Torokgyilkos ordítás, hullavonszolás, rémálomszerű dallamok és a gyász szakaszai

Üdv újra a Süllyesztőben! Ebben a rovatunkban olyan kevésbé ismert zenekarok lemezeit boncolgatjuk, amelyekre jellemzőek a hat láb mélyre hangolt gitárok, a nyomasztó, rothadásszagot árasztó hangulat, a retkes hangzás és zsíros riffek, valamint esetenként a mínusz 20 bpm. Vagy ezek valamelyike. Célunk ezzel az, hogy kicsit közelebb hozzuk a NuSkullhoz azokat a rajongókat, akiknek penészes lelkét örömittas véresőtáncra késztetik az olyan zenei stílusok, mint a sludge, a doom és a black metal, illetve ezek különböző ágazatai – de igazából bármi terítékre kerülhet, ami valamilyen oknál fogva különlegesnek számít a fenti kritériumoknak megfelelve.

A sorozat februárban publikált második része után csak pár hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megint össze tudjunk szedni öt olyan lemezt, amik eleget tesznek a fenti követelményeknek, és kicsit elcsesszük a tavaszi hangulatot (éppen úgy, mint az időjárás). Külön öröm, hogy ez az öt anyag mind idén látott napvilágot, ráadásul három közülük bemutatkozó album. A középpontban ismét a letaglózó riffek, szélsebes blastbeatek, gyászos hangulat és az embertelen hörgés áll. Kellemes kesergést!

Left to Starve – Vapaj za mogu​ć​im

Műfaj: sludge, doom metal
Megjelenés: 2023. május 10.
Kiadó: Rope or Guillotine
Hossz: 47 perc
Támpont: Leechfeast, Cult of Occult, Primitive Man

Mikor a horvát Left to Starve bejelentette következő lemezét, ráadásul egy kedvcsináló klip formájában, azonnal tudtam, hogy a Vapaj za mogu​ć​im címre keresztelt kiadvány itt fog szerepelni. Élénken élt még bennem az első lemez nyoma, de leginkább a legutóbbi kriptás koncert, ahol a Leechfeast előtt melegítettek. Ha pedig már szóba jött hasonszőrű útitársuk, elmondhatom, hogy van némi párhuzam a két együttes között, nem csak a műfajt és a hangzást tekintve, de már a fejlődés útján is szorosan követik egymást. A horvátok legújabb anyagán is teret kapott a tiszta, elnyújtott, kántálós ének, annyi a különbség, hogy csak egy dalban. Ez a fajta vokál viszont nagyon is illik a képbe, elmélyíti a hangulatot, szinte hipnotizálja a hallgatót. Több szerepet kaptak a dallamos, vontatott, nem annyira halálra torzított gitártémák, amiket szintén csak dicsérni lehet. Kicsit többet kísérletezik tehát a zenekar, ami egyáltalán nem megy a minőség rovására. A Samotanban például az a nagyon magas, párhangos pengetés valami iszonyat nagyot szól. Nem is tudom semmihez sem hasonlítani.

Na de azért nem kell attól félni, hogy a rájuk jellemző iszonyú sújtások, irgalmatlanul erőteljes ordítás a háttérbe szorul az új lemezen. Amiért szeretjük ezt a zenekart, az mind jelen van itt is, ráadásul még sokkal jobban is szól, sokkal mélyebbre talál be. A sajátos megvalósítás miatt pedig nem fogunk unatkozni sem, pedig a játékidő elég hosszú, a legrövidebb dal tízperces, a legterjedelmesebb pedig majdnem negyed órás. Ja, és a dobos egy őrült, a második dal első felében amit művel, az zseniális. Utána pedig azok a riffek… alig várom, hogy újra láthassam őket élőben. 9/10

Allochiria – Commotion

Műfaj: sludge, poszt-metal 
Megjelenés: 2023. áprilils 23.
Kiadó: Venerate Industries
Hossz: 36 perc
Támpont: Their Methlab, Lo!, Lethvm

A görög Allochiria sem ma kezdte a szakmát, a Commotion a harmadik albumuk. Saját országukban a színtér egyik legfontosabb zenekarának tartják őket, én pedig biztosan nem fogok ezen vitázni senkivel. Az első két lemez is egyedülállónak számít Görögországban, az új pedig semmivel sem marad le mögöttük, sőt, nekem ez lett a kedvencem. Míg az első két anyagon a pszichedelikus epizódokat hosszúra nyújtották, itt a mély, poszt-metalos riffeket kevesebb, rövidebb elszállt átvezető szakítja meg, így az egész lemez dühösebb, az énekesnő pedig már nem csak a mély hörgéssel ostromolja a fülünket, de a screamelés is elég jól megy neki, ezt rögtön az első, We Have Nothing című dalban be is mutatja. A zenekarnak nagyon jól áll ez az agresszívabb hangvétel, szinte végig zordon pofával lehet bólogatni, de szerencsére nem csak erre megy ki a játék. Megírták az eddigi legjobb témáikat, legyen szó súlyos riffekről, a magasabb, dallamos játékról, érezhető, hogy nem önismétlést szerettek volna, hanem valami újat, amit eddig még nem hallottunk. Erre talán a Still Life és a Casualties a legjobb példák, de muszáj megemlítenem a Darklightot is, annyira patent zárása az albumnak.

