Amikor érzelmeket vernek beléd egy buzogánnyal – Shum: Tornyok

A kritikát írta: Horváth Marci

Indokolatlanul kevés szó esik Varsás Gábor egyszemélyes gyötrelemprojektjéről, a Shumról, és annak idén márciusban megjelent, Tornyok című albumáról. Márpedig ez, kérem szépen, az idei év eddigi legelőremutatóbb kiadványa hazai szinten. Szóval itt jelezném is annak az idősebb generációnak, akik szeretik számonkérni, hogy hol vannak a mai fiatalok a keményzenében, meg hol van az újító szándék. Itt van, és úgy hívják, hogy Shum! Tény, hogy egy sokkal kísérletibb rétegzenéről beszélünk, amiből következik, hogy nem lesz mindenki számára befogadható. Na de miután eddig csak magával a projekttel kapcsolatban puffogtattam közhelyeket, essen szó magáról a lemezről is!

Az első track, az Apró elemi szálak rögtön egy Full of Hell / The Body / Merzbow-féle zajolással kezdődik, talán egy fokkal befogadhatóbb módon, mint az említett előadóknál (bár nem tudom, van-e értelme ilyet mondani egy olyan stílusnál, mint a noise), majd szépen átmegyünk amenrás poszt-kesergésbe, csak a gépi dobok miatt egy picit talán nyersebb az egész összkép, ami aztán átfordul egy képzeletbeli The Body és Gnaw Their Tongues kollabba, hogy aztán az egész szám egy akkora nagy Thy Catafalque-worshipben csúcsosodjon ki, amitől minden Tűnő idő tárlat-élvező elégedetten nyalja meg mind a tíz ujját.

A Szilánkosra tört lelkek hatalmas trappelés agyzsibbasztó basszussal, képzeletbeli Chip King feattel, a Halott levelekként pedig harsh noise és sludge, olyan kattogós lábdobokkal, amikről nem tudod, hogy valóban szól-e, vagy csak a múltkori buli visszhangzik még a fejedben. Aztán amikor bejön az ének, a zenei rész valahogy kisimul, befogadhatóbbá válik, olyan szintidallamokkal operál Varsás, amik kapaszkodóként tudnak szolgálni a fájdalom sirámai között, hogy aztán a végén valami iszonyat gyönyörű elszállós black csépelés adja meg a kegyelemdöfést a szutykos kis lelkednek.

A 808 Kánátus egy klasszik doom szám, lassan építkezik. Ez a legkevésbbé kísérleti track az albumról, amire még az old school arcok is azt mondhatják, hogy „ez igen, ezt értem és értékelem”, de nyugi,

a végére egy akkora Slayer trap remixet kapunk, hogy a képzeletbeli Electric Wizard-pólós barátunk dühösen kapcsolja ki és rakja fel helyette a Reign in Bloodot, hogy helyreálljon a lelki békéje.

Jön a Falaid lángokban állnak, gerjednek a pedálok, lent a tárnákban verik a dobot, miközben valaki gecire szenved. Majd itt is elkanyarodunk valami melodic sludge-os belenyugvásba, elég nagy érzelmi utat bejárva, kevesebb mint három perc alatt. Az Isten gyönyörű arca egy old school black metal-szám, a legkevésbé old school módon hangszerelve. Gépdobblast-hegyek és virtuális dara. Gondolom, ezt hallgatják a Ghostemane rajongók, amikor a Darkthrone-pólójuk van rajtuk.

A Tornyok ledőlnek műfajilag egy trap metal-dal, de nem a szó hagyományos értelmében, mert egy pillanatig se hat gagyinak vagy erőltetettnek. (Mondjuk a trap metal meg a hagyomány egy mondatban alapvetően oximoron, de ettől most tekintsünk el.) Kísérleti agyzsibbasztás, riff hegyek és Chip King. Ez az, amikor

úgy próbálsz meg dnb-zni, hogy előtte kiestél egy második emeleti lakás ablakából, és eléggé szarrá van törve mindened.

Aztán, hogy kicsit lenyugodjál kapsz egy kis harsh noise-t a pofádba – de sikerül? Végül a Halott jövő egy poszt-metal kesergés, itt már elengedted a dolgot, elfogadod, hogy vége. Kicsit azért még megcsapkod, de az előzőek után már úgysem érzel semmit. Na hát ilyen a Tornyok.

Az biztos, hogy kell a lemezhez egy bizonyos nyitottság, tehát aki konzervatív módon áll a metalzenéhez, annak valószínűleg nem fog tetszeni, már csak a programozott dobok miatt sem (bár a Thy Catafalque-lemezeken is tök sokáig gépi dob volt). Nekem személy szerint kimondottan tetszenek a dobgépes megoldások itt, mert egyrészt

nem érzem azt, hogy be akarna csapni és el akarná hitetni velem, hogy ez valami élő dolog, amit hallok.

Ugyanakkor viszont nagyon agyasan van megoldva a dolog, egy csomószor van húzása meg dinamikája, ami meg általában pont hogy az élő dobsound sajátja. Egy nem olyan rég megjelent interjúban mondta azt Varsás, hogy igyekszik úgy meghangszerelni és megírni a dalokat, hogy ha esetleg egyszer úgy alakulna, akár színpadra is lehessen állítani ezt a produkciót. Én nagyon remélem, hogy az nem azt jelentené, hogy az elektronikus megoldások teljesen kikerülnek, mert azzal úgy érzem, egy kicsit bukná az egyediségét a Shum. Szóval Gábor, ha olvasod, légyszi-légyszi! Kénytelen vagyok megemlíteni még a borítót is, szeretem az ilyen minimalista megoldásokat, abszolút érvényesül a kevesebb néha több elve itt is, szóval azért is külön gratula!

Összességében a Tornyok számomra egy 9/10 Chip King-féle kakaskukorékolás.