Aktuálista: Horváth Marci (Boru) kedvenc zenéi

Újra itt az Aktuálista címen futó cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)

Jó ideje, hogy utoljára jelentkezett a rovat, ezt tudjuk be annak, hogy még mi is próbáljuk utolérni magunkat az első poszt-covid nyarunk után. Ja, hogy már október van? Akkor semmi mentségünk nincs. Szerencsére masszív válogatással érkeztünk, amit le se kellett dumálnunk az illetővel: Horváth Marci barátunk, a Boru énekese egyszerűen ráérzett, hogy ki kell húznia minket a pöcéből. Tele is pakolta a listáját az irritáló hyperpoptól kezdve a kevésbé pottyantósbudi-soundos blackekig majdhogynem mindennel, hogy a repertoár láttán még a legvájtfülűbbek is tátott szájjal vegyék le a szemüvegüket, vagy ha nincs, hát csak ezért vásároljanak egyet.


Amikor Ricsi megkeresett azzal, hogy lenne-e kedvem szerepelni az Aktuálista rovatban, tudtam, hogy nagyjából hasonlóképpen fogom összeszedni, mint Pap Marci haverom (VLKN, Anchorless bodies), mert nem tudnék olyat – és nem is fedné a valóságot -, ha csak egyszerűen egy listát sorolnék itt fel. Úgy gondoltam, megpróbálok egy kicsit átfogóbb képet adni arról, hogy általában mit is hallgatok, a meglepőbbtől a kevésbé meglepőbbek felé haladva.

Giccskórságok, idegesítő autune-olt pop vernyákolás, szanaszéjjel tördelt mashupok

Aki egy kicsit jobban ismer, az tudja, hogy alapvetően szeretek az általam csak „dodzsemezősnek” titulált zenékre (értsd: olyasmi jellegű zenék, amik kiskorodban május elsején a dodzsemezőből bömböltek) kikapcsolódni a nagyjából este tíz és hajnali hat közötti idősávban. Ez a címben felsorolt három műfaj valamennyire ezeknek a zenéknek az örökségét viszi tovább, facsarja ki és arcátlanul használja fel.

Hátulról visszafelé haladva az első, a breakcore/mashup műfaj az, ami még talán a legközelebb áll ezekhez. Itt olyan remekművekre kell gondolni, mint a USA Kingstől bármi, vagy AleX Tune-tól a What Is a Mashup? és a Your Bunny Rave, csak hogy pár ilyen elvetemültséget említsek, amitől az emberek nagy része kifut a világból.

A második a sorban a hyperpop. Akinek nem lenne ismerős ez a műfaj: alapvetően pop/hiphop alapú, de az alkotók minden stílusból merítenek, amit csak nem szégyellnek, legyen szó a eurodance-től kezdve a pop punkon át a metalig bármiről. Erre a vonatra még a 100 Gecs-nek köszönhetően szálltam fel kb. egy éve. És azóta is néha azon kapom magam, hogy munka közben – VIGYÁZAT, SPOILER! – megunom a black metalt és berakok egy kis hyperpopot. Főleg az alábbi előadók szoktak pörögni: 100 Gecs, Danny L Harle, Toomasu, Laura Les, Alice Glass, rouri404, Ezekiel.

És végül a glitchcore. Ebbe a stílusba azért olyan túlságosan nem ástam bele magam, hiszen csak egy előadót hallgatok, aki valamennyire ennek mondható, az pedig Zheani. Itt is hasonló a helyzet, mint a hyperpopnál, csak itt kevesebb a rave, cserébe több metal és hiphop elem van terítéken.

Szomorú fiúk VHS-minőségű klipekben rappelnek

A következő kategória az emo/new wave és lo-fi rap lenne. Nem hiszem, hogy ezt túl kéne tárgyalni, nagyon hasonló esztétikájú klipeket csinálnak: VHS-minőség és egy vagy több arc rappel benyugtatózva kb. bárhol. Cserébe viszont a szövegeik túlmennek a gengszterkedős, kinek van nagyobb farka és ki kinek a csaját dugta meg kliséken, és ehelyett az olyan, egyáltalán nem menő témákról van szó, mint a mentális betegségek vagy a gyerekkorban elszenvedett, tulajdonképpen bármilyen jellegű abúzus, persze azért itt is vannak keményebb odamondások hébe-hóba. Ebben a műfajban a legtöbbet hallgatott előadóim: Bones, Lil Peep, $UICIDEBOY$, Pouya vagy Fat Nick.

