2015. március 28.
Ebben a rovatban az előzőeknek megfelelően méltatlanul elfeledett, vagy kevésbé híres zenekarok egy-egy kiemelkedő lemezét fogjuk megnézni. Első körben a szebb napokat is látott keresztény metalcore (hardcore) kerül célkeresztbe. Az oldalon már sok ilyen beállítottságú banda szerepelt (Hopesfall, Anah Aevia, Embodyment, Strongarm, Symphony In Peril, Falling Cycles, stb.) akik példaértékű lemezeket tettek le az asztalra, a jelenkor viszont elfeledkezik róluk. A következőkben öt olyan zenekar kerül kitárgyalásra, akik alapul szolgáltak később híresebbé vált zenekaroknak. Ha időszakot kell mondani, akkor a fő csapásirány a 90-es évek vége, 2000-es évek eleje. A stílus talán ebben az időszakban élte az aranykorát. Ennek megfelelően rengeteg jó album született ebben a periódusban.
SAVED BY GRACEFor What You Have Done
Recorse Records | 2001.06.31.
Műfaj: metalcore
Ami a munkásságukat illeti, a kansasi Saved by Grace nem mondható egy túl termékeny zenekarnak. Ez többek között a banda rövid fennállásának is köszönhető: 1999 és 2002 között voltak aktívak, amely idő alatt a saját kiadású demójuk mellet egy splitre (The Esoteric/Saved by Grace – Roads Between, 2002) és egy nagylemezre került rá a nevük, amely 2001-ben jelent meg a Recorse Records gondozásában. Röviden megfogalmazva a For What You Have Done a kapcsolatok, elvesztett szerelmek, belső őrlődés, spiritualitás tárgykörét dolgozta fel, egy hardcore alapú zenével, amit rengeteg érzelemmel és szomorúsággal töltöttek fel. Ezt a rengeteg érzelmet talán annak köszönhetően is tudták belesűríteni a lemezbe, hogy a tagok jó barátok voltak, kitartottak egymás mellett bármi áron. Nem tudták volna máshogy elképzelni ezt a bandát, csak ezzel az ötös felállással. A a lemez meghallgatásával egy érzelmi hullámvasútra kapunk belépőt, ami dallamos hardcore-elemekből épült, majd a metal hozzáadásával lett tökéletesítve. A zene mellet pedig szövegek tekinthetők a hab a tortán, amelyek megkoronázzák az egész formáció mondanivalóját. A bevezetőtől kezdve a lemez végéig jól fölépített dalok szorosan kapcsolódnak egymáshoz. A sajátos hangulatú instrumentális részek jól illeszkednek az összképbe, ezek kisebb kapaszkodókat, pihenőket biztosítanak a korong többi részéhez. 
A zenekar előszeretettel alkalmazza a kortársaik által is gyakran használt „spoken word” betéteket, helyenként tiszta gitártémákkal megtámogatva. Az anyag egyik kellemes meglepetéseként vehetjük észre, hogy a Freedom From The Chains című dal már-már dallamos-punk jegyeket idézve robban be, ez által az album egyik legpörgősebb számává téve a szerzeményt, továbbá előkerülnek az északi témák is, breakdownokkal támogatva, úgy, hogy ne menjen a lemez élvezhetőségének a rovására. Az albumot nem bonyolították túl, de ennek ellenére mégis összetett a végeredmény. Egyik csúcspont következik a másik után, és a gitároknak köszönhetően a számok olyan fogósra sikerültek, hogy adott esetben a korong bent is ragadhat a lejátszóban. A lemez végére a zenekar stílusosan az egyik legerőteljesebb számmal búcsúzik el a hallgatótól. Összegezve a hallottakat, egy nagyon ígéretes zenekar első és egyben utolsó nagylemezét tisztelhetjük a kiadványban. A bandából még jóval több is lehetett volna, azonban ahogy a kiadás után egy split erejéig újra stúdióba vonultak, rövidesen fel is oszlottak. A tagok közül többen később más bandákban kötöttek ki, hosszabb-rövidebb időre: Jason Shrout egy rövid ideig az Eighteen Visions-ben tevékenykedett, a basszeros Jason Douglas a Vadera zenekarban találta meg a helyét, illetve Dustin Nadler a Hopesfall zenekarban pengette a húrokat éveken keresztül. A történetnek azonban sajnos itt még nem volt vége. A már feloszlott zenekar 2010-ben adott újra hírt magáról egy tragédia hatására: Josh Broadhead, a formáció frontembere ugyanis úgy döntött, hogy egy másik világban akar tovább tevékenykedni…
LAURELEISelf-Titled
ismeretlen kiadó | 2000
Műfaj: metalcore, hardcore punk
