Az élet kegyetlen core-forgása – Heedless Elegance: The Dream Within

A hazai underground közeg mindig is egy törvényen kívüli vesztőhely volt, soha nem lehetett tudni, hogy ki marad talpon, tör be a mainstreambe, vagy csak generál a munkásságával a benzinpénznél kicsivel több hasznot. Az én szememben mindenképp jár az elismerő biccentés és a vastaps, ha egy zenekar (szinte) önerőből elküzdi magát a bűvös öt éven túlra, pláne ha még közben kiadványokkal is ellát minket – az már tényleg emberfeletti teljesítmény egy „embertelen” közegben. A budapesti Heedless Elegance mindezeket jócskán kimaxolta, sőt a metalcore-zenekar tulajdonképpen a szemünk előtt cseperedett stabil hagyományörzőből jól öltözött, úttörő kolosszussá. Harmadik nagylemezük, a The Dream Within minden téren szintet lépett elődjeihez képest: neves külföldi vendégek szerepelnek a dalokban, az artworkhöz az Opeth, a Katatonia és Devin Townsend borítóit készítő Travis Smitht sikerült megnyerniük, a hangzás is párját ritkítja, és minden túlzás nélkül kijelenthető, hogy a zenekar eddigi pályafutásának csúcsát tette le az asztalra.

Bár a legutóbbi Libra óta – ami szintén nem kevés izgalmas pillanatot tartogatott – három év telt el, a csapat leginkább az elmúlt esztendőben feküdt rá a lemez összekalapálására, formába öntésére és finomra hangolására. Ez persze nem annyira véletlen egybeesések eredménye, akadt ugye nekünk az a szipiszupi világjárvány is, ami mindenki lehetőségeit megnyeste, meg hát a srácok sem ebből élnek (sajnos), így ez egy teljesen elfogadható mértékű kihagyás két anyag közt. Főleg ha azt vesszük, hogy mennyire sokat fejlődött a zenekar megannyi téren, legyen szó a hangszeres szekcióról, a fel-felbukkanó stílusokról, az inspirációforrásokról, de talán

a legtöbb pozitív jelző Konter Samu énekest kell, hogy illesse, ő ugyanis teljesen újraformálta a róla alkotott képet.

Teszi ezt a tiszta ének szorzójának beiktatásával, és a rettentően őszinte előadásmódjával, amivel hol a Korn Jonathan Davisére (erre a nu metalos vonalra még visszatérünk), hol a Subscribe Csongor Bálintjára emlékeztet. A dáktör mondjuk még így is diagnosztizált némi heveny hunglisht, de tényleg csak elvétve, ez pedig velejárója annak, ha egy Magyarországon élő magyar ember érthetően fog angolul énekelni. Olyan ez, mint a cigizés meg a köhögés.

A The Dream Within egyszavas elődjéhez hasonlóan nyolc dallal operál, ez viszont senkit ne ijesszen meg, ugyanis van itt tartalom bőven. Emellett a mostani anyag egy jóval lineárisabb koncepciót is kapott, amit akár szó szerint is vehetünk, hiszen a háttérben egyfajta bábmester irányítja hősünket az élet körforgásán keresztül, hogy megtapasztalja a születést, a szerelmet, az elmúlást és a halált – úgy, hogy minderről tud, mindez a küldetésének része. Baromi király, kissé már-már spirituális, de végig őszinte és emberi történetet hallunk kibontakozni. Az alaphangot jól be is lövi a nyitó The Threads, és hát soha rosszabb albumkezdést: már az első pillanattól kezdve leszegez az építkezés, lüktet a dob és olyan szaftos groove-okkal meg-megszakított metalcore-kombájn darál be, ami alól már csak az epikus refrén szolgálhat feloldozással. Tom Barber (Chelsea Grin, Darko US, ex-Lorna Shore) képében pedig a kíméletlen aprítás is képviseltetik – mint a „mindenható” szinkronhangja. A dal végére még egy szólót is kapunk, hogy tényleg senkinek se legyen hiányérzete, és habár így leírva kicsit töménynek tűnhet az egész, ez a dal az egyik legjobb, amit a zenekar valaha is írt.

