2022. október 17.
Üdv a Süllyesztőben! Ebben az új rovatunkban olyan kevésbé ismert zenekarok lemezeit boncolgatjuk, amelyekre jellemzőek a hat láb mélyre hangolt gitárok, a nyomasztó, rothadásszagot árasztó hangulat, a retkes hangzás és zsíros riffek, valamint esetenként a mínusz 20 bpm. Vagy ezek valamelyike. Célunk ezzel az, hogy kicsit közelebb hozzuk a NuSkullhoz azokat a rajongókat, akiknek penészes lelkét örömittas véresőtáncra késztetik az olyan zenei stílusok, mint a sludge, a doom és a black metal, illetve ezek különböző ágazatai – de igazából bármi terítékre kerülhet, ami valamilyen oknál fogva különlegesnek számít a fenti kritériumoknak megfelelve.
Idén szerencsére több kuriózum is napvilágot látott az említett műfajokban, ráadásul ezekből kettő is olyan kollaboráció, ami nagy valószínűséggel soha többé nem áll össze egy közös sírhantolásra, így evidens, hogy tökéletes alanynak bizonyulnak a starthoz. Emellett nagy öregek új lemeze is a boncasztal alá fekszik egy fiatalabb, hasonszőrű zenekarral együtt, majd végül kivesézünk még egy borzongató és nyomasztó film által inspirált albumot is. Kezdődjön a vérhányás!
Mizmor & Thou – Myopia
Műfaj: doom metal, sludge, black metal
Megjelenés: 2022. április 23.
Kiadó: Gilead Media
Hossz: 1 óra 13 perc
Támpont: Primitive Man, Body Void, Ultha
Az idei Roadburn fesztivál különleges kollaborációiról már szót ejtettünk korábban a Final Light-lemezkritikában, most pedig folytatjuk a sort egy másik olyan albummal, ami szintén az említett rendezvény alkalmából csusszant ki a legdohosabb kripták sötét sírhantjainak méhéből. A Mizmor a black metal egyik igazán elvont képviselője, de nemcsak a műfaj ismert stílusjegyeivel operál: nem restell könyékig benyúlni a sludge és a doom metal eszköztárába, hogy onnan valami nagyon gusztustalan, szurokfekete, lüktető valamit bányásszon elő és kenjen szét a dalok struktúráján. Na, ebben asszisztál teljes mellszélességgel korunk egyik legelborultabb sludge zenekara, a Thou, mert ki más jöhetne még szóba? Közös lemezük olyan gyászos hangulattal bír, amibe valami ősöreg kín is vegyül, leginkább így tudnám jellemezni a Myopia atmoszféráját. Ismerve a két előadót, nem meglepő, hogy ilyen lemezt szállítottak le, az viszont kissé megdöbbentett, hogy a black metal jellemzői eléggé háttérbe szorultak, a Prefect című nyitányon kívül alig találkozunk blastbeatekre írt epikusan szélsebes gitártémákkal, inkább a régi iskolás jellegzetességek buknak ki, többnyire hangulatában van jelen a műfaj. Dominálnak a doom metal és a sludge dallamos és lassú, melankólikus elemei, így a mondhatni elég hosszú játékidő nagy részét a súlyos riffek, vontatott tempó uralja, mindenféle emberi sivalkodással, miközben az egész lemez baromi jól hangzik. Ilyen például a Drover of Man, a The Host, vagy a kedvencem, az Indignance, ahol a szomorkás hangszereléshez adott süvöltő ének valami elképesztően különleges hangulatot ébreszt, ezután kapunk egy gyors black metal rohamot, amit hirtelen mázsás riffek váltanak. Itt tökéletesen keverednek és követik egymást az egyes műfajok jellemzői, de sajnos ezt nem mindig sikerült így eltalálni. Kevés olyan lemez született idén, ami hangulatában versenyre kelhet a Myopiával, mert tulajdonképpen páros lábbal rúg át egy olyan dimenzió kapuján, ahol a stílus zenekarainak merchein szereplő szörnyalakok mind megelevenednek. Ráadásul elég kicsi az esélye, hogy a két zenekar a jövőben összeállna egy újabb nagylemezre, örüljünk, hogy legalább egyszer megtették, az eredmény pedig egy kiváló lelki kínzás lett, amit egyetlen zenei mazochista sem hagyhat ki. 8/10
Vile Creature & Bismuth – A Hymn of Loss and Hope
Műfaj: doom metal, sludge
Megjelenés: 2022. április 22.
