For The Fallen Dreams – Heavy Hearts

Igen ám, csak a Relentless óta eltelt 5 év alatt olyan szinten elkoptatott lett az egész stílus, hogy joggal kételkedhettek még a legvérmesebb rajongók is, hogy vajon mennyire sikerülhet a már jól bevált recept alapján egy izgalmas és friss dalcsokorral előrukkolni? A kételyeket ellentmondást nem tűrően oszlatja el az albumot nyitó Emerald Blue, amiben minden benne van, ami miatt szeretni lehet a stílust és a zenekart. Falbontó hangzás, mázsás riffek, fogós dallamok, erős hangulat és Chad egész egyszerűen félelmetesen komoly előadásmódja, ami olyan szintű fejlődést mutat a Changes-hez képest, hogy azt nagyon sok metalcore énekes megirigyelhetné. Persze a Legend lemezeket hallgatva ez nem annyira meglepő, de a ’Dreams életművét tekintve mindenképpen kiemelendő tény. Zeneileg pedig talán nem meglepő módon az első két korong legjobb pillanatai dominálnak, és a tiszta vokálok is a lehető legjobb arányban lettek megtartva. Ezekért egyébként két kivétellel végig a gitáros Jim Hocking felel, remélhetőleg élőben sem fog elhasalni. Kár lenne érte.

A falbontó breakdownokat a szélvészgyors tekerések, illetve a dallamosabb gitárjáték, helyenként pedig elszállósabb belassulások váltják, helyenként némi elektronikai aláfestéssel fűszerezve. A Choke és a Lights ugyanúgy buldózerként robog tovább, utóbbi ráadásul kapott egy kis extra hangulati elemet a zenei rész mellett olyan tekintetben is, hogy Chad ezt az egyik legjobb barátjának emlékére írta, aki nemrégiben motorbalesetben hunyt el. A Dream Eater ismét egy új színt hoz Garret Rapp vendégszereplésének köszönhetően a The Color Morale-ból. Nem túl hivalkodó a szerepe, de kellemesen feldobja a nótát és rendkívül fülbemászó is az egész. A Bombay és a Mimic remekül váltogatja a kissé szellősebb, dallamos témákat a mázsás breakdownokkal, az Endless pedig egy visszafogottabb, lassan hömpölygő darab. Az ezt követő Amnesia ismét maximálisra pörgeti a fordulatszámot, szövegileg pedig a frontember távozása alatt eltelt öt évet dolgozza fel, zeneileg csupán a tiszta vokál és az alatta hallható szellősebb gitárjáték nyújt némi feloldozást. A lemezt záró Smelling Salt korrekt befejezés, a 10 dal pedig nyugodt szívvel bármikor újraindítható, hallgattatja magát az anyag. Persze nem kell nagy megváltásra, újításokra számítani, de a saját életműben és a hasonló kiadványok között is megállja a helyét a Heavy Hearts, nem mellékesen pedig 5 év után újra van egy igazi tökös For The Fallen Dreams album, amire nem biztos, hogy bárki is komolyabb összeget mert volna tenni az elmúlt évek során.

6/10