2011. május 1.
Tracklist:
01.How About Some Hardcore? (1:36)
02. Don't Call It A Comeback (1:15)
03. This One's For You (3:41)
04. Can't Resist (2:25)
05. DTD (feat. Ben "Gonz" Dunn) (3:19)
06. Go Veg (0:19)
07. I Don't Give A Mother Fuck (3:46)
08. If You Don't Know, Now You Know (feat. Oli Sykes) (3:03)
09. Pigs is Pigs (Grips & Tonic-feldolgozás) (feat. Louie Knuxx) (3:17)
10. Party Song (4:28)
11. Free Music (Bonus Track) (4:19)
Ha J. J. Peters helyében kéne megöregednem, minden bizonnyal a lehető legnagyobb megelégedéssel tekintenék vissza zenei karrieremre, hiszen bármibe is nyúltam, az édes túlértékelés áldozatává lett. Hatványozottan igaz ez az ausztrál I Killed The Prom Queenre, akik mind saját hazájukban, mind a kiadójuknál is legfeljebb csak örök másodikok lehettek – és aki 2006 táján szeretné felvenni a kesztyűt a Parkway Drive-val és As I Lay Dyinggal, az meg is érdemli, amit kap –, és lényegében csak az aktuális újjáalakulás, valamint a mostanra kicserélődött, új arcokkal feltöltött metalcore-közeg kaphatta fel magának a bandát, mondván ők élőben sosem élhették át az a (klisés) programot, amiből mi az A38-on épp annyit kaptunk, amennyit kellett. És nem tudok ellenkezni a Deez Nuts kapcsán sem, ami már megalakulását követően is önmaga csapdájába esett, hiszen ahogy J. J. görbe tükröt szeretett volna állítani a (hip-hoppal kevert) hardcore közegének, úgy szépen-lassan feltűnhetett számára is, hogy épp azt a sehonnani bitang pózer-közeget tette meg tulajdon közönségévé, amiről a dalait írja.
Persze ebben a nemzetközi (metal)sajtó pozitív recepciója is oroszlánszerepet vállalt, amivel a Deez Nuts lényegében úgy törhetett ki a hardcore világából, hogy igazán nem is abból indult, és nem is feltétlenül oda tartozott – ezen az alapon pedig kár is lenne meglepődni azon, hogy közönségét sem innen toborozza. Ennek okát pedig nem a sértődésen, esetleg a sznobizmusban kell keresni, hanem abban, hogy a Deez Nuts lényegében semmi mást nem tett eddig, mint már meglévő paneleket illesztett össze és tett szórakoztatóvá azáltal, hogy önreflexióba ágyazta minden dalát, és egy percig sem vette komolyan magát. Valahol épp ezzel vált a produkció igazán megjegyezhetővé, azonban ezzel a mentalitással a kilencvenes évek agresszív váltását követően mintegy újabb fordulópontként tudta megbélyegezni a hardcore-t azzal, hogy kiterjesztette és felfrissítette a már meglévő sztereotípiát. Ettől a ponttól pedig ne is lepődjünk meg azon, hogy boldog-boldogtalan hardcore-nak titulál minden újkeletű metalcore-előadót: a határok ilyen szempontból összemosódtak a közönség tévképzeteiben, és azzal, hogy J. J. a metalcore közegében tudta forgatni projektjének nevét, kétségkívül gyökértelennek is tudta jelölni zenekarát azok számára, akik még soha nem hallottak ilyen riffeket, tempókat és csordavokálokat. Holott – ahogy ezt a Cold World-kritikámban is taglaltam – igen eseménydús ősforrásra tekint vissza a Deez Nuts hangzása (egyben egyenes modellkövetésre), és az onnan merített inspirációt kellő hatásfokon is alkalmazza ahhoz, hogy a következetesség fenntartható legyen. Ettől függetlenül a This One’s For You mégis elüt a projekt eddigi lemezeitől.
A különbség kulcsa pedig nem más, mint a szokatlan komolyság, amit elsősorban az egyes témák minőségében kell keresni, mert a dalszövegek változatlanul nem szólnak semmi olyanról sem, amire érdemes lenne kitérni. A zenében azonban megjelent egyfajta motiváltság arra, hogy az egyes témaváltások és -illeszkedések nem kliséket hajkurásznak, hanem lényegében leveszik a keleti oldal iskoláját, és hozzá is tesznek ahhoz mind a hip-hop, mind a vendégzenészek hada jóvoltából. Ugyanakkor épp ennél a pontnál bukik meg hosszú távon egy tapasztaltabb fülpár számára a This One’s For You, mivel ha már zeneileg érezhetővé válik a valahová tartozás vágya, úgy célszerűbb lett volna „belülről” invitálni a (kétségkívül hitelesebb, ezáltal elfogadottabb) vendégeket, és nem a már meglévő ismeretségi körből szólni a haveroknak, mert urambocsá, akik eddig keserű szájízzel nyúltak hozzá a Deez Nuts egyes produktumaihoz, az attól sem lesz lelkesebb, hogy az anyagon a fél Bring Me The Horizon, a The Red Shore-főnök, valamint egy egykori IKTPQ-tag is felbukkan. Kétségtelen, hogy ennyire még egy DN-anyag sem volt ennyire egységes, összefüggő és fogós, azonban épp ez a komoly váltás eredményez akkora szakadékot, aminek eredményeként végképp nem lehet hová tenni a Deez Nutsot, mert J. J. ezúttal nem stílusparódiát alkotott, hanem egy korrekt, adott esetben még reménytelinek is mutatkozó iparosmunkát, aminek minden zenei kapcsolódását eltiporja a projekt teljesen színtéridegen mentalitása és üres, részemről közönyt kiváltó szövegelése (lásd a mellékelt ábrát). Ám mondhatjuk-e azt, hogy ez tipikus példája a két szék közötti földre esésnek? Nem gondolnám, mivel akik eddig is tartották a húsz lépés távolságot a projekttel szemben, azok most sem kerülnek közelebb, akik pedig eddig szívlelték J. J. agymenését, az most örülhet annak, hogy a Deez Nuts megalkotta eddigi legjobb lemezét, ami talán a Your Demise példáján működhetne úgy is (ha nem lenne totális zsákutca), hogy szépen-lassan elvezesse a hallgatóságot a minőségi alapok szeretetéhez, tiszteletéhez. Ennek jelen esetben nyilván igen kicsi a valószínűsége, így hát mást nem is tudunk tenni, mint örülni annak, hogy a metalcore közege kapott egy maradandó pillanatokkal megáldott látszathardcore-albumot.
Mert a Deez Nuts lényegében még mindig az imidzsről szól, és amit a közönsége elvár tőle, azt meg is adja neki. Ennél mélyebb megfejtést felesleges lenne várni, mert a This One’s For You minden mesterkélt pillanata ki fogja elégíteni az arra fogékony hallgatóság igényeit, hiszen számukra ez jelenti a hardcore-t. Aztán ki tudja, lehet, hogy az én készülékemben van a hiba.
10/4.