Az éjjeli lidérc ébredése – The Swan Station: Nightgazer

Már pár éve ekézem noszogatásképp a szép emlékű Brainliust romjain alakult The Swan Station tagjait, hogy oké, hogy elvitték a Beneath the Void elől az igen nívósnak számító  „a leglassabban dolgozó hazai death metal-banda” díjat, de most már nagyon meghallgatnánk egy teljes albumot is. Talán még a srácoknál is jobban meg voltam lepve, amikor idén áprilisban, nyolc év után egyszer csak megjelent a debütáló nagylemezük, a Nightgazer, mely minden kétséget kizáróan újabb gyönyörű színfoltja lett a magyar színtérnek. Már csak azért is, mert zenei felfogást tekintve alig valaki jár itthon azon az ösvényen, amin a ‘Swan Station, de még a megvalósítás is egészen páratlan lett a maga nemében.

A 2015-ös EP-hez képest nem kis lépés volt már alapból, hogy az akkori felállás némileg átalakult, és már az első új dalon a Brainlust-dobos Démi énekelt. Ennek ellenére az albumon szintén hallható a ‘Swan Station korábbi énekese, Kéményes Péter (lásd még: Dreadwolf, Bury What’s Left stb.), valamint Pap Marci (Anchorless Bodies, VLKN) és Szabó Nándi (szintén ex-Brainlust) is. Persze zeneileg továbbra is Schütt Attila és Berki Zsombor párosa alkotja a banda gerincét, és ennek megfelelően megyünk tovább a már jól kitaposott dallamos death(core)  úton, ám nem teljesen abba az irányba, amerre anno elindultunk. Ami elsőre feltűnik, az talán az, hogy

az eddig nem túlságosan (vagy inkább egyáltalán nem) hangsúlyos második hullámos black metal mennyire összekoszolja a Nightgazer hangulatát.

Nem is csak a disszonáns gitárjáték, hanem leginkább a meglepően sok szintipaplanba tekert rész az, ami előcsalogatja a norvég hajnövesztőket az éjjeli erdőből. Számomra külön öröm, hogy egyre több zenekar használja itthon a black metalt hangulatfokozó elemként, és különféle stílusok házasítása során gyakran merül fel, mint kötőanyag a zenei téglák között. Ezért is alakult úgy, hogy a srácok jóval inkább rámentek az atmoszférateremtésre, mint hogy bemutattak volna egy sima stílusgyakorlatot, ami persze minden további nélkül lehetne jó, de az összképet tekintve mégsem okozna maradandó élményt. Persze nem csak a black oldalról kerülnek elő a billentyűk és az atmoszférikus szimfóniák, hanem néha kapunk egy dallamosabb irányt is, mely néha kissé ki is lóg a borongós hangulatból. Az elődzenekartól eltérően itt a ‘core-hatások egy kissé a háttérbe szorulnak, és inkább egy depresszív (ám néhol mégis dallamosabb) death metal, illetve a black adja a fő csapásirányt. Ha már dallamosság: ez olyannyira bekerült a repertoárba, hogy még egy kis éneklést is kapunk a címadó dalban, de ez szerencsére nincs túltolva, mert nagy dózisban nem is tudna zökkenőmentesen illeszkedni több éneklés az anyagba, csak pont egy csipetnyi van, mutatóban.

A már jól megszokott, piszok gyors északi riffek, már anno a Brainlust alatt is simán elvitték a dalokat, még mindig nagyot ütnek, ezek leginkább az At the Gates, illetve a The Black Dahlia Murder (nem véletlenül megy a főhajtás a tavaly elhunyt Trevor felé) és a zöld albumos As Blood Runs Black hangulatát idézik. Továbbra is veszett erős gitározás megy végig a lemezen, az meg kifejezetten tetszik, hogy ennyire kiszól a basszer csattogása, mintegy dialógust folytatva a svédelt riffekkel.

Az egyik legnagyobb erőssége a lemeznek, hogy mennyire változatos lett: dalról-dalra merülünk egyre mélyebbre ebben a sűrű masszában, ahol mindig találunk valami érdekeset, valami új réteget, hogy végül egy egésszé álljon össze ez a lidérces rémálom, mely leginkább a sötét magyar folklórból táplálkozik a boszorkányok, szellemek és a mágia bűvkörében.

Nagyon kíváncsi voltam már, hogy a srácok végre hosszabb anyagon is megmutassák, hogyan boldogulnak mostanában a nagyívű lemezírással, mert nekik mindig is ez az összetettebb, kifejtősebb dalvezetés állt jól, és hát kiderült végre, hogy mennyivel élvezhetőbb egy teljes nagylemezen keresztül boncolgatni a komplex témákat. Bónuszokkal együtt tizennégy dal van az albumon, ami azért igen combos, és nem is könnyíti meg a feldolgozást, főleg, hogy a dalok szerkezete is igen szerteágazó. Ezért a Nightgazer inkább azoknak szól, akik szeretik a változatosságot, akik nem riadnak vissza a lehetőségektől, arról nem is beszélve, hogy a végére egészen váratlan megoldások is előkerülnek, kezdve egészen a synthwave-től a Maleficum című dal magyar dalszövegű, zsigeri black metal változatáig. Bár ezek a számok már egy kissé elütnek a nagylemeztől, inkább ilyen kísérlezgetős dalok, nem igazán illeszkednek a fő csapásirányba –  nemhiába kerültek csak a b-oldalra.

Váratlanul sok irányba indult meg a The Swan Station, hogy a végére összeségében egy felettébb aprólékos és összetett banda képét mutassa, és már csak ezért is szomorú, hogy Attiláék nem tervezik a banda színpadra vitelét, pedig nem kellene sok, csak hogy találjanak egy fasza dobost, nyerjenek a lottón, egy nap 36 órából álljon, aztán irány a próbaterem. És hiába tudom, hogy ez nincs tervben, de különösebben nem érdekel, addig kell a nyakukra járni, amíg be nem adják a derekukat. 8,5/10