Felépülsz és égbe szállsz – Anchorless Bodies: Lélekhozó eső

Tracklist:

1. Esőhozó
2. Bánathegy
3. Otthon (feat. Bokis Balázs - Satelles)
4. Fénye van
5. Kiseper
6. Lehull
7. Esték (feat. Molnár Dávid - nemecsek)
8. Körbeért hajnalok (feat. Szandai Dániel)
9. Tétlen
10. Viharvert

Műfaj: dallamos hardcore, poszt-rock, screamo

Támpont: Empty Handed, More Than Life, The Cold Harbour

Hossz: 30 perc

Megjelenés: 2022. szeptember 29.

Kiadó: Szerzői kiadás

Webcím: Ugrás a weboldalra

Bár hivatalosan sosem tűnt el a Miskolcról indult Anchorless Bodies, az tény, hogy legutóbbi EP-jük, a 2019-es Álommal szőtt vászon után kissé lelassultak a dolgok a zenekar körül, a korábbi aktivitásukhoz képest. Ez mondjuk elkönyvelhető a – valószínűleg már életünk végéig felemlegetett – koronavírus járványnak, de szerencsére a zenekar a számos bökkenő ellenére sem torpant meg, és pályafutásának tizedik évét egy nagylemezzel ünnepli meg, mégpedig nem is akármilyennel. A Lélekhozó eső nemcsak visszakanyarodik a banda korábbi kiadványainak hangzásához – például a már említett kislemezhez, vagy továbbmehetünk az időben akár a hármas dalcsokorhoz is -, de egy annyira önazonos kvintesszenciáját prezentálja a honi, magyar nyelvű dallamos hardcore-nak, hogy joggal jelenthetjük ki: ez a lemez a hazai felhozatal idei csúcsragadozója. Alázatos, őszinte és makulátlan.

A zenéjükön kívül mindig is elismerően biccentettem a srácok törekvéseire az igényesség oltárán: brutálisan szép grafikák, vizuálok, klipek fémjelzik a munkásságukat, és nem is igazán tágítanak a No Silence stúdió mellől, Simi neve pedig garancia a minőségre. Innentől már tényleg csak átérezhető, esetenként fogós szövegek kellenek, fülbemászó dallamok, pár hidegrázós elszállás, és egy szavunk sem lehet. Nincs is. A Lélekhozó eső pontosan ezt szállítja tíz dal formájában, félórás játékidő mellett, és hajlok afelé, hogy a fiúk legjobb, legösszeszedetebb, leginkább egységes anyagának tituláljam. Már a zongorás, esős sample-ös intrón érződik, ahogy felvezet valami grandiózusat, valami nem evilágit. Aztán berobban a Bánathegy Marci soraival és már jár is a láb, bólogat a fej. A dal kórusa valószínűleg idővel akkorát fog szólni a koncerteken, mint a Harag ominózus részei. Ezután az elsőként megjelent előzetes a lemezről, az Otthon mondhatni tényleg hazakalauzol: itt már jobban teret nyernek a stílus hazai képviselőire (Téveszme, Petofi, Bipølaris stb.) jellemző nyakatekert szóvirágok és lírikai megoldások, illetve az első vendég, Bokis Balázs a Satellesből is tökéletesen helytáll – pedig nem sűrűn kajabál magyarul. A dal hullámzó, de sosem csillapodó iramára ráülnek az olyan sorok, mint az „üres romként halványulok / de végül foghíjasan hazatalálok”, és pontösszekötőzni lehet a libabőreimmel.

Az eddigi szívfacsarást és a Fénye van málházós tőrdöfködéseit a Kiseper szakítja meg elsőként a lemezen. Itt halkan megjegyezném, hogy ez a dalcím a fél hazai színteret felültette (köztük engem is), akik egy apró gyümölcsre asszociáltunk, miközben itt egy lélek-nagytakarításról van szó. A mi szegénységi bizonyítványunk, tiszta sor, a helyesen alkalmazott nyelvtani szabályoknak eleget tevő dal pedig újra előszedi a srácok kötődését a légies poszt-rock témák iránt, amik mondjuk a második nagylemezükön, a Testet öltön kissé háttérbe szorultak (vagy befeketedtek), és ezt az atmoszférát ízesíti egy kiválóan prezentált spoken word-futam is. Ez a dal lehet szettindító vagy -záró, mindenhogy telitalálat. Zeneileg talán a Lehull a legváltozatosabb, nemcsak mindenki kihozza benne a maximumot a rábízott hangszerekből, a tétel közepén lévő szívdobbanásra emlékeztető ütemek, a folyamatosan építkező gitárok, a gigászi kórus pedig úgy megdolgoztatja a könnycsatornáimat, mint a hagymapucolás. Jobban.

Nem sírok, csak a szemembe ment a világ súlya.

És hogy miről ismerszik meg egy jó lemez? Négy dal van még vissza, és egy cseppet sem fárad meg az egész, többet és többet akarunk. Valószínűleg “az album refrénje” díjat a Körbeért hajnalok kapja, amibe még egy metalcore-brékdáun is befurakodott, emelve ezzel a lemezen uralkodó színvonalas változatosságot, és bár a lemezt záró, teljesen instrumentális és hibátlan hangulattal megáldott dalnak Viharvert lett a címe, én inkább az ellenkezőjét érzem: minden viszontagság ellenére az Anchorless Bodies bevéste a nevét a hazai underground legnagyobb szereplői közé, és olyat alkotott, ami még sokáig hivatkozási pont lesz.

A Lélekhozó eső az elejétől a végéig szórakoztat, nem lehet betelni vele, a szövegeket már pár hallgatás után dúdolja az ember, a dallamokat feszítővassal se lehetne kipattintani a hallójáratainkból (nem mintha kéne), és ahogy lepörög a cucc, szinte igényli az újbóli lejátszást. Igazából nem is nagyon lehet nem szuperlatívuszokban beszélni az anyagról, szívem szerint mindenkinek, akinek szerepe volt a létrejöttében, megveregetném a vállát és személyesen gratulálnék nekik hozzá. A fiúk már bontogatták szárnyaikat, váltottak nyelvet, kerestek utakat, kísérletezgettek ezzel-azzal, de úgy tűnik most értek igazán haza, most repülnek igazán. Ez a nagybetűs Örökségük. 9,5/10