjobb lemezét, ám most nagyon nehéz dolgom volt, hiszen minden felsorolt anyag kivételes és nagyszerű, lehetetlen megítélni a legjobbnak járó díjat. A szintén amerikai, kéttagú Ragana legújabb, Desolation’s Flower című nagylemezét azért hagytam a végére, mert abban mégis kiemelkedik a többi közül, hogy mennyire passzol ebbe a rovatba.
A keservméter itt már annyira kileng, hogy figyelmeztetlek: ez most fájni fog.
Egy dob, egy gitár, plusz ének. Ez nem újdonság, ugye? Nem mindegy viszont, hogy a szegényes hangszereléssel mire tud menni egy zenekar. A Ragana ezt nem gondolja túl, úgy érződik, ennyi bőven elég ahhoz, hogy át tudják adni, mit éreznek, miért éreznek így, és ezzel együtt egy darabot önmagukból. A melankolikus, olykor tiszta, olykor torzított pengetések helyét mélyre hangolt sludge-os sújtások veszik át, a tempós gitár- és dobjáték ezen a lemezen már kevesebb szerepet kap. A címadó tételben és a Winter’s Light Pt. 2 című darabban a black metal stíluselemei vannak fölényben, míg a Woe már a blackened sludge irányzatot követi, leginkább a Felsenmirror munkásságára emlékeztet, akárcsak az összes többi tétel.
Az atmoszféra, a dallamok kétségbeesésről, reményvesztettségről és az ezzel járó elnyomott haragról árulkodnak –
mi mást is közvetíthetnének, mikor a lemez szövegvilága az anarchizmus, a nők és az LMBT társadalom küzdelmeit helyezi a középpontba?
A tematikát ebben a stílusban feldolgozva a hangszerelés tökéletes, mert nyers, a lényegre tör, többekkel ellentétben nekem nem hiányzik a basszusgitár sem. Ami pedig a legjobban kifejezi a felsorolt érzelmeket, az a keserves, de valami iszonyatosan keserves ének. Teljesen mindegy, hogy éppen tiszta, vagy nem: tökéletes csatornaként szolgál a zenekar és a hallgató között. Hallgassuk csak meg például a Woe és a Ruin című számokat, mindkettő letaglóz, szinte kiüresedsz belül, és nem kevés időnek kell eltelnie, mire újra magadra találsz.
Nagyon súlyos, nehezen fogyasztható anyagot hozott idén a Ragana, ami még a stílus legedzettebb rajongóit is meg tudja viselni. A konstans nyomasztó atmoszférának, a hangzásnak, a riffeknek, a szövegeknek és az éneknek hála olyan sebet ejt rajtad, ami talán sose fog begyógyulni. De ez a heg ott lehet másokon is, függetlenül attól, ki hova tartozik, milyen a bőrszíne, a nemi identitása. Mindenkin ugyanúgy fognak a kimondott szavak pengéi. Ezen érdemes elgondolkodni, hogy egyes embertársaink élete ne csak annyiból álljon, mint az a refrén: „Sorrow, agony, woe.”
