Nuskull Karácsony: Embodyment - The Narrow Scope of Things

Ha valaki már huzamosabb ideje olvas minket, az tudhatja, hogy nincs abban semmi különös, ha egy zenekar a hardcore punkban vagy metalban gyökerező hangzástól évek során eljut a rockzenéig – számos példa van erre, lehet például a Cave Inre, a Hopesfallra, az Eighteen Visions-re és az Atreyura, a Thrice-ra, vagy újabban akár a Basementre is asszociálni. Olyan extrém és hirtelen váltás azonban ritkán fordul elő, mint amilyet az Embodyment életútját vizsgálva megfigyelhetünk, ahogy az is ritka, hogy egy ilyen rádióképes hangzást ennyire ignoráljon a mainstream. Mivel az idén tízéves Songs of the Living nem a Solid State-nél jelent meg, így inkább a két évvel korábbi, és amúgy is a banda csúcsának számító második albumról lesz most szó.

Az 1993-ban, Texas-ban megalakult csapat eleinte még a keresztény death metal bandák végtelennek nem mondható sorát gyarapította, aminek markáns bizonyítéka a Solid State-nél megjelent, néhányak szerint korát megelőző és/vagy méltatlanul elfeledett debütlemezük (Embrace the Eternal), illetve az általuk kiadott gyűjtemény az album előtti dalaikból (az, hogy a nevüket a Carcass-tól kölcsönözték, mérsékelten valószínű). Miután távozott Kriss McCaddon, egy Sean Corbray nevű énekes csatlakozott a csapathoz, és ekkor jött a meglepetés: ahelyett, hogy tovább haladtak volna az eredeti csapáson, kihasználták az új énekes képzett tiszta énekhangját, és a korszak egyik legjobb alternatív rock/nu-metal albumát írták meg a Narrow Scope of Things képében. Később ezt az irányt hasonlóan slágeresen képviselte a Hold Your Breath és a Songs of the Living is, a Narrow Scope of Things azonban mégis felülmúlja utódjait, aminek egyik fő oka az, hogy ekkor Sean még használt üvöltéseket, amelyek remekül illettek a keményebb, metalosabb részekhez, amelyekkel a rádióra írt slágereiket kívánták színesíteni (pl. Assembly Line Humans). Ugyan nem volt semmi egyedi 2000-ben egy ilyen hangzásban, hiszen ekkora már bőven felfutott a nu-metal és a poszt-grunge-nak hívott alt. rock (a színesbőrű frontember miatt meg aztán tényleg mindenki a Sevendustra asszociált), azonban a remek énekes, az elejétől a végéig, és nem csak kislemezes dalokban fogós dallamok, a nem megszokott mondanivaló és az agresszívabb pillanatok játszva a kortársaik felé emelik őket. Nem csak mentesek voltak többnyire a stílus butaságaitól, de tényleg olyan slágeres volt szinte minden tétel a lemezen, ami egészen ritka volt a műfajon belül, tényleg csak a nu-metal legjobbjaihoz mérhető (illetve olyan slágerzsenikhez, mint a régi Staind és a már dicsért Align). Sajnos mindezek ellenére a lemez nem hibátlan, hiszen a Critical Errorral be kellett volna fejezni, és akkor nem lett volna túl hosszú, valamint a pocsék Ballad se kerül rá.

A lemez és folytatásai azonban hibáik ellenére is kiemelten ajánlott programot jelentenek legalább két hallgatói csoportnak: az egyik az, amelyik szerette/szereti az ezredforduló környékének alt. metal/nu metal zenekarait, hiszen ők imádni fogják ezt a slágerei ellenére is alulértékelt és elfelejtett albumot, a másik halmazt pedig azok alkotják, akiknek a kedvencei az olyan keresztény rockbandák, mint a Skillet és a Red. Ezekenek a csapatoknak ugyanis az Embodyment a kedvenc zenekaruk.