A 2000-es évek elején elég nagy volt az átjárás a különböző zenekarok között. Kevés olyan banda volt, akiknek a tagjai a föloszlás után végleg abbahagyták volna a zenélést, ezt pedig többek között az észak-karolinai Laurelei esete is igazolja. A zenekar 2000-ben alakult és rá egy évvel fel is oszlott, ez alatt egyetlen albumot adtak ki, majd utána készítettek még pár demó felvételt, amik hivatalosan sosem jelentek meg. A zenekar basszusgitárosa, Christopher Kincaid feltűnt a legelső Hopesfall lemezen (The Frailty of Words), míg Jay Forrest a Laurelei feloszlása után 2008-ig énekesi poszton erősítette az előbb említett zenekart (úgy látszik, minden út a Hopesfallhoz vezet). Amit még érdemes megemlíteni, hogy később a tagok megalapították a One Amazin’ Kid nevű bandát. A Laurelei eredeti felállása 2000 végén rögzített egy self-titled albumot. Ha meg kéne fogalmazni, hogy mihez áll a legközelebb ez a korong, akkor az ezredforduló eleji metalcore skatulyába illeszkedik a legjobban. Amit ebben a műfajban anno olyan jól csináltak, azt itt is tetten érhetjük: lüktető/hullámzó lendület, masszív alapokkal és érzelmi csúcspontokkal megtámogatva. Ami még kulcskérdés a lemezzel kapcsolatban, az a tiszta énekek illeszkedése az agresszív alapra, néhol helyére. Sikerült a témákat úgy beágyazni, hogy ne legyenek annyira kirívóak az ellentétek. A gitárok pont elegendő dallamot visznek a számokba, a tiszta ének pedig annyira törékenyen hat, amitől a hatás csak fokozódik. Ezek az átmenetek talán az Untitled című számban lettek a legjobbak. A dal második felében egy eddig nem látott területre kalauzol el minket a zenekar. A lemezen először hallhatunk akusztikus gitárt, ha csak egy kis időre is, de egy érzelmes átvezetőnek tökéletesen megfelel. Ahogy a korszakból megszokhattuk, a lemez hangzása nem tökéletes, nincs a végletekig polírozva, ám talán pont ennek köszönhető az a nosztalgikus hangulat, amit ezek az albumok sugároznak. Sokaknak talán problémát jelenthet az énekes nyers hangja, ám ha ezzel meg tudunk barátkozni, maradandó élményt fog okozni az anyag. Nem egy megállás nélküli darálást élhetünk át, hanem jól elhelyezett váltások folyamatát. Ettől is érezzük annyira pulzálónak a lemezt. Az album második felére a dalok lelassulnak, letisztulnak, kevesebb torzítással, több instrumentális résszel. A végéhez közeledve egyre kevesebb lesz a tiszta ének, helyettük inkább a gitárok veszik át a dallamok szerepét, illetve az anyag végére egyáltalán nem várt vonósok. Egy másik oldaláról is megismerhetjük a zenekart, hogy az album befejezésének még nagyobb lendülettel essenek neki. A számok elég hosszúra sikerültek (egy szám kivételével mindegyik öt perc feletti), de még így sem érezhetjük, hogy tele lenne üresjáratokkal. Egy jól felépített, érzelmes, változatos, kissé nyers lemezt kaptunk a 2000-es évek elején kérészéletet élt Laurelei bandától. Szintén elmondható, hogy többre is vihették volna, ám így is maradandót alkottak, már ha csak az utódbandákra is gondolunk.
ESO-CHARISSelf-Titled
Seize The Day Records| 1998.06.12
Műfaj: mathcore, kaotikus hardcore, metalcore
Jelen összefoglalóban talán az arkansasi Eso–Charis mondható a leghíresebbnek. Az 1995-ben alakult banda „már” öt éven keresztül létezett, igaz, még így is csak egy nagylemezt tudtak kiadni – emellett volt még a ’97-es The Plateau Green 4 számos demójuk, amit még Elliot néven jelentettek meg (a névváltoztatásra később azért került sor, mert a nevet már más is használta), majd a self-titled nagylemez után két évvel, 2000-ben kiadták még a Setting Roots for the Winter 2 számos kislemezt. A zenekar a nagylemezt Bruce Fitzhugh (Living Sacrifice) segítségével vette föl a Barry Pointer stúdióban, és először függetlenül adták ki, később a svéd Day-Glo Records gondozásában jelent meg újra, majd végső soron a szebb napokat is látott keresztény kiadó, a Solid State vette szárnyai alá a zenekart. Ahogy azt a cikk első két zenekaránál is említettem, érdemes itt is megjegyezni, hogy ki hol kötött ki az évek során. Matthew Lee Putman (lásd még: Lovedrug) és Arthur Chester Green 1999-ben a Living Sacrifice-hoz csatlakoztak, Jayson Kent Holmes a The Handshakes Murders legénységét gyarapította, míg Cory Brandan Putman (többek között) pedig a Norma Jean-ben találta meg a helyét mind a mai napig. A self-titled Eso-Charis lemezen hardcore alapú zenéről beszélhetünk, azonban ami számukra újdonságként jelentkezett, az a mathcore, aminek hatására kellőképpen kaotikus, tökéletesen innovatív, és egyben érzelmes is lett a csapat zenéje, amit fantáziadús energikussága emeli ki a mezőnyből.