Kiadó: The Flenser
Hossz: 40 perc
Támpont: Sunrot, Chrch, Body Void
Szintén az idei Roadburn alkalmából készült ez a lemez, ami abban is hasonlít az előző anyagra, hogy egy nem mindennapi kollaboráció készítette. Azoknak, akik jó mélyen megmártóztak a doom metal mocsaraiban, nem lehet ismeretlen a kanadai Vile Creature és a brit Bismuth neve. Nem szokványos irányból közelítik meg a stílust, de éppen ezért szeretik őket olyan sokan, ráadásul a kanadaiak tavaly előtt egy olyan lemezt tettek le az asztalra, ami a stiló egyik ékkövének számít. Maga az A Hymn of Loss and Hope igazából a két évvel ezelőtti Roadburn programját erősítette volna, de ugye az nyilvánvaló okokból törlésre került. Az tuti, hogy akkor is nagyot ütött volna, de talán most viszi be az igazi mély gyomrost, hogy világszerte tényleg mindent beszoptunk, amit be lehetett (ráadásul hol van még a vége). Ha az év leglelombozóbb hangulatú lemezét keresed, akkor ímhol a másik befutó. Igaz, hogy a cím magyarul az A veszteség és a remény himnusza, de abszolút elbillen a mérleg az előbbi irányába. Ne tévesszen meg a kezdeti szomorkás, de pici reménysugár káprázatát idéző pengetés, vagy később holmi zongorajáték lágy női énekkel. A legtöbb teret a torzított, mélyre hangolt, elnyújtott és vontatott riffek és a hörgés kapják, ráadásul megfejelve hangfoszlányokkal, zörejekkel, a hangszerek sikoltozásaival, amelyeknek köszönhetően a gyászosba forduló atmoszféra még kap egy nyomasztó löketet is. Mindez negyven és fél percen keresztül, egyetlenegy dalban, és igen, elég sok minden történik a játékidő alatt. Persze ez a lemez sem a változatosságáról lesz híres, hanem a fent leírt légkörről, amit viszont mesterien emelnek egyre magasabbra, és a műfaj rajongói egyébként sem várnak világmegváltó megoldásokat még egy ilyen lemezen sem, amit két előadó rántott össze. Itt is nagyon jól sikerült belőni a hangzást, elég jól szól, de közben nem áraszt fertőtlenítőszagot a lemez. Igazából azon kívül, hogy némelyeknek túl egyhangú lehet, egy negatívumot tudok felhozni: az életről is lehoz. De mi pont ezt szeretjük, nem igaz? 8/10
Conan – Evidence of Immortality
Műfaj: doom metal
Megjelenés: 2022. augusztus 19.
Kiadó: Napalm Records
Hossz: 60 perc
Támpont: Monolord, Bongripper, Bongzilla
A brit Conan zenekar lemezeit előszeretettel dobják fel a lejátszóba azok, akik a bokáig hangolt húrok fanatikusai, és a komótos riffeket, bivalyerős sújtásokat részesítik előnyben. A zenekar ötödik nagylemeze, az Evidence of Immortality bizony nem szenved hiányt a fentebb felsorolt jellemzőkben, ezzel együtt talán az együttes egyik legjobb kiadványa is. Az A Cleaved Head No Longer Plots patent nyitány, ennél jobban nem is lehetett volna hangulatba hozni egy rajongót, aki már nagyjából négy éve vár egy új Conan-lemezre. Borongós, mély (nagyon mély), szinte reng a föld a gitárok erejétől, a dobok püfölésétől és az ordibálástól, valamint változatos is, a döngölésen kívül egy rövid elszállós epizódot is tartogat, hogy aztán megint belecsapjanak a hajókötél vastagságú húrokba. A Levitation Hoax simán az egyik legjobban megírt daluk, a thrashes kezdést kisvártatva felváltja egy olyan brutális, alattomos riffemenet, ami minden doom metal-rajongó fekete szívének csücske, ráadásul ezt a témát egyre inkább kibontják, még egy fátyolos, magas, delejező zajjal is adnak a hangulatnak. A hangzás a műfajhoz nem is illeszkedhetne ennél jobban, nem túl steril, pontosan úgy szól, ahogy kell, ez pedig kifejezetten fontos, ha ennyire mélyre hangolt pengetős hangszerekkel pusztítanak. Nagyjából ezt a sémát követi a többi dal is, a tempósabb szeleteket váltják a súlyos, málházós témák, kimaxolva a műfaj jellegzetes, sötét és vészjósló atmoszféráját, ami az Equilibrium of Mankind című tétel során tetőzik be: itt a vasbakancsban cammogó gitártémáké a főszerep, iszonyatos erővel találnak be, végül a dal végén a hullámzó gitárjáték totális katarzisba torkollik. A doom metal-trió legújabb hangzóanyaga egy tiszteletteljes főhajtás a műfaj előtt, miközben saját stílusukon egyáltalán nem ejtenek csorbát. Efelől biztosak lehetünk, főleg ha a lemez végére érünk, ahol a Grief Sequence képében az idei év egyik legszebb zárótétele terpeszkedik egy sötét kriptában. 9/10
Come to Grief – When the World Dies
Műfaj: sludge, doom metal
Megjelenés: 2022. május 20.