Ha már súlyos tételek, muszáj megemlíteni a harmadik darabot, a The Way of Every Losst, ami nem kevés filmzenei támogatást kapott a virális ausztrál szintidívától, Misstiq-től. A bandának egyébként ő volt az első vendége külföldisztánból, és egyáltalán nincs erőltetett szaga a közösködésnek, szinte instant összefonódnak az előadók formanyelvei. A kornos, nu metalos hatások itt is előtérbe kerülnek, néhány helyen esküdni mernék rá, hogy Fieldy slappeli a hangszerét. Szomorú apropója a dalnak, hogy Samu a refrén felvételei alatt tudta meg, hogy édesapja kórházba került, majd amikor egy hét múlva elég erőt érzett magában a felvétel befejezéshez, értesült szerettének elvesztéséről. Ebből kifolyólag valószínűleg ez a dal örökre különleges élmény marad nemcsak a frontembernek, de a zenekarnak és akár még nekünk is, főleg ha újrahallgatjuk ezen információ tudatában, kiváltképp az olyan sorokat, mint az

In the end we will fall, so let me go!

Habár egy pillanatra se mondható, hogy a Heedless’ stílusa avétos lenne, hiszen olyan változatossággal keveri a metalcore-t, a nu metalt, a deathcore-t, és a szimfonikus, atmoszférikus jegyeket és elemeket, hogy jóformán sosem tudhatjuk, mi következik soron; egy szélvész darálás, egy magasztos ének, vagy az egyik legkijózanítóbb pillanat, amit hazai bandától valaha hallottál. Én pedig leginkább ezutóbbit várom mindig a srácok lemezein, és ahogy a Librát záró The Answerben egy epikus katarzisban Samu – mint láncait letépő fenevad – levegőt kapkodva üvöltötte ki a lelkét, addig a The Dream Withinen ezt már a finálé előtt megkapjuk. A The Night of Suicide nemcsak témáját tekintve tragikus – lévén, hogy a címéhez mérten ténylegesen az öngyilkosságról szól -, de a főhős élete szerelmének elvesztése okozta megőrülése, majd végső feladása olyan zenei aláfestést kapott, amit a legfelkészültebbek se láttak jönni: indul a dal, vele együtt a már megszokott sújtás, majd egyszer csak a semmiből egy swinges, jazzes “lazulás” veszi kezdetét, amit ennyire magabiztosan maximum a gender bender Kim Draculától szokott csak meg a jónép. Majd mire kezdenéd kényelembe helyezni magad, az album talán leggorombább témája öklel gyomron, és ránt vissza a kíméletlen valóságba.

Olyan élményt ad a dal, mintha egy bárban kortyolgatnád jóízűen a whiskey-t, amit aztán a TEK megérkezése zavarna meg, akik a te fejedet is belenyomják az üvegasztalba. Zseniális az egész.

Hosszan lehetne még elemezni a számokat, és igazából erre is biztatok mindenkit, hiszen a srácok száz százalékosan rászolgáltak a figyelmünkre, és kivívták minden méltatásunkat. Az, hogy fél évtized alatt sereghajtókból a műfaj egyik – ha nem a – legkiemelkedőbb formációjává léptek elő itthon, egészen páratlan teljesítmény, és minden szempontból megsüvegelendő. Egyvalamit rontott el a banda, mégpedig hogy mostantól ez a saját maguk által felállított léc lesz a megugrandó szint, ezután pedig nem érjük be holmi leckefelmondással meg kegyelemkettesre hajtó megúszósdival. Telhetetlenné tett minket a Heedless Elegance, de az új lemezt hallva az az érzésem, hogy nem fog nehézséget okozni számukra az igények kielégítése. 8,5/10