ÚJ ROVAT, de valójában aki követte az elmúlt években a magazinnak a cikkeit, az rájöhet, hogy ez nem is olyan új dolog az NSK történetében, hiszen számtalan alkalommal követtünk már el tematikus írásokat különböző műfajokban, de legfőképpen punkban meg emóban, aminek nyilvánvalóan az volt a szerepe, hogy tartsuk az iramot az éves megjelenésekkel, tájékoztassunk, figyelmeztessük az olvasókat az egyes hullámok jelenségeire. Például nagy sikert aratott a szoftgrunge hullámról adott tájékoztatásunk, a Kockás ing és grunge, ennek a további kibontása, a Seattle-féle grunge maszatolás és a brit punkszíntér helyzete, a nyári rövid emo/punk krónikás kiadásunk (amely ennek a rovatnak az első kísérlete volt!), a mosolyt a fülnek cikk, a tavasz hírnökei írásunk 2013-ban , vagy mondhatjuk még a 2012-es emo kiadásunk is (de volt ugye screamo is, de ezt most ebből a rovatból kihagyjuk). A FORRÓVÍZIZENE már nevéből adódóan tisztelgés a Hot Water Music előtt (és Bukowski előtt), akik így kapásból az elmúlt 20 év egyik elit punkbandája, de mivel ez a két műfaj (mármint az emo meg a punk) nagyon szeret kéz a kézben sétálni szerte a világban, mi úgy gondoltuk, hogy ezen rovat keretében össze is házasítjuk őket, és megnézzük, hogy milyen gyermekeket szülnek napjainkban. Ez a rovat az NSK egyik bejáratott tematikus új rovata lesz, fogunk dicsérni, ajánlani, de sokszor fikázni is, ha a lemez/EP megköveteli. Minden egyes részben három lemezt fogunk boncolgatni, lehet röviden, lehet terjengősen, ez leginkább a szerkesztő szófosásától fog függni, de mivel mi nagyon szeretünk írni, ezért érdemes este mókázni a cikkel egy meleg kakaó mellett (vagy forró vízben, a kádban)! Köszönjük előre is, hogy velünk tartotok, az első részben pótoljuk is a tavalyi év egyik legnagyobb underground szenzációját, a témában releváns absolutepunk.net-nél az év lemezét kiadó The Hoteliert, de itt van az immáron megint műfajt váltó, és egyúttal shoegaze-ben hipszterkedő, „a mama kedvenc punkbandája” Title Fight és befutott a rovat első részébe a tavaly végre nagylemezzel jelentkező Moose Blood is, hogy az öreg kontinens zenekarait is kellően simogassuk, aztán azt se feledjük, hogy az albumon jöttek egy Bukowski nevű dallal is. Valakinek ismerős a rovat címéből? Vágjunk bele!

TITLE FIGHT

Hyperview
Anti- Records | 2015.02.03.
Műfaj: shoegaze, emo, alternatív rock
Támpont: Codeine, Nothing, Whirr

