For The Fallen Dreams – Wasted Youth

Tracklist:

01. Hollow
02. Resolvent Feelings
03. Please Don't Hurt
04. Until It Runs Out
05. Sober
06. Living A Lie
07. Always About You
08. Moving Forward
09. Your Funeral
10. When Push Comes to Shove
11. No One to Blame
12. Waking Up Alone
13. Pretending

Hossz: 43:43

Megjelenés: 2012. július 17.

Kiadó: Artery Recordings

Webcím: Ugrás a weboldalra

Nehéz belekezdenem a For The Fallen Dreams legújabb nagylemezéről szóló cikkembe, mivel nem könnyű szavakat találnom nem csak a zenekar iszonyatos formahanyatlására, hanem saját csalódottságomra sem. Egy bivalyerős négy évvel ezelőtti bemutatkozás után új énekessel, egy rendkívül biztató, a maga nemében kiemelkedő kettes album után mintha összeomlott volna a társaság, amiben nyilván a folyamatos tagcserék is szerepet játszottak, amit már a Back Burner bevezetőjében is ecseteltem. Nos, az eltelt egy év alatt sem lett vége a jövés-menésnek. Brandon Stastny basszusgitáros mellett Dylan Shippey dobost is köszönthetjük a családban, aki ráadásul nem mellesleg a Legend dobosa is egyben. Ha pedig még ez sem lenne elég, az új hanganyag már nem a Rise Records szárnyai alatt, hanem az Artery Recordingsnál látott napvilágot. Mondhatnám, hogy ilyen előjelek és a tavalyi fiaskó után teljes érdektelenséggel vártam az idei csapást, de valahogy mégis kíváncsian néztem elébe a friss kiadványnak.

Abandon hope all ye who enter here

Egyáltalán nem tudatos módon, de az elmúlt hónapokban szinte kizárólag Relentless diétán éltem, amit újra és újra hallgatva meggyőztem magam, hogy megérdemel egy újabb esélyt a csapat. Nem szeretném tovább húzni a dolgot, én itt rögtön az elején kijelentem, hogy sajnos továbbra is értékelhetetlen, amit ez a banda az utóbbi időben művel. Már az első lejátszás alkalmával az agyam közepéig hatolt a szög, amit minden egyes tiszta dallam éneklésével egyre csak beljebb és beljebb ütöttek a srácok, én pedig csak annyit tudtam kétségbeesetten kérdezni, hogy MIÉRT? Itt már régen nem az a baj, hogy egy ADTR kópiáról lenne szó, hanem, hogy nincs mit szépíteni, rossz, erőltetett, töketlen nyekergés az egész. Olyan mintha egy kisgyerek szenvedne a stúdióban. És már csak azért sem értem ezt az egészet, mert a Relentless a műfaján belül alapvetésnek számít, maga a stílus pedig akkorát azért nem változott, csak valahogy a végeredmény közel sem olyan kecsegtető, mint korábban. Nincsenek emlékezetes zenei elemek, a szövegekről pedig már inkább ne is beszéljünk. Vajon tényleg ennyit számítana Andrew Tkaczyk zenei agy távozása? (Halkan megjegyzem, úgy tűnik, IGEN.) Ha pedig már Tom Denney (ex-A Day To Remember gitáros) nevét látom feltűnni a producer szó mellett sajnos az nálam egyet jelent a rosszalló szemöldökfelvonással. Ezúttal sem szeretném teljes egészében az ő nyakába varrni a dolgot, de én egyszerűen nem értem, hogy lehet így tönkretenni egy több mint ígéretes zenekart. Kíváncsiságból egyik reggel betettem a Back Burnert a lejátszóba és majdhogynem megváltásként éltem meg a dolgot. Mindkettő gyenge a maga nemében, de míg a BB az előzmények ismeretében volt iszonyatos csalódás, addig itt az ötlettelenség lejtőjén való még lejjebb csúszás az, ami igazán fájó.

Az előző lemeznél legalább a borító szép volt, itt erre sem találom a szavakat, mintha egy kisiskolás első szárnypróbálgatásának eredménye lenne a kép Photoshopban. A rendkívül erős negatív rajongói megnyilvánulások ellenére a FTFD maradt a tavaly megkezdett új ösvényen, de ahelyett, hogy egy érezhető formajavulást tapasztalnánk, egy teljesen összezavarodott kisgyerek képét mutatja ez a 13 dal. A Please Don’t Hurt lényegében egy nyári pop/punk slágerként is megállná a helyét, de valahogy mégsem működőképes a dolog, ahogy a többi nótába beleszőtt pop/punk ízvilág sem. De szinte az összes számban jelen vannak olyan különböző elemek, amik az erősítés helyett sokkal inkább kioltják egymást. Középszerű megoldásokból, mélypontokból pedig nincs hiány. És akkor az egész egyszerűen középszerű hangzásról még nem is beszéltem. Azt hiszem erre szokták azt mondani, hogy rosszul lett producerelve a lemez? Megint nagyot markoltak a srácok ahelyett, hogy egy ütőképes, pofáncsapó, betonkemény dallamos hardcore/metal anyagot hoztak volna össze. Persze szívük joga olyan muzsikát írni, ami nekik tetszik, de ez így ebben a formában továbbra sem nyújt többet néhány kellemesebb (olcsó) pillanatnál. A kérdés pedig joggal merül fel, hogy vajon van-e innen még lejjebb, vagy ezután jön talán a nagy feltámadás?

2.5/10