Avenged Sevenfold – Hail To The King

Tracklist:

1. Shepherd of Fire
2. Hail to the King
3. Doing Time
4. This Means War
5. Requiem
6. Crimson Day
7. Heretic
8. Coming Home
9. Planets
10. Acid Rain

Műfaj: heavy metal

Támpont: Iron Maiden, Metallica, Guns N' Roses

Hossz: 53:17

Megjelenés: 2013. augusztus 23.

Kiadó: Warner

Webcím: Ugrás a weboldalra

Minden okunk megvan arra, hogy az Avenged Sevenfoldot a körülmények áldozatának tartsuk. Nem elég, hogy írtak két nehezen überelhető nagylemezt egy alapvetően komoly eszközhiányban szenvedő műfajban, 2009-ben még az egyik alapemberüket is elveszítették. James „The Rev” Sullivan halála azért is különösen fájó a banda szempontjából, mert a dobos jócskán szerepet vállalt a banda legnagyobb slágereinek megírásában. Így aztán az első, teljesen az általa hozott ötletek híján írt albummal kapcsolatban mindenki fel volt készülve arra, hogy rossz lesz (főleg az igen vérszegény Nightmare után), és talán még az utálóik is előre megbocsátották ezt nekik. De fájdalmas veszteség ide, magasra tett léc oda, a fröccsöntött metal koronázatlan királyai olyan merényletet követtek el a műfaj ellen, amit Jamie Lannisternek kellene kardvassal honorálnia.

Az első észrevételek közt merülhet fel a Hail To The King hallgatása közben a más zenekaroktól kölcsönvett hangulati és hangzásbeli vonások nagy száma. Félreértés ne essék, alapvetően nem lenyúlt témákról van szó, és általában az sem kezelendő hibaként, ha mondjuk egy death metal lemez úgy szól, mint egy death metal lemez, vagy ha egy bandának felismerhetőek a hatásai. De a jóég áldja már meg Shadows-ékat, 2013-ban felhasználni ugyanazt a zenei eszköztárat, ami a Black Albumon hallható, és megspékelni Dickinsont és az Iron Maident egy az egyben megidéző vokálokkal és lead gitárokkal, azért már több, mint pofátlanság. Ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy a Metallica leghíresebb lemeze vagy a NWOBHM sztárcsapat újjáegyesülés után produkált dalai rosszak, de azt igen, hogy nem feltétlenül érdemes egy korfordulós (thrash-ből a grunge-ba, ugye) soundtrackre és egy amúgy remek zenekar mindenképp másodrendű életszakaszára hasonlítani egy olyan időszakban, amikor nincs meglovagolható zenei paradigmaváltás a levegőben. Ráadásul, míg Hetfieldék „névtelen” korongjának minden egyes dala sláger, Dave Murray-ék pedig azért kellően gyakran kapták el azt a bizonyos fonalat, az Avenged Sevenfold ezúttal egyetlen olyan nótát sem tudott összehozni, aminél elégedetten csettinthetnénk. Helyette a lemez közepe táján percenként van okunk háborogni: az A7X „megírta” a saját Sad But True-ját, változatosság gyanánt felvettek egy-egy dalt, hogy reprezentálja az Appetite For Destructiont és a Use Your Illusion balladáit, messze a legnevetségesebb viszont a Requiem a maga giccses kórusaival (olyan, mint a legrosszabb Stratovarius dalok, vagy mint ez).

Amúgy mindezek ellenére akár jól is elsülhetett volna a lemez, ha nem erőltetik a szélesterpeszben riffelős hülyeségüket (ami valószínűleg már ’90-ben sem számított érdekesnek), és ha legalább annyi energiát feccölnek az énektémákba, mint az amúgy mainstream metal körökben az év eddigi legjobbjainak számító szólókba. De nem, inkább Led Zeppelin és Black Sabbath hatásokat hazudva próbálták meg elterelni a figyelmet arról, hogy igénytelen és fantáziátlan munkát adtak ki a kezükből, ahelyett, hogy bevállalták volna azt, hogy csináltak egy montázst a kedvenc heavy/glam metal zenekaraik dalaiból. Persze arról, hogy ezekkel a dalokkal mégis mi lehetett a célja Gates-éknek, csak találgatni tudunk,viszont az biztos, hogy az A7X nagyon elásta magát ezzel a koronggal azok előtt, akik nem szeretik a pénzsóvár rutinprodukciókat, és akik nem engedik magukat elvakítani az „őszinte” és „groove-os” témavilág által. Mert bizony ennek a lemeznek a hallatán vehemensebb rendőrtábornokok csapaterővel oszlatnák a zenekart. 2,5/10