Most kezdhetnénk egy olyan baromsággal a mendemondát, hogy a shoegaze jelenleg revival korát éli, de mivel a 2000-es években a shoegaze nem ment sehova (Silversun Pickups, Resplandor stb.), ellentétben midwest emo hangzással, így ezt nem tesszük. Akit jobban érdekel az emo, annak ajánlom a SPIN újságírójának, Andy Greenwaldnak a 2003-ban megjelent Nothing Feels Good című könyvét. Ugyanakkor szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a shoegaze a 2000-es években inkább élte virágkorát a különböző popzenei támogató műfajokkal, mint a dreampop, a szintipop vagy éppen az ambient közege (azért néha befigyelt a posztpunk is), mintsem erélyes gitárzenei maszatolásban törjön ki. Ráadásul az új Title Fight lemeznél még azt sem lehet majd elmondani, hogy a szigorúan 1-2 éves intervallumban mért kortárszenei közegben ők ezzel valami nagyon új dolgot léptek volna meg, hiszen hallottuk a tavalyi két remek Nothing és Whirr próbálkozást is már a shoegaze melegágyában, akkor miért is olyan jelentős, hogy a Hyperview egy shoegaze album? Azért, mert a Title Fight egy olyan fiatalos dühvel induló punkbanda volt, amely a poszt- és a dallamos-hardcore címkék között ugrálva játszotta a poppunkot meg az emót (Shed), majd úgy döntöttek, hogy öntudatlanul is megviccelik a Basementet és kiadnak egy még mindig hardcore és punk jegyekben fürdő lemezt, csak éppen ezzel felültek az amerikai szubkultúránál csak”szoftgrunge”-nak nevezett hullám trónjára is a Basement mellé. Mert bizony rengeteg újrahasznosított ’90 alternatív rock és grunge témával dobták fel az amúgy remek Floral Green dalait. Erre most itt a Hyperview, már megint váltottak, és már megint a nevükhöz fognak kötni egy – valószínűleg ennek a lemeznek a hatására elinduló – hullámot. A Hyperview valahogy viszont meg is érdemli, tipikus brit shoegaze gitárjáték, meg az elmaradhatatlan – a mixben jól hátrakevert – bariton ének megspékelve a brutálisan visszavett tempóval, a tumblr-pozitív dalszövegekkel és hipszter művészkedéssel (az, hogy a Vogue.comon debütált az egyik dal, annyira nevetséges, hogy ki kellett emelnünk). De mégis mi adja az egész alapját?

A Title Fight-féle (meg úgy az egész) shoegaze alapja természetesen a gitárhoz az effektpedál (ezért is hívták a fiúk gitárközpontú lemeznek az anyagot), enélkül megdöglik egy shoegaze gitárzenész, de ez így is van jól, viszont kicibálták a bőgős eddigi szerepét, a dobban nincs duplázó (mert ilyenkor már miért is lenne), valamint nagyon sok a kvint és bizony a textúra. Viszont az egész olyan, mintha a fiúk felfedezték volna a slowcore csoda Codeine ’90-es évekbeli két lemezét (tehát megint két évtizeddel mentek vissza az időben ötletekért), csak az egészet ráncfelvarrták, hogy a 2010-es években frissnek tűnjön, lásd Nothing. Most belemehetnénk abba, hogy ezen elemek alapján a lemez lötyög, de mindez inkább negatív egy hardcore fülnek, mintsem pl. egy posztpunknak, a Title Fight pedig nyílván nem volt hülye a váltással. Van itt lehangolt hangulat meg emo jegy bőségben, csak ezzel épp egy eggyel nagyobb színpadon és nagyobb közönségnek fognak játszani, és nem azért mert túl sok a sznob zenekedvelő a világon, hanem mert a shoegaze-nek nyilván nagyobb a befogadótábora. Ha ők ezt akarnak játszani, akkor ki gátolja meg őket ebben? Stilisztikailag a Hyperview nagyon rendben van, ráadásul a dalok közül is van pár egészen kiemelkedő (Chlorine, Mrahc, Rose of Sharon, Liar’s Love stb.). De az egész lemez viszont nem áll össze olyan kiemelkedőnek, mint az eddigi kettő, ráadásul az embernek inkább olyan érzése van az egésztől, mintha ezek a hardcore kidek egy My Bloody Valentine vagy Slowdive reuinon bulin akarnak mosh pitet csinálni vagy stagedive-olni. Ha pedig belegondolunk ebbe, az valami egészen bizarr képet fest elénk. A Hyperview végtére is egy ügyes kísérlet arra, hogy hogyan is kell punkok által érzelmektől fűtött melankolikus dalcsokrot készíteni, de valami mégis hiányzik, amitől nem lesz kissé a kísérletezés miatt egysíkú az egész. Ez talán a következő anyagnál már kiderül, addig pedig fizessetek elő a Cosmopolitanra, hátha lesz benne Title Fight kupon vagy valami ahhoz közeli nyereményjáték, esetleg nézzetek gyakrabban Pitchforkra, mert nyilván az ott dolgozó selyemízlésű kritikusoknak is készült ez az album. A hallgatás közben a hipszter szemüveget se felejtsétek a tokban. 7/10

