East Of The Wall – Redaction Artifacts

Utólag azt mondhatjuk, hogy a gyanakvás helyénvaló volt, a félelem viszont nem. A zene még mindig poszt-metal felfogásban fogant progresszív metal, bár az utóbbi felé haladó tendencia, ami már a The Apologistot is jellemezte, itt még hangsúlyosabb. Persze nem olyan, majdnem száznyolcvan fokos fordulatra kell itt gondolni, mint amilyet három éve a The Ocean produkált, egyszerűen csak az elemek eloszlása változott: majdnem nullára redukálódott a poszt-rock, sokkal kevesebbnek tűnik a hosszadalmas (és körülményes) instrumentális szakasz, és továbbfejlődtek az énektémák is, ami elsősorban az egyik új tag, Greg Kuter remek hangjának köszönhető. A radikális váltás tehát elmaradt, és én tényleg nem tudom ennek az okát, talán Matt Lupo és Chris Alfano mindent áthidaló tehetségében, az általuk évek munkájával kiharcolt alkotói szabadságban, vagy csak a bámulatosan talpraesett tagválasztásban (lényegében még arcberendezés szempontjából is mindenki pontosan illik a csapatba) keresendő a válasz. Persze a markáns hangulat valamennyire visszaszorult, ez tény. Bőven kompenzálják azonban a hallgatót a remek hangszeres megoldások: az Obfuscator Dye tapping hegyei, a The Fractal Canopy prog rock kiállásai, az Excessive Convulsive riffje vagy a Third Person Camera és persze a poszt-metalosan dübörgő záródal hatalmas virgái, és még sorolhatnánk, az egészben pedig az a legjobb, hogy a húzóelemek nem csak arra jók, hogy valamennyire lenyomkodják az ember torkán az iszonyú tömény albumot. A súlyos témák valóban atomkemények, a szólók pedig olyan profik, hogy még a műfaj krémje is belassított metronómmal látna neki a megtanulásuknak.

Az egyetlen baj a lemezzel már megint a nehezen befogadhatóság, a Redaction Artifacts ugyanis azok közé az anyagok közé tartozik, amikkel még két passzív hallgatást követően se nagyon tud mit kezdeni az ember, ha végre rászánja magát egy figyelmes végighallgatásra. De tényleg, az A Negligible Senescence-ben visszatérő, és a lemez többi részéhez képest már-már agyonismételt albumkezdő gitártémán kívül semmi nem marad meg pár lefülelést követően (a roppant metaforikus, tipikus progresszív metal dalszövegek egy picit, a már említett énektémák pedig nagyon sokat segítenek a gyorsabb ülepedésben). Persze edzett füleknek csak minimális kitartás (értsd: öt-hat hallgatás) kell a megszeretéshez, végül is a lemezhossz ezúttal a hallgatóval van (hál’ istennek nem éri el az egy órát), az pedig nem kérdés, hogy hallgatásról hallgatásra egyre jobb és jobb lesz ez a progresszív metal fanoknak melegen ajánlott, az év pengetőmágusainak és delay-sztárjainak jelentős részéből a szuszt is kiszorongató alkotás. 9,5/10