“Now I know this might sound crazy…”

Ez az egy fél mondat (most akkor egy vagy fél? Döntsem már el!) az Avenged Sevenfold nyolcadik lemezének második dalában tökéletesen leírja az egész kiadványt. Napjaink egyik legnépszerűbb metalbandája hét évig váratta rajongóit az új eresztéssel, ebből négyet töltött magával az anyag felvételével. Négyet! Ezt azért is hangsúlyozom így ki, mert aki meghallgatta az előzetes dalokat, a többnyire nem sok vizet zavaró – és még szarul is szóló – Nobodyt vagy a már-már bosszantóan kaotikus We Love Yout, annak nem hiszem el, hogy a hallottaktól nem szaladt a háta közepéig a szemöldöke. Ezt a fejetlenséget pedig csak még tovább tetézi az anyag. Én megértem, hogy a covid sok előadót igencsak járatlan ösvényre terelt, betekintést engedve az elméik eddig rejtett(nek hitt) zugaiba stb., és azt is elfogadom, hogy a srácok elmondásuk szerint nem akartak egy sokadik ugyanolyan cuccot kiadni, de még csak bármi másra hasonlítani sem, és ezért nem átallottak jócskán pszichedelikus szerekhez nyúlni a kívánt hatás elérése érdekében. Ezt mind tudomásul veszem és rábólintok… de értékelni nem tudom. Mégpedig azért nem, mert hiába próbáltam mindezek ellenére jóra hallgatni és betörni a Life Is but a Dream…-et, az makacsul, minduntalan ledobta magáról a nyerget.

Hogy miért akartam ennyire, hogy működjön ez a lemez? Személyes indíttatása van természetesen, mégpedig hogy serdülő kamaszkorom egyik kedvenc zenekara (volt) az A7X, akiket aztán a Nightmare lemezükkel útjukra is bocsátottam. Az elválás nem szült haragot, mondhatni még időben szálltam ki egy toxikus kapcsolatból a red flageket (buttrockosodás) felismerve, és bár azzal nyugtattuk magunkat, hogy “lehetünk még barátok”, meg “keresni fogjuk egymást”, ezek a manőverek idővel rendre elhalványultak. Természetesen a kötelező stalkerkedés nem maradhatott el, értsd: a Hail to the King és a The Stage egyszeri lecsekkolása, azonban örömittasan konstatáltam, hogy ezek csúnyábbak és kövérebbek, mint én, szóval ezt (is) győzelemként könyvelem el. Azonban az évek előrehaladtával az embert eléri a nosztalgiafaktor, vissza-visszakacsint az együtt töltött, rózsaszín ködfátyolba burkolózó időkre, és esetlegesen hoz egy nem túl bölcs, maximálisan csak és kizárólag az érzelmek vezérelte döntést. Így, amikor megláttam, hogy a várakozásnak vége, jön az új lemez, megdobbant odabent valami. A lelkesedésemet azonban hirtelen lohasztotta le a már említett két előzetes trekk, de nem olyan értelemben, mint az „egész estés” elődök. Egy valami biztos volt: ezt az albumot hallani kell, de nem azért, mert szükségünk van rá, inkább mert ezek azok a hibák, amiket időnként egyszerűen muszáj elkövetnünk.

A probléma ott kezdődik, hogy nem tudom eldönteni, a Life Is… mi is igazából. Rockopera? Öncélú kísérletező szakkör? Rosszul sikerült és véletlenül felvételre került jam session? A világ leghatásosabb drogprevenciója? Egyik sem, közben mégis mindegyik. Ennek megértésére megint olyat csináltam, ami nem szokásom kritikaírás előtt: megnéztem, vajon az internet népe hogy vélekedik erről a cuccról. Alapvetően pozitív lett a fogadtatás, ami csak még inkább felcseszte az agyam. Csak én nem látom/hallom, amit kell, vagy csak mindenki másnak van sokkal több kábója, mint nekem?! Egyik kedvenc magazinom, az angol Kerrang például azt állította, hogy

ez egy olyan menet, amire újra és újra jegyet akarsz váltani.

Oi, ugyanazt a lemezt hallgattuk, mate?! Először is, ha a “ride” alatt azt értjük, ahogy a rekkenő nyári hőségben egy légkondimentes, tragacs távolsági buszon zötykölődünk a pusztában, aminek a sofőrje a Carmageddonból tanult meg vezetni, a műszerfalon pedig a megállóhelyeket jelző műanyagplakett egy kilós kenyérrel van kitámasztva, akkor stimmel a hasonlat.