Kedvenc dalok: Chlorine, Mrahc, Rose of Sharon

THE HOTELIER

Home, Like Noplace Is There
Tiny Engines | 2014.02.25.
Műfaj: emo, poppunk
Támpont: Daytrader, The Weakerthans, The Get Up Kids

Erős felütés: az ex-The Hotel Year, most már csak The Hotelier néven emlegetett zenekar második albuma lett a punkzene, valamint emo fellegvár absolutepunk.net online magazin/portál év lemeze, és akkor a hazai mértékben nézve ebben a szegmensben legrelevánsabb NuSkull.hu ne foglalkozzon a műfaj tavalyi évének legjobb lemezével? Ugyan, ezt a bűnt mi nem fogjuk elkövetni, a cikksorozatunk pedig pont az ilyen lemezek nyalogatására is született meg. Szóval most mindenki kösse fel a gatyát, nyomjon egy stop gombot a lejátszón és figyeljen, mert a The Hotelier tavaly akkorát rúgott az emo revivalba, hogy az még 2015-ben is keresi a kiesett protkóját. Mert most őszintén mi szükség van egydimenziós midwest emo klónokra, amik bandcampen úgy szaporodnak, mint a nyulak párzási időszakkor, ha az emóban ekkora felkavaró erő van, ha a punktémázással karöltik? Mégis miért nem szólt még senki a ’90-es évek emo zenéjén felnőtt emberkéknek, hogy a Jimmy Eat World után annyi jó dolog született a poppunkban, amire érdemes ránézni a 2010-es években is? Most itt van nekünk a briliáns Home, Like Noplace Is There, és azon gondolkodunk, hogy mi tartott ennyi ideig, hogy egy zenekar elkezdjen kreatívan gondolni, és ne féljen attól, hogy úgy járnak majd mint egy Taking Back Sunday. Ráadásul ezzel a lendülettel berúgjuk az ajtót a már feloszlott Daytrader ajtaján is, hogy fiúk ezt a lemezt elsőként ti lettetek volna hivatottak megírni a The Last Days of Rome zseniális EP után, a Kill My Compass miatt még mindig bandákat lehetne feloszlatni, mert annyira jó dal. Erre itt ez a lemez, amelyen egy dal sem olyan gyors és feszes, de ezután ha meghallok egy öngyilkosságról szóló midwest emo dalt, ami tényleg remek, csak azt tudom mondani, hogy: oké, ez király, csak épp nem egy The Hotelier.

Ez a lemez 2014 talán legérzelmesebb lemeze, töpreng és boncolgat, a leggondosabb körültekintéssel narrál a hallgató számára a veszteségről: végigvezet dalról-dalra azon az úton, ahogy a mesélőnek öngyilkosságban meghal a barátja, felgyűri benned a gyászt, majd lépésről-lépésre vezet vissza a lelkivilág újjáépítésének a szakaszán. A hangzás nagyon gondosan böki keresztül a ’90 emo hangzást (dobjuk a mixbe: Cap’n Jazz, American Football, Mineral), valamint a 2000-es évek eleji „komorabb” Drive-Thru hangzást. De van itt The Weakerthans (lásd a Pamphleteer daluk stílusgyakorlatának ismétlése a lemezen) és The Get Up Kids móka is, sőt, akár odáig is elmehetünk, hogy Christian Holdenék nem vetették meg a Texas is the Reason lemezeit sem két pizza között. Tengernyi név, rengeteg behatás és egyben bemutatás a kortárs szcénának, mégis olyan az egész, hogy már valahol hallottad, de egyszerűen nem tudod megállapítani, hogy mégis hol, de egy biztos: nem a modern emo revivalban. Hiteles és életerővel teli, a The Hotelier új nagylemezében az az egyik nagyon ambivalens érdekesség, hogy a zenekar kiállása és a zenei eszköztára mennyire összeütközik a lírikai tartalommal és mondanivalóval. Valahogy képesek lehangolóan, de egyszerre reményteljesen prezentálni az üzenetet, ráadásul mindezt teszik baromira fogós dalokkal. Ez is teljesen érthetetlen, hogyan lehet úgy megírni egy dalt, hogy leküld a pokolba, de a dal végére sokszor azon kapod magad, hogy látod a fényt mégis az alagút végén, ez pedig rendkívüli dalírási képességre mutat rá, arról nem is beszélve, Christian Holden hangja hihetetlenül idézi az ex-Daytraderes Tym orgánumát.