A Commotion nagy előnye még az, ahogy megszólal. Itt most nem kifejezetten a hangzásra gondolok (egyébként az is patent), hanem a tagok játékának összhangjára. A gitárok hangjához a vokál annyira passzol, hogy szerintem jobbat nem is találhattak volna. Így együtt maxra járatják a világvége hangulatot, ahol egyszerre van jelen a tehetetlen harag, a kétségbeesés és a reményvesztettség érzete. Egyetlen negatívumként csak azt tudom felhozni, hogy aki nem elvakult rajongói a stílusnak, annak a vége felé már elkalandozhat a figyelme. Ennek ellenére érdemes követni az Allochiriát, mert a harmadik lemezzel tudtak újat mutatni magukhoz képest, érezhető a fejlődés és az arra való törekvés is. Ha pedig tetszett az új lemez, akkor van egy jó hírem: jövő hétfőn az Analog Music Hallban biztos játszanak az új számok közül is párat. 8,5/10

Unfelled – Pall of Endless Perdition

Műfaj: black metal
Megjelenés: 2023. március 10.
Kiadó: Season of Mist
Hossz: 36 perc
Támpont: Woods of Desolation, Olde Throne, Drudkh

A black metal-rajongók sem maradnak hallgatnivaló nélkül, nyugi. Nem is akármilyen lemez került be a listába. Ismerősen cseng a Woods of Desolation neve? Esetleg nagy rajongója vagy? Akkor tenyerelj rá gyorsan a play gomra, mert amit a D. néven elhíresült multiinstrumentalista új projektjében összehozott, az a WoD legújabb lemezét simán veri. Az Unfelled névre keresztelt zenekar bemutatkozó albuma, a Pall of Endless Perdition az egyik legjobb anyag, amit idén kiadtak a műfajon belül. Nem olyan meglepő ez, mivel D. mellett olyan zenészek adják hozzá a magukét, mint Vlad (Drudkh, Windswept) és Mitch (Austere, Funerary Torch, Dearthe). Ha pedig már ismerjük az említett urak munkásságát, akkor lehet némi képünk arról, mi fog történni ezen az albumon, de röviden azért összefoglalom.

Az An Epoch in Bloodshed nyitánynak kiváló, de még önmagában is az lenne, gyakorlatilag az idei év black metal himnusza. A károgás és a dallamok hatására már az elején felemel az epikus atmoszféra, de ami a dal utolsó szeletében történik, az visz mindent. Könnyeket csal ki belőled az a riff. Lágyabb kezdés után robban be a The Opposer, pörögnek a blastbeatek, elsodornak a rémálomszerű, gyors gitárdallamok, igazából ezzel kell számolni a lemez további részét tekintve, egészen a Transcendent Legacyig, ami megint egy epikusabb hangvételű szerzemény. Még egy szép, melankolikus, akusztikus tétel is helyet kapott kis pihenőként az Evanescent képében, hogy utána a Diadem Embattled zárja a sort a leghosszabb játékidővel és a legjobban megírt témákkal.

Ami kiemeli a Pall of Endless Perditiont többi hasonló album közül, az az, hogy hallható és érezhető belőle a profizmus. Az atmoszféra pedig úgy ragad át rád a fülhallgatón keresztül, hogy aztán még órákig nem tudod levakarni magadról, és biztos, hogy kisvártatva újra fogod hallgatni. 9/10

Crouch – EP

Műfaj: poszt-metal, sludge metal
Megjelenés: 2023. február 23.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 23 perc
Támpont: Wiegedood, Norna, Terzij de Horde

Ismét egy ismerős figurával találkozhatunk a soron következő kiadványon, a Crouch ugyanis az Amenra, a Wiegedood, az Oathbreaker és a Living Gate soraiból is ismert Levy Seynaeve agyszüleménye, vele együtt pedig hű társa, Wim Sreppoc dobos (Wiegedood, Oathbreaker, Living Gate) és Jasper Hollevoet bőgős (Ventilateur) teszi teljessé a zenekart. A szimplán EP című bemutatkozó kislemez pedig tulajdonképpen olyan, mintha a Wiegedood poszt-metalt játszana. Ha megvan az említett együttes legutóbbi lemeze, akkor akaratlanul is felfedezhető a hasonlóság, ami leginkább a témák hosszas ismétlésében és a mélyre hangolt sújtásokban nyilvánul meg. Így az EP ugyanúgy hipnotikus hatást kelt, ám itt sokkal súlyosabb és nyomasztóbb ez az érzés. Nagyon érdekes és izgalmas viszont ilyen formában hallgatni Levy és a többiek agyborulását, mert a black metalos nyirbálás, húsba vágó vagdalkozás helyett most sludge-os kalapálást kapunk a koponyánkra.