Music for boys to cry to

Az eddig felsorolt műfajok képviselőitől általában nem albumokat hallgatok, hanem csak egy-egy számot vagy az általam készített playlistet az adott stílusban. És itt jön a csavar, mert ennek a blokknak egy általam készített playlistből kölcsönöztem a nevét, ellenben ezektől az előadóktól jellemzően inkább teljes albumokat szoktam hallgatni, csak ez a lejátszási lista azért készült el, mert egy ismerősöm nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mi fán is terem a screamo, ezért megkért, hogy világosítsam fel.  És én persze örömmel és nagy lelkesedéssel vetettem bele magam ebbe a feladatba, hiszen a szívemnek legkedvesebb műfajról van szó. Sorolhatnám itt a klasszikus neveket, mint például Orchid, Majority Rule, City of Caterpillar, Pageninetynine stb., akiknek kéthetente legalább egyszer lemegy egy-egy zseniális albuma, de hű szeretnék lenni a rovat címéhez is, ezért íme pár újdonság, ami nagyon elkapott mostanában:

Piri reis – Ritma

Az Orchid-iskola legszebb hagyományait követi ez a malajziai, női vokálos banda. Plusz a Raein óta nem láttam ilyen jó live-ot ebben a műfajban:

Yearning – MMXXII

Szintén Orchid-iskola, csak ők kanadaiak. Egyik szám se éri el a két percet, cserébe egy kontrollálatlan érzelemkitörés az összes.

Tenue – Territorios

Spanyol screamo/emoviolence. 30 perc, egy dal, közben háromszor meghalsz.

Atameo – It Sure Is Sad to Hope for the Best While Expecting the Worst

Izraeli screamo, egy fokkal talán újvonalasabb, mint az előzőek, de nem kevésbé szomorú.

Kötött sapka, long sleeve, csőnaci, Vans, azaz helló, 30 körüli ex-emós dude

Igen, az egyre kevésbé meglepő műfajokhoz érkeztünk: black metal. Annyira sokat nem akarok erről elmondani, kevés régebbit (értsd: 2000-es évek előttit), cserébe sokkal több újvonalas blacket hallgatok. És szeretem, ha egy fokkal jobban szól annál, mint amit én a telefonommal veszek fel próbán egy-egy új dalötlet rögzítésénél. Itt is megemlítek pár nagy kedvencet, mielőtt kitérek a mostanában kijött, sokat pörgetett lemezekre. Általában elő szoktam venni a Wiegedood, a Wolves in the Throne Room, a Der weg einer Freiheit, az Oathbreaker, a Yellow Eyes, a Leviathan és a Gorgoroth lemezeit. Amik viszont mostanában többet pörögnek:

Celeste – Assassine(s)

Francia tagok pofonegyszerű blackje. Ez az új album egy fokkal talán dallamosabb, ami abszolút jót tett ennek a bandának szerintem. Amit meg még tudni kell: blastbeat, stroboszkóp és pirosan világító fejlámpák. Ezzel a számmal és vizuállal kezdődött a budapesti koncert, és csudálatosan szép volt:

White Ward – False Light

Ukrán black metal, plusz szaxofon. Ezt az új lemezt a háború miatt kicsit korábban hozták ki, vagy legalábbis a single-öket biztos előbb kezdték el csepegtetni, mint tervezték, de ettől függetlenül, vagy ezzel együtt, nekem a legjobban működő anyaguk eddig.

Panopticon – Collapse (remixed and remastered)

Itt csalok kicsit, mert ez nem új, csak remaster, viszont szerintem jót tett nagyon ennek az albumnak, és azóta megint elég sokat hallgattam. Amit meg a Panopticonról érdemes tudni: elég balos, anarchista, kicsit folkos, egyszemélyes atmo-black projekt az USA-ból, mégpedig az egyik legjobb fajta. Ha valaki nem ismerné és csípi az avarban fetrengést, akkor tényleg kötelező az egész diszkográfia.