Fenséges, ahogy az érzelmeket kiadja magából, még a poszt-hardcore témázású (nemi identitásproblémákat boncolgató) Life in Dragben is jól működik a hangja, ami azért egy torkot erősen nélkülöző koncepciójú lemezen külön piros pont. Hogy mik a lemez tetőpontjai? Mind a kilenc dal, minimális kis apróságok rontanak a képbe, pl. az, hogy a lemez könyörög egy tízedik dalért. De cserébe ad nekünk egy akkora Saves the Day-szerű himnuszt, mint a Your Deep Rest, a korábban már említett The Weakerthans korai diszkográfiáját idéző Among the Wildflowers és Housebroken vagy a – sajnos nevetséges című -, de zseniális verzékkel operáló An Introduction to the Album. Most lehetne ragozni, hogy a dalstruktúrák nem a legkifejlettebbek (verzék-kórus-verze stb.), de hihetetlen az egyensúly, a nagybetűs hangulat, az érzelmek, a szövegek, a zenei kompozíció. De hogy mi lehet a legnagyobb dicséret? Nem elég, hogy ez a lemez felért ahhoz a bődületes underground és internetes hype-hoz, ami körülvette 2014 elejétől kezdve, de miközben a 2000-es évekre az emberek majd azt mondják, hogy Brand New, Taking Back Sunday, Thursday, Moneen vagy Dashboard Confessional. Addig 2010-es évekre már kimondhatjuk: a Snowing, a The World Is a Beautiful Place & I Am No Longer Afraid to Die és a Joie de Vivre mellé a The Hotelier is felköltözött a hallhatatlanok csarnokába. Amikor évek múlva visszatekintünk a 2010-es évek elejére, akkor az emo/poppunk frigyében megkerülhetetlen lemez lesz az emo rajongóinak a Home, Like Noplace Is There. 9,5/10

Kedvenc dalok: Your Deep Rest, Among the Wildflowers, Housebroken 

MOOSE BLOOD

I’ll Keep You In Mind, From Time to Time
No Sleep Records | 2014.10.07.
Műfaj: emo, poppunk
Támpont: Saves the Day, Brand New, Say Anything, Jimmy Eat World

A Canterbury kvartett Moose Blood mégcsak a harmadik évét tapossa aktív zenekarként, de már kidobtak két EP-t meg egy splitet a kirakat-hiszi Departures zenekarral, így nem mondható el az, hogy annyira vérszegény lenne a katalógus a nevük mellett, de azért most már ideje volt egy nagylemeznek is. Ráadásul a briteknek hagyományosan nagy múltja van emóban (régebben: The Autumn Year, Bob Tilton, Spy Versus Spy, The Little Explorer, újabban: Nai Harvest és a – már sajnos feloszlott – Crash of Rhinos stb.), így mindenképpen bizakodásra adott okot a dolog, hogy az amúgy az előző EP-jével kifejezetten nagyot robbantó Moose Blood végül megtérjen a stúdióba. Plusz a nevük mellett a No Sleep kiadó jelenléte szinte „garantált” egyfajta minőséget. Nem is kellett csalódnunk, a srácok a poposabb tökeinél rángatták meg a műfajt, és nem szőrszál hasogattak különösebben. Azonban azon kicsit mosolyoghatunk, hogy az amúgy piáról és nőkről elhíresült, de amúgy zseniális fazonról elnevezett Bukowski című daluk (amely most már klipet is kapott), immár harmadszor kapott újragondolást, hiszen már ott volt a srácok demóján, meg a Moving Home című EP-n is. A srácok nevét főleg a popos emo közhelytenger miatt a Jimmy Eat World mellett szokták emlegetni, mint referencia, de volt itt már a Brand New-nak a kalapba dobása is, s ugyan mi imádjuk a Brand New-t, de az első dalon felül (a Cherry eléggé hajaz a Soco Amaretto Lime-ra) kikopik ebből a lemezből mindenféle Lacey-féle stilisztika és imitálás, viszont ez 10 pontos dalszöveg: „Bored with nothing to do / but lay around listening to Deja Entendu / thinking about you.. „. Akkor végtére is miről szól a I’ll Keep You In Mind, From Time to Time, hogyan tudjuk jól megragadni – az amúgy jó sok slágerrel tarkított – lemezt? Ez a lemez kicsit olyan, mintha a Jimmy Eat World nem kezdett volna el rockzenét írni, a The Swellers nyilvánvalóan fölvállalta volna, hogy hagyják a búsba a punkban szenvelgést és áttérnek az emóra, a Weezer nem ragadt volna a ’90-es években, és igazából olyan dalokat hallva, mint a Boston, kinek nem jut az eszébe mondjuk a Saves the Day-Say Anything kettős? Utóbbi kettő elég nyilvánvaló befolyás volt.