Itt már kevesebb leállással, lassulással számolhatunk, a srácok tökéletes káoszt teremtenek, egy olyan légkörben, ahol egy idő után elveszünk, majd a végére újra megleljük magunkat, már egy másik állapotban. A szépséget és a brutalitást sikerült összegyúrniuk egy egésszé, minimális hibaszázalékkal. A disszonáns hangzások között egy-két „spoken word” betét itt is elhangzik, megkönnyítve ezzel a hallgató koncentrációját. A basszusgitár és a gitárok jól illeszkedve adják az alapot az éneknek, ami miatt egységessé válik az alkotás. Ritkán előkerülnek dallamos énektémák is, színesítve ezzel az amúgy sem unalmas összképet. Szinte kézzel fogható volt a zenekar népszerűségének növekedése, amikor is a tagok az ezredforduló derekán úgy döntöttek, hogy azt a tudást, elhivatottságot, időt, amit eddig az Eso-Charisba fektettek, inkább a Living Sacrifice-ba csoportosítják át. Ez a törés végleg betette a kulcsot a zenekarnak, ami sokra vihette volna, ha azon az úton mentek tovább, amin eddig is haladtak, a végleges kiteljesedés állapota felé. Egy tehetséges, zenekart vesztett el a mezőny, de mint ahogy fentebb említettem, a tagok munkássága a Living Sacrifice-ban tovább élt (Arthur Green még a mai napig a zenekarban van, Matthew Putman és Cory Brandan már nem).
THROUGH AND THROUGHJoshua Aiken
Boot To Head Records,| 1998.07.18.
Műfaj: metalcore, hardcore punk
A felsoroltak közöl a Through And Through az egyik legidősebb banda, ráadásul ők nem is az Államokból jöttek, hanem egy kicsivel északabbról, Kanadából csatlakoztak a metalcore mezőnybe. Szintén nem beszélhetünk egy hosszú életű csapatról, ugyanis a fennállásukat egy öt éves szakaszra (1995-1999) lehet szűkíteni. Az ő esetükben is elmondható, hogy nem rendelkeznek nagy diszkográfiával: az alább bemutatott Joshua Aiken az egyetlen nagylemezük, ami mellett két splitet adtak még ki, az egyiket a Subterfuge zenekarral közösen (Split with Subterfuge, 1998, Declaration Records), a másikat meg a méltán nagy népszerűségnek örvendő Zao társaságban (Tradewater…, 1996, Steadfast Records). A ’98-as nagylemez a Boot to Head Records gondozásában jelent meg és keltett visszhangot Észak-Amerikában. Ahogy eddig is megemlítettem, itt sem hagyom ki, ugyanis a tagok más bandákban is érintetté váltak a későbbiekben, jelen esetben két kanadai zenekarról beszélhetünk, az egyik a Pride Tiger, a másik meg a 3 Inches of Blood. A Through and Through első és egyben utolsó nagylemezén már a vonós bevezető után kellően letargikus állapotba kerülhet a hallgató, ami rá is nyomja a bélyegét a a majd háromnegyed órás utazásra. A lemezt hallgatva elsőre a Zao, Strongarm
illetve Countervail zenekarok nevei ugorhatnak be, ami pedig a stílust illeti, a szokásos „hardcore-elemek megmerítkezése metalban” analógiával találkozhatunk, néhol emo-s felhanggal. A zenekar nem könnyítik meg a hallgató dolgát sem a zenével, sem a szövegekkel, amik az élet-halál kettősségét, csalódások, szerelmek elcsépeltnek tűnő témakörét feszegetik. A brutalitást sikerült egy érzelmes, magával ragadó köntösbe helyezni, ami elsőre furcsának hathat a kevésbé fogékonyak számára. Az album számról számra egyre mélyebbre visz a címszereplő Joshua Aiken életében, nyolc napon túl gyógyuló érzelmi sérüléseket szerezve. Az albumból áradó szentimentalizmus és energiafolyam elsőre berobbant a színtérre. A Boot to Head kiadó szerint nem ez volt a zenekar első erőteljes megnyilvánulása, ugyanis a korong előtti demók is már ígéretesnek bizonyultak, de a várva várt áttörés ennek az albumnak köszönhető (már amennyire áttörésről beszélhetünk egy elveszett underground zenekar tekintetében). Egy világ nyílt még előttük, amit teljesen sosem tudtak meghódítani. A stílust kedvelők az album hallgatása után sóhajtva gondolhatták, hogy ebből kell még, de ahogy mondani szokás, a zenekar idő előtt bedobták a törölközőt.
