Egy sötét óceán hatalmas hullámai – Final Light: Final Light

Tracklist:

1. Nothing Will Bear Your Name
2. In the Void
3. It Came with the Water
4. Final Light
5. The Fall of a Giant
6. Ruin to Decay

Műfaj: dark wave, synth wave, industrial metal

Támpont: Perturbator, Cult of Luna

Hossz: 48 perc

Megjelenés: 2022. június 24.

Kiadó: Red Creek

Az idei Roadburn fesztivál nem csupán a legkülönlegesebb, legelvontabb és legművészibb metalzenekarok otthonául szolgált: több alkalmi kollaboráció is született, hogy közös lemezeket készítsenek, amiket élőben elő is adtak az esemény keretein belül. Olyan albumok láttak így napvilágot, mint például a Vile Creature és a Bismuth agymenése, az A Hymn of Loss and Hope; a Mizmor és a Thou black metal és sludge szerelemgyermeke, a Myopia; és James “Perturbator” Kent és Johannes Persson (Cult of Luna) projektje, a Final Light, amit utóbbi zenekarának kiadója, a Red Creek jelentetett meg. A Cult of Luna rajongótábora az évek során hatalmasra duzzadt, Perturbator elektronikus pokoljárásait pedig meglepően sok metalrajongó is kedveli, így evidens volt, hogy belehallgatunk a self-titled albumba, már csak azért is, mert az előzetesen kiadott címadó dal alapján úgy tűnt, a két zenész nagyon is megtalálta a közös hangot.

A Final Light egy igazi monstrum. Nézzük csak meg az albumborítót, aminek köszönhetően kis ízelítőt kapunk, milyen atmoszféra árad magából a lemezből. Olyan, mintha egy távoli, sötét világ mégsötétebb, viharos óceánjának hatalmas hullámain sodródnál, amik olykor hatalmas erővel dobálnak ide-oda, máskor pedig egy feneketlen örvénybe taszítanak. Persze a vad hullámok sem egyik percről a másikra támadnak fel, így a lemez is lassú, borongósan hömpölygős témával indít, de a háttérben ott bújkál a kíméletlen vihar ígérete, ami kisvártatva be is következik, amikor Johannes jellegzetesen erőteljes ordítása és az égzengést idéző mély basszus megidézi. Észre sem vesszük és már el is kezdődik az In the Void, és igazából itt indul el minden, mert a rövidke, de annál megkapóbb felvezetés után robbanásszerűen csapódik egymásba Perturbator és Johannes zenei univerzuma, de akkora erővel, hogy a mindenség is beleremeg. Elképesztő, hogy az elektronikus dark wave sújtások és a poszt-metal gitártémák jóvoltából a Cult of Luna esszenciája mennyire passzolnak egymáshoz, milyen jól szólnak együtt. Bravúros teljesítmény két különböző zenei műfaj legerősebb jellegzetességeit így ötvözni, hiszen maximum hangulatukban hasonlatosak. 48 percen keresztül olajozottan működik ez a kettős világ, pedig igazából nem egy bonyolult találmány, annyi az egész, hogy mindkét zenész úgy adta hozzá a saját részét egy nagy egészhez, hogy közben nem nyomta el a másikat, tudatosan építették fel az egészet, így az elektronikus oldal és a metalos stílusjegyek éppen akkor dominálnak, vagy kerülnek a háttérbe, amikor eljön az ideje. Az alapokat a dark wave hullámzó basszusa adja, erre az alapra szilárdan tornyosulnak a monumentális, mélyre hangolt akkordok, a borzongató billentyűs melódiák, az egyszerre melankolikus és felemelő pengetések, és kis hangfoszlányok, apró dallamok színesítik a dalokat, amelyeket Johannes brutális üvöltése tesz teljessé. Ennélfogva tehát nem atomfizika a struktúra, mégis zseniálisan szól az egész.

Az év fele már eltelt, úgyhogy van némi súlya annak, ha azt mondom, hogy az egyik leghangulatosabb lemezt szállították le idén Perturbatorék. Tényleg csak a kiszámíthatatlan, szeszélyes óceánhoz lehet hasonlítani, és az elejétől a végéig nem ereszt ez a légkör, így ezen a téren szintén remekel a cucc, viszont (nem meglepő módon) nem egy fordulatos albumról van szó. A ritmus szinte végig ugyanazon a bpm-en hintázik, a Final Light dalban meglódul, a későbbekben pedig lelassul egy kicsit, emiatt hosszú távon monoton hatást kelt a lemez, ráadásul Johannest sem arról ismerjük, hogy baromi változatosan énekelne, szóval a vokál még csak jobban elmélyíti a lemez vontatottságát, így olykor-olykor elkalandozhat a figyelmünk, de unatkozni mégsem fogunk, mert a billentyűs dallamok éppen elég változatosak ahhoz, hogy le tudják foglalni a fülünket és az agyunkat, a súlyos riffek a mélybe rántanak, a sejtelmes témák pedig magasan lebegtetnek a föld felett. Talán a legjobb példa erre a The Fall of a Giant, ami minden téren hatalmasat szól, a Ruin to Decay pedig tökéletes kiteljesedése a lemeznek azzal a katarzissal a végén.

A Final Light nem egy bonyolult anyag, nem fogja megváltani egyik műfaj világát sem, de mégis különlegesnek számít. Mintha egy dalból állna csupán, csak néha esik le, hogy most éppen egy másik tétel kezdődött, de ez nem is számít igazán. Az igazi ereje a kivételes légkörben rejlik és abban, hogy sebészi pontossággal sikerült két ennyire más irányzatot pazarul összefonni egy bő háromnegyed órára, faék egyszerűségű dalszerkezetekkel. Egyszerre mély, hullámzó és vad, mi pedig kis uszadékfaként hagyjuk magunkat, dobáljon és vigyen, ahová akar az elejétől fogva. Egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. 8,5/10