Plebeian Grandstand – Rien ne suffit

A tavalyi év messze legjobb lemeze. Csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni és az egyik legnagyobb zenei inspiráció számomra/számunkra ez a banda. Már az előző két lemezüktől elszállt az agyam, de itt szerintem mindent kimaxoltak. Kaotikus hardcore, noise, avantgárd black, vagy egyszerűen csak extrém metal.

Na ezen már abszolút nem lepődik meg senki

Valószínűleg nem nehéz kitalálni, hogy a black metal mellett még elég sok poszt/doom/sludge ügyet hallgatok, a Neurosistól kezdve a Russian Cirlclesön át a Primitive Manig, de inkább neki sem állok felsorolni őket, mert úgyis kihagynám a felét. Ezen stílusokból amik viszonylag újabb lemezeknek mondhatók és elég sokat is hallgatom őket még mostanában is:

Amenra – De Doorn (Alternate Mix)

Az Amenra szintén az egyik legfontosabb zenekar számomra, elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy volt lehetőségünk előttük játszani. A tavalyi albumukhoz idén kihoztak egy alternatív mixelt verziót, ami szerintem sokkal jobban működik, mint az eredeti elképzelés, és messze a legjobban szóló Amenra-anyag lett.

Conjurer – Páthos

Névről vágtam már ezt a bandát és a Mire-t többször is lepörgettem, de valahogy nem fogott meg annyira. Aztán a Celeste előtt iszonyat nagyot mentek, úgyhogy amikor kijött az új album, adtam neki egy esélyt. Szerintem egy jól eltalált anyag lett, nagyon szép borítóval. Poszt/doom/sludge vonalon mozognak, és habár valószínűleg sosem lesznek hatalmas kedvenceim, ezt a lemezt néha-néha előveszem, plusz élőben mindenféleképpen érdemes megnézni őket, ha lehetősége van rá az embernek.

Chat Pile – God’s Country

Aki szereti az ilyen sludge-os, noise rockos dolgokat, az biztos olvasta már valamelyik külföldi portálon, hogy bizony ez az oklahomai zenekar leszállította az év (sludge) metal lemezét. Nem igazán tudok többet mondani erről a lemezről, mint hogy iszonyat fura, néhol már-már shoegaze-be hajló gitárok, rendkívül mocskos, artikulálatlan részeg üvöltés, a csávónak olyan hangja van, mint Barney-nak a Simpson családból, és elmegy a kedved az élettől (elég csak utánanézni, honnan jön a zenekar neve, na a zenéjük is legalább annyira lehozó).

+1: a magyar underground a magyaroké

Mindig zavarni szokott, hogy a magyar zenekarokat külön szokták kb. mindenhol kezelni. Vannak az év lemezei, meg az év magyar lemezei stb. Most én is így teszek. Woah! Micsoda oximoron, szeszélyes vagyok és kiszámíthatatlan.

Black Particles – Loss Function

Szinte minden téren előrelépett ez a zenekar. Szerintem a borító is sokkal szebb lett, cserébe a zene sokkal szomorúbb. Hallatszik, hogy valószínűleg elég sok screamót hallgattak a dalszerzési időszak alatt, ami nálam csak jót jelent. Nem mellesleg pedig az a fractured view az egyik legszomorúbb szám, amit mostanában hallottam.

Kytaro – Temporary Internet Files

Az egyik legérdekesebb magyar zenekar hosszú idő óta, bármi is legyen az a stílus, amiben ők nyomulnak.

Berriloom and the Doom – In the Heart of the World Logic Never Forgives

A másik legérdekesebb magyar zenekar hosszú idő óta, bármi is legyen az a stílus, amiben ők nyomulnak.

Marcit és a Borut két koncerten is el lehet majd csípni októberben:

október 15, Szeged, Underground Zone (+ Hexis, LEM)
október 18, Budapest, Riff (+ Pilori, Oaken)

Illetve az énekes kedvenceit a hivatalos Spotify-oldalunkon is meg tudod hallgatni, imhol ni:

Fotó: Somogyi Lajos / Bands Through the Lens