Utolsó évükben, 1999-ben megjelentettek még egy válogatást, ki nem adott számokkal, élő felvételekkel, hangulatos képekkel, interjúkkal, kézzel számozott, limitált szériában:
Akit pedig érdekel, a zenekarnak még mindig él a Youtube-csatornája, ahol elég sok elő felvételt megnézhettek tőlük, illetve a stúdiózás munkálatait: sötét, foltozott furgon, melírozott hajak, bő nadrágok és The Cure-poszterek kellemes társaságában lehet nosztalgiázni.
DEAD THROUGH ADAMThe Slumber In The Silent Dust
szerzői kiadás| 2003
Műfaj: metalcore, hardcore punk
Lassan már meg sem kell jegyeznem, hogy szintén egy rövid életű zenekarral van dolgunk. A banda a 2000-es évek elejétől 2004-ig működött, négy éves munkásságuk alatt több kiadványt is megjelentettek, ezáltal a cikkben taglalt zenekarok közül a legfiatalabbnak és egyben a legtermékenyebbnek is mondhatták magukat. A Cincinnattiből származó zenészek előszőr This Day Forth néven próbálkoztak, majd tagcseréket követően vették föl a Dead Through Adam nevet. 2002-ben megjelentették független kiadásban egy kislemezüket The Differences Between Pictures And People címmel, majd egy évvel rá érkezett a The Slumber In The Silent Dust nagylemez. A korábbi (2002 előtti) kiadványokon még egy kicsit más 
volt a zenekar stílusa, kicsit kiforratlanabb, éretlenebb. A zenészek sok helyen megfordultak, többek között kisebb helyi bandákban, mint a Before Morning Comes, az A Cry For Mercy, a Descencion, stb., ami pedig talán többek számára is ismerős lehet még a tagok munkásságát illetően, az a Victory Records-os Corpus Christi zenekar, ahol az énekes (később dobos) Will Henry és a gitáros Phil Smith tevékenykedett évekig. Ami a The Slumber… lemezt a cikkben említett többi zenekartól elkülöníti, az a progresszív elemek használata. A metalcore mezőnyben sokszor lehet találkozni ilyennel, gondoljunk csak talán az egyik leghíresebb hasonló beállítottságú zenekar, a Between The Buried And Me korai szakaszára. Ami pedig még feltűnhet a négy számos lemezen, az a felvétel minősége: a fentebb említett bandákhoz képest tisztább, kevésbé kásás, letisztult a hangzás, amit a stílus meg is követel. A zenekar korai szakaszában inkább a nyersebb hardcore volt rájuk jellemző, de az évek múlásával egyre jobban távolodtak el attól a hangzástól, és egyre több progresszív metál hatás keveredett a zenéjükben, ami jól állt nekik. Technikai tudásuk a korban kiemelkedőnek számított a mezőnyben, ezért is tudták ezt a változtatást megvalósítani. A lemez tele van fogós gitárdallamokkal, amit disszonáns, néhol dallamos gitárok teljesítenek ki. Szintén megfigyelhető a dallamos és tiszta ének alkotta egység, ami végigkíséri az albumot. Az album bevezetője egy Isaac Watts-vers (Unveil Thy Bosom Faithful Tomb), ami után rögtön elkezdődik a rövid, ám annál tartalmasabb utazás. Az éles váltások, indokolt lassítások egy sajátos lüktetést adnak a lemeznek, ami sajnos csak rövid ideig szórakoztatja a hallgatót. A számok még így is kielégítően hosszúnak mondhatók, a csapat így sok ötletet tudott a dalokba sűríteni, amik nem mennek át indokolatlan kísérletezgetésbe. Nem félnek használni átvezetőként, vagy éppen alapként különböző hangszereket, mint a zongora vagy hegedű, és ezeket ízlésesen helyezték el a számok között. A korong leghosszabb szerzeménye az utolsó szám, aminek a végén egy jól összerakott csúcspontnak lehetünk fültanúi, amit többek között Victoria Zoria vendégszereplésének is köszönhetünk. Sajnos a formáció ezután már nem adott ki több lemezt, és elvesztek a zenekarok süllyesztőjében. Az akkori színtér (főleg Cincinnati és környéke) kiemelkedő zenekaraként váltak elfeledetté.
Ami a cikk folytatását illeti: havi rendszerességgel lesz bemutatva öt alulértékelt zenekar, különböző tematikák szerint. Amik még a jövőben szerepelni fognak az oldal hasábjain, nem időrendi sorrendben: amerikai zenekarok, európai zenekarok, egzotikus zenekarok, további keresztény metalcore/hardcore zenekarok, stb…