A lemez első fele eljuttat egy bizonyos hangulatba, vagy ha úgy tetszik, egy másik világba valahol az elmédben, és folyamatosan ott is tart, mindig ugyanazon a szinten, mint ahogy írtam is, megdelejez. A második rész pedig ezt a képzeletbeli világot módszeresen lerombolja körülötted, te pedig mozdulni sem bírsz, magadra maradtál a tehetetlenségeddel. Az Obliterate the Self kezdi meg a pusztítást, borzasztó ereje van ennek a dalnak, változatosabb a struktúrája, váratlan fordulatok jellemzik, simán a legjobb mind közül. A The Light Is Mine pedig egy igazi monstrum, a kegyelemdöfés, mindent és mindenkit elsöpör.

Elképesztő, mekkora ereje van a belgák bemutatkozó anyagának. Mire felocsúdsz és eszedbe jut, kik készítették, már nem vagy annyira meglepve, maximum azon, hogy ezek az emberek egyszerűen nem fogynak ki az ötletekből, az önkifejezés végtelen tárházával bírnak, és belgák, basszus, már megint a belgák. Hamarosan őket is meg lehet nézni élőben: július 31-én a Russian Circles előtt játszanak a Dürer Kertben. 9,5/10

Felsenmirror – Felsenmirror

Műfaj: blackened doom
Megjelenés: 2023. január 6.
Kiadó: szerzői kiadás
Hossz: 39 perc
Támpont: Usnea, Augurs, Atriarch

Megint a végére hagytam a legnagyobb durranást, az oregoni Portlandben alakult Felsenmirror debütlemeze ugyanis az év legnagyobb, legsúlyosabb és legnyomasztóbb bemutatkozása, legalábbis az eddigi felhozatalból. A lemez témája a gyász, annak feldolgozása, hatása az emberre, a koncepció kidolgozása pedig egyszerűen hibátlan. A megrázó élményt tökéletesen visszaadják a mélyre hangolt gitártémák, a dinamikus dobolás és a kíméletlen üvöltések, amik a dobos és a gitáros-énekesnő jóvoltából kínozzák a hallgatót. Szeretteink elvesztése után viszont nem egy konstans érzelmi állapotba kerülünk, így a lemezen is váltják egymást a pusztító, haragos riffek és a visszafogott, keserves dallamok. Éppen így kezdi a sort a The Waters of the Earth Turn Black, kezdetben haragosan hömpölyög, később szívet tépően szomorú a gitárjáték, ami hirtelen ismét nagy lendülettel vált sodró black metalba, közben pedig végig elkínzott üvöltés kíséri. Egy ilyen lehengerlő és sokkoló nyitány után egyszerűen képtelenek lennénk leállni, pedig ami még ránk vár, az nagyon sötét és gyötrelmes.

A stílushoz jól eltalált hangzás mellett az atmoszféra páratlan, nem lehet eléggé magasztalni. A dalszerkezetekre sem lehet egy rossz szavam se, változatos, csavaros minden egyes darab, nincs önismétlés, nincs két ugyanolyan átvezető, nincs refrén, nincs semmi végtelenül unalmas és semmitmondó mainstream bohóckodás, semmi megszokott, mint ahogy abban sincs semmi szokványos, amikor valami különösen megrázó élményben van részed. Itt a lényeg, ezzel tudnak igazán megfogni, ahogy leginkább a hangszerekkel adják vissza félelmet, a haragot, a kétségbeesést és a reménytelenséget, legfőképpen a reménytelenséget. Képesek arra, hogy rövid és lassú, dallamos és halk epizódokkal hamis biztonságérzetbe ringassanak, amit úgy törnek össze benned a következő kíméletlen riffmenettel, mint ahogy a nílusi krokodil harapása zúzza porrá áldozatának csontjait. Persze eljutsz végül az elfogadás fázisához is – de addig nagyon rögös az út és sokszor összetöröd magad.

A Felsenmirror nagyon magasra tette azt a bizonyos lécet, és az év felét már majdnem magunk mögött hagytuk. Elsőre egy olyan anyagot hoztak össze, ami maradandó nyomot fog hagyni mindenkiben, még akkor is, ha ez nem kifejezetten a te zsánered. Ha szeretnél kiszakadni egy bő fél órára a komfortzónádból, átélni valami újat, rémisztőt és megrázót, akkor ne keress tovább. 10/10