A lemez telis-tele van a csávókra masszívan ható influenciákkal. Kapásból az első dal akár egy System of a Down B-oldal is lehetne, de van itt nem kevés Daft Punk-, Kanye West-, meg grunge- és noise-hatás is. Az pedig, hogy a hatos trekkbe még Lionel Richie-t is meg akarták hívni fítelni (csak hálistennek épp dolga volt a művész úrnak), az pillanatok alatt képes bekapcsolni az agyad magjának olvadását jelző riasztót. Persze mindezek eltörpülnek a Mike Patton egész alakos aranyozott portréja előtti szégyentelen recskázás mellett. De amíg a Faith No More-, Mr. Bungle-, Tomahawk– stb.-vezér azért tud fogós számokat rittyenteni, addig ezt a fajta kvalitást nagyítóval se lehet megtalálni a ‘Dream…-en. Észrevetted azt, hogy nem is írom le a tételek címeit, hanem csak számokként utalok rájuk? Tudod, miért van ez? Mert egyszerűen nem tudom őket megkülönböztetni! Fogalmam sincs, hogy mikor kezdődik az egyik, mikor ér véget a másik, miért van benne ez, miért nincs benne az… Mit? Miért? Hogyan? Minek? Mennyit? Miért?! Összefolyik az egész, mint a dombocskák sziluettje, ahogy a már említett busz karcos üvegén keresztül szemléled őket, a hosszúra nyúlt haláltusád közepette.

Oké, egy tételt mégis kiemelnék, ez pedig az ötödik szám, a Cosmic. Ez már nyomokban egy dal tulajdonságait hordozza magán, tök király is az epikus zárása, simán lehetett volna az anyag végén – a kissé bénácska, tulajdonképpen outroként szolgáló, ténylegesen befejező címadó helyett. Igen, helyett, nem mellett… És akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem lehetett ilyen a többi is? Ezen a ponton kopott el a bélyeggyűjtemény? Nem hiszem el, hogy egyik tag se akart volna még egy ilyen szerzeményt a lemezre! Ja, és ha már tagok, kettőt ki is emelnék: az egyik Brooks Wackerman dobos (ex-Bad Religion stb.), aki 2015-ben csatlakozott a bandához, épp a The Stage megírása előtt, és nem kevés köze volt ahhoz, hogy annak a cuccnak lett egy szép, progos felütése. Itt is derekasan helytáll, eljátssza a nyakatekert témákat és az eszeveszett váltásokat, a már említett Comsicban is elég pengéket üt. A másik jómadár pedig a frontember, M. Shadows. Ő már nem üt jókat, őt kéne inkább jóra ütni. A faszinak alapvetően baromi jó orgánuma van, itt viszont orrhangon szaval, út szélén elcsapott hiéna módjára üvölt, giccsesen áriázik, koronaékszereket véletlenül a sliccel becsípve nyekereg, és van, hogy mindezt egymás után ebben a sorrendben, nagyjából fél perc leforgása alatt. Sajnos ezen a szövegvilág sem segít: borzasztóan gagyik a klaviatúrát seggükkel verdeső, random szöveggenerátorban létrehozott álmetaforák, az egymás után hányt, jelentéstartalommal nem bíró szavak halmaza, és leginkább a tudat, hogy

ez valami nagyon nagy dolog akart lenni odabent, a fejekben – azonban mint a legtöbb álmot, ébredés után ezt se tudták pontosan felidézni az alanyok.

Ezernyi karaktert tudnék még ide fröcsögni arról, hogy mi a gond a Life Is but a Dream…-mel. De nem fogok, mert elég nagy büntetés lesz ez a bandának, ha végre kijózanodnak a tonnányi szer hatása alól, és ráébrednek, mit is tettek. A legszomorúbb az egészben, hogy itt amúgy kipróbált, befutott, profi zenészek követték el ezt a lidércnyomást. Mondom ezt úgy, hogy továbbra sem győzöm hangsúlyozni, hogy igenis merjenek a zenekarok új szegmenseket felfedezni, bevállalni, kísérletezgetni. Azonban nagy különbség van egy tényleges mű és a fejedben lévő, hülyeségek kipróbálására biztató hangok között. Mindezek ellenére kötve hiszem, hogy ez a “rossz trip” megpecsételné a denevérosztag megítélését. Az Avenged Sevenfold visszatért, megcsinálta a maga St. Angerjét, Diabolus in Musicáját, Into the Unknownját, majd leporolja magát és menni fog tovább. Javarészt pozitív fogadtatása ellenére M. Shadowsék váratlan agymenése tulajdonképpen

egy túladagolásból fakadó eszméletvesztés alatt lejátszódó egyórás rémálom, aminek a vénába csapolt infúzió és a mentőautó kátyúba hajtása vet véget, na meg a felismerés, miszerint nem kellett volna azokat a cuccokat így összekeverni.

3,5/10