Szóval igen, nyilvánvaló Brand New-nyúlással kezd a lemez, a Cherry simán prezentálja a Your Favorite Weapon egyik kultszámát, a Soco Amaretto Lime-ot, az egyik kislemezről átemelt Boston pedig a Deja Entendu utalást a szövegében, ahogy Morrissey is előkerül, meg a Nevermind a Nirvanától, úgyhogy nem lehet azt mondani, hogy Eddy Brewertonnak, a zenekar énekesének különösebben alacsony lenne a sznob indexe. Sőt, ha mérnénk az egy lemezre jutó utalások számát, akkor lehet, hogy a Moose Blood majdnem világcsúcsott döntött ezen a korongon, mert itt még van Clarity (Jimmy Eat World), The Sound Of Settling (Death Cab For Cutie) utalás is (korábbi dalaikban meg előkerült már a Dashboard Confessional és az American Football is, hát nem tündéri emodiákok ezek? Tökéletesen felmondják azt, amit tudni kell, és mivel jó nebulók ezek a srácok a dalok tekintetében szerencsére szó sincs az emo revizionizmusáról vagy túlzott variálásról. Ráadásul az előbb említett kinyilatkozásoknak is hála az embernek van bizony olyan érzése erről a lemezről, hogy a srácok nyíltan vállalják, hogy szívesen maszatolnak az alternatív rockkal is (lásd a Pups kicsit ’90 Weezeres beütése). Sok a középtempó (Anyway, I Hope You’re Missing Me), de a feszes tétel is (Boston, Bukowski stb.), itt főleg ki kell emelnünk a Chin Upot, amely az egyik legjobban szerkesztett dal a lemezen, talán az egyetlen, ahol a fiúk kísérletet tettek poszt-rock gitártémák implementálásával is. A dalszerkesztésben ugyanakkor egyértelműen gitár- és refrénközponú stílust figyelhetünk meg, tehát a Moose Blood tipikusan az az emo zenekar, amely kórusbajnok akar lenni, és őszinték leszünk, ezzel az ég világon semmi baj sincs. Különlegességként említhetjük még meg akár a turnétárs  Balance & Composure-szerű rifftechnikát is a záró, amúgy hihetetlenül jó I Hope You’re Miserable-ben, ami mocskosul beleragad az ember fejébe, de a klipes Swim Down érdekes Misser-féle poppunkja is fenséges lehet egy ehhez szokott fülnek. Jó ez a Moose Blood debüt? De még mennyire jó! Jók a hatások, becsülni valóak a The Swellers-szerű kiutalások (The Best I Ever Had megvan mindenkinek?), és ezek a dalok frissen hatnak, kellemesen folydogálnak (néha sajnos egybe), és ugyan a lemez két legjobb dalát (Bukowski, Boston) már korábban kiadták, de egyszerűen nem tudunk haragudni érte, mert ezt simán ajánljuk mindenkinek, aki be akar valami olyat rakni hallgatni, amivel szívesen együtt akar énekelni. Esetleg egy Bukowski verset, valaki? 8/10

Kedvenc dalok: Bukowski, Boston, I Hope You’re Miserable

A KÖVETKEZŐ RÉSZ TARTALMÁBÓL:

HIGHTOWER ||| ADVENTURES ||| MAKE DO AND MEND