Kiadó: Translation Loss Records
Hossz: 38 perc
Támpont: Grief, Reeking Aura, Primitive Man
Az amerikai Come to Grief két év hallgatás után akkora sludge bombát dobott le, hogy a műfajon belül egészen a lista élére robbantotta magát. When the World Dies című első nagylemezük mindenféle cicomától mentes igazi nyers doom metal és sludge ötvözet: a masszív, kompromisszumoktól mentes riffek, a károgós ének és a súlyos dobtémák dominálnak. A nagyon találó című Our End Begins kezdésként felvázolja, miféle lemezzel van dolgunk, a Life’s Curse pedig meg is kezdi a kíméletlen sújtásokat. Minden dalban van valami, ami meg tud fogni: lomha, néhol gyorsabb riffek adják a lemez súlyát a dobbal egyetemben, ami valami iszonyat erőteljesen diktálja a ritmust, olykor kis fillekkel kiegészítve, a gitárszólók pedig növelik az atmoszférát. A siker kulcsa éppen az, hogy semmi sincs túlgondolva, ebben a műfajban nem is kell, csak legyen elég megragadó. A Devastation Souls talán éppen a legszínesebb dal, élénk és nehézkes, rafkós témákkal leköti a figyelmet, a címadó darab pedig egyszerre elszállt és brutális. A lemez vége felé annak igazi kiválóságára is fény derül: az egyszerű dallamok úgy követik egymást és olyan jól illeszkednek a struktúrába minden egyes tételben, hogy eszedbe se jut továbbléptetni vagy megszakítani. A Bludgeon the Soul / Returning to the Void és olyan retkes, vehemens gitártémával rúgja be az ajtót, hogy csak zavartan pislogsz, legalábbis a dal első szeletében, ugyanis egy rövid és elborult átvezető után jön a következő fejezet, és itt hallottam meg az idei év legzsírosabb riffjét, amire még egy gitárszólót is ráhúznak, kiteljesítve ezt a kétrészes szerzeményt. Végezetül még elvisznek egy utolsó, nyolc és fél perces körre, hogy tökéletesen, mintegy összefoglalóként fejezzék be az albumot. Az idei év sludge felhozatalának gyöngyszeme a When the World Dies, minden elfajzott mocsárlakónak csak ajánlani tudom, mert biztosan nem fognak csalódni. 9/10
Yrre – Luhlae x The Witch
Műfaj: experimental black metal, poszt-metal
Megjelenés: 2022. január 28.
Kiadó: Hummus Records
Hossz: 31 perc
Támpont: Ultha, Mourir
Már év elején megjelent az Yrre első albuma, de én csak május elején találkoztam vele, akkor viszont rögtön helyet is csinált magának a kedvenc lemezeim között. A Luhlae x The Witch egy rendkívül nyugtalanító, felkavaró és különleges folk-horror film zenéjének az adaptációja, egész pontosan Robert Eggers 2015-ben bemutatott The VVitch (A Boszorkány) című remeke előtt tiszteleg, és nem is róhatná le jobban csodálatát annál, hogy átülteti Eggers mesterművének atmoszféráját egy kivételes black/poszt-metal lemezre. Az eredmény pedig egész egyszerűen elképesztő lett. Anno a film promójában azt mondták róla, hogy úgy érzed magad, mintha valami olyasmi szemtanúja lennél, amit nem szabadna látnod, és ez így teljesen igaz a lemezre is. Annyira vészjósló, borzongató és sejtelmesen gonosz légkör árad belőle, mint semmi másból, amit eddig volt szerencsém meghallgatni. Már az Onginnan című nyitány hatására futkos a hátadon a hideg, mintha megzenésítették volna azt az érzést, amikor elakad a lélegzeted a félelemtől, ami egyre inkább kúszik felfelé megmerevedett testeden. A dalba szőtt zörejek, a semmihez sem hasonlítható, félelmetes zajok nagyon hatásosan fokozzák a hidegrázós légkört, aztán hirtelen felrobbantják a dobhártyáid a hangszerekkel és bekúszik a hörgés is. Elkezdődik a lidércnyomásos utazás. Természetesen a különleges atmoszféra emeli ki az albumot hasonszőrű társai közül, illetve az a leleményes módszer, amivel előteremtik: a pengetős, ütős hangszereken és az olykor hátborzongató suttogáson és süvöltésen kívül különféle zajok, neszek, ambient megoldások járatják csúcsra, ráadásul mindezt ízlésesen és változatosan. A visszafogott, paráztatós dalok, mint az Uthceare és a Sunu mellett kapunk zaklatottan sietős tételeket is, ilyen például a halk mantrázással indító Algaeca, amiben gyakorlatilag egyetlen téma teljesedik ki végig, de úgy, hogy öröm hallgatni, vagy ott van még a Gedwyld, ami kizárólag zörejekből áll. A Dustsceawung pedig szintén egy lassan, egyre inkább kibontakozó szám, még egy utolsó roham, egy végső tánc az éjsötét, örvényként kavargó erdőben, és végül azzal a kétszer három pengetéssel ennyi, elvesztél és nem találsz vissza soha többé. Vitán felül áll, hogy az idén megjelent lemezek között a Luhlae x The Witch kivételes helyet foglal el. Már megszületésének célja is ritkaságnak számít, küldetését pedig a legnagyobb tisztelettel és hibátlanul teljesíti. 10/10
