Becoming The Archetype – I Am

Ahhoz kétség sem férhet, hogy az előzetesen kiszivárogtatott, a ’The Time Bender’ című szerzemény hatására sokakban ismét fellángolt a rég elfeledettnek hitt tűz, hiszen az alig egy évvel ezelőtti, unalomba fulladó anyag után most valami egészen kívánatosat sűrítettek bele ebbe az ízelítőnek szánt három és fél percbe. Ez a nagy váltás nem mondhatni, hogy csupán a véletlen és a csoda jó barátságából származott, ismét sikerült megválni néhány csapattagtól, akik helyére friss, bizonyítani akaró zenészek érkeztek. Az ének jelentős részéért immár Chris McCane a felelős, de a ritmusszekció is kicserélődött: a dobok mögött most már Chris Heaton ül, a basszusgitárt pedig Codey Watkins vette kézbe. Gitáros pozíciókra ez alkalommal nem hirdettek felvételt, így továbbra is Daniel Gailey valamint a banda gerincének számító Seth Hecox tépi a húrokat (Seth persze zongorával és tiszta énekkel is bővíti a repertoárt).  Az ilyen mértékű, ráadásul ilyen gyakori változások egy társaság egységes teljesítményét csaknem lehetetlenné teszik (ahogy arra a bevezetőben már utalni próbáltam), de a mi esetünkben talán jobb is így; a nem túl rózsás negyedik korong után ismét helyreállhat az univerzum rendje. Már néhány hallgatást követően könnyű megválaszolni a néhány sorral fentebb feltett kérdést: sikerült egy lendületes, elementáris erővel felvérezett felállással stúdióba vonulni.

A hype-generáló ’The Time Bender’ kiadásával nem vezettek félre senkit, az ott megelevenedett atmoszféra kivetíthető a 37 perces I Am szalagcímet kapott stúdióalbum teljes egészére. A nyitó ’The Ocean Walker’ baljóslatú kezdése után nyomban az egekbe szökik a hangulat és valami elképesztően erős megszólalást kapunk az arcunkba. Ez a lendület és feszes tempó jellemzi a lemez egészét, csak helyenként, tudatosan ültették le a monotonitást elkerülendően.  Az egyik ilyen a záró ’I AM’ első fele, de hasonló célt szolgál a ’The Machine Killer’ is, ami teljes egészében egy furcsa ritmussal operáló zongoradarab – talán ez az egyetlen olyan tétel, ami képes kizökkenteni az embert a felhőtlen ismerkedésből, sarkalatos megoldás, ami nem fogja minden hallgató tetszését elnyerni. Egyébként monotonitásról ez alkalommal szó sincs, köszönhetően az alaptémák mellé bezsúfolt progresszív elemeknek, a jól eltalált hossznak, valamint az említett átvezető részeknek. A metalcore háttérbe szorult, de még a breakdownok száma is lecsökkent – ezúttal inkább a minőséget tartották szem előtt, így ezek is többnyire megjegyezhetőek és fajsúlyosnak mondhatóak, nem is beszélve a jól eltalált hangzás nyújtotta pluszról. Megnőtt viszont a technikásnak beillő riffek és váltások száma, egészen szívmelengető ötleteket szőttek bele a számokba. Csaknem minden dalban felcsendül egy-egy szóló is, ezek ugyan javarészt maradnak a különféle arpeggiok kibontogatásánál, ez csak a szőrszálhasogatóbbak szemében jelenthet nélkülözhető önfényezést, általában korrekt hosszúságúak és meglehetősen dallamos szerkezetűek. A ritmusért felelős szekció is otthonosan mozog, néhol egészen előtérbe sikerült kerülniük, de többnyire, nagyon helyesen, a háttérből teremtik meg a dalok vázát. A csapat tehát kitett magáért, ami a hangszeres tudást illeti, de nem mehetünk el szó nélkül az ének mellett sem. Chris mélyebbnek mondható orgánuma rendkívül egységes képet fest, és jól illeszkedik az instrumentális részekre – kimagasló teljesítményének köszönhetően igen kevesen fogják hiányolni elődjét. Meglepő módon ugyanez igaz a tiszta énekre is Seth részéről. Szerencsére nem vitte túlzásba a használatát, ahol pedig erre vetemedett a témák beleillenek az adott tétel folyamába. A dalszövegek, és a számcímek – na meg az album szerkezetének – összeállításánál az epikusságra törekedtek, az már más kérdés ezt mennyien fogják erőltetettnek bélyegezni. Összességében úgy tűnik mindenhol megpróbálták belőni az arany középutat, ez pedig többnyire sikerült is. Persze bele lehet kötni az olyan pillanatokba, mint a ’The Machine Killer’ vagy a néhol kissé sablonosnak ható dalszövegek, de kétszer annyi indok szól a lemez mellett, mint ellene. Igaz nem sikerült megreformálni a műfajt, mégis itt van kilenc olyan szerzemény, amely nem fog nyom nélkül eltűnni a süllyesztőben. Igazán húzónevekről nincs is értelme beszélni, minden bizonnyal személyre szabott kedvencek alakulnak ki, nehéz mellényúlni.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy a Becoming The Archetype esetében valamiféle váltakozó tendencia van érvényben, ugyanis az előző lemezzel ellentétben az I Am az idei erős mezőnyben is megállja a helyét. Ugyan semmi forradalmi dologgal nem szolgáltak nekünk, de a jól ismert metalcore sablonokat olyan ötletekkel melegítették fel újra, olyan stílusokkal vegyítették, hogy ismét sikerült megszilárdítaniuk saját maguk által megtépázott renoméjukat. Remélhetőleg ők is tudatában vannak e felállás elsöprő erejével, és talán a következő albumot is együtt éli meg a társaság – ezzel pedig mindenképpen mi járunk majd a legjobban.

8.5/10