Intenzív érzelmi hullámvasút – Conjurer: Páthos

A brit Conjurer 2018-ban a Mire című nagylemezével kitörölhetetlenül felvéste nevét a poszt-metal-színtér fekete sziklájára. Zenéjüket a kíméletlen, hegyomlasztó, mélyre hangolt riffek, a torokgyilkos ordítás, rövid elmélkedő epizódok és sötét atmoszféra jellemzi. Még nagyon fiatalok, 2016-ban hozták ki a debütáló EP-jüket I címen, ezt követte a már említett bemutatkozó LP és pár split lemez, most pedig itt vagyunk a második nagy eresztésnél. A Páthos című albumra négy évet vártunk, és tekintve az előd sikerét, a pavlovi reflex rögtön munkához is látott az új anyag híre és az ízelítő dalok hallatán. A srácok saját elmondásuk szerint nem görcsöltek rá nagyon egyik lemez elkészítésére sem, ők csak néhány átlagos arc, akik olyan metalt játszanak, amilyet szeretnének. Szerintük a Mire egy buta riffmonstrum lett, most viszont igyekeztek több saját tapasztalatot, érzelmet beleszőni az új dalokba. Így született a Páthos, amely görög szó magyar fordításban egyszerre jelenthet szenvedést, tapasztalatot és érzelmet.

A lemez mondhatni tökéletes iskolapéldája annak, hogyan fejlődik egy ilyen fiatal zenekar. Ugyanúgy tetten érhetőek itt is az együttes védjegyei, úgymint a nyomasztó atmoszféra, a lassú és súlyos riffek, de már nagyobb lapáttal mérték a lelkizést, hosszabbak és csiszoltabbak a visszafogott, andalító szeletek. Így akár azt is mondhatjuk, hogy készítettek egy Mire 2.0-át, de ez így mégsem igaz, illetve ha még az is lenne, vagy valakiben valóban ezt az érzést keltené, azzal sincs gond, hiszen nem kell folyamatosan megújulni. Ha egyszer valami már működött és tiszta erővel betalált, miért lenne kötelező átevezni teljesen más vizekre? Elég csak fejlődni. Tulajdonképpen ez történik itt is, az alapok megmaradtak, ahogy minden más is, pusztán szebb kivitelezésben, mintha sokkal többet filóztak volna a dalokon. Rögtön az It Dwells című felütés hamis biztonságérzetet keltő akusztikus akkordokkal kezd, hogy utána ránk zúdítsák ugyanazt a témát sokkal erőteljesebben és megszólal a dob is, berobban az ordítás és egy éles váltással már érkeznek is a rémisztő, kegyetlen és ezzel együtt mégis dallamos riffek, nem sokkal később pedig felsejlenek a magas és elszállt melódiák a gitáron, hirtelen hatalmasat vesz vissza a dal, tiszta, andalító pengetéseket hallani, aztán megint hegyeket mozgatnak meg a brutális dallamokkal. A rémálomszerű szakaszokat szinte már felemelő epizódok váltják fel, igazi érzelmi hullámvasútra invitálnak, ami nem csak erre a tételre jellemző, de az egész lemezre is.

Azzal együtt, hogy kidolgozottabbak a földbe döngölő sújtások és a lazább témák, a tiszta ének is jobban betalál ezen a lemezen, éppen azért, mert inkább passzol a koncepcióba így, hogy a brutalitásból egy kicsit visszavettek, aminek talán a Pijn zenekarral elkészített közös split, a Curse These Metal Hands lehet az egyik oka. Érezhetően bővítették az eszköztárukat, erről tesznek tanúbizonyságot az All You Will Rememberben a vágtázó blastbeatek az avarban transzba esve fetrengős, black metalos gitártémák alatt. Míg a Mire egy brutális riffszörnyeteg képét festette fel, a Páthos sokkal inkább az önkifejezés eszköze lett. Tökéletes példa erre a Those Years, Condemned, ami a legjobb és egyben a legszebb dal is a lemezen és a zenekar élettörténetében is. A szívet tépően gyönyörű, akusztikus, kicsit az Amenra stílusát idéző kezdés után a téma torzítva folytatódik, a ritmusgitár pedig eltemet hatvan mázsa fekete iszap alá, majd olyan sújtások következnek, hogy az egész lényed megborul. Egyszerre imádod és gyűlölöd azt, amit ebben a dalban csinálnak, annyira felkavaró. Itt még a dallamos és tiszta gitártémákat is annyira eltalálták, hogy mindent kifacsar belőled, mielőtt beüt a totális megőrülés, amit a két és fél perces, hardcore-os Suffer Alone követ egyfajta kegyelemdöfésként, pedig még korántsem jött el a vég. Az In Your Wake mindenféle teketóriázást mellőzve iszonyat bólogatós riffel ront be a hallójárataidon, ami gyakran vissza is tér. Szinte látom magam előtt, ahogy a túlzsúfolt koncertteremben mindenki metronómként hajlong előre a ritmusra. A Cracks in the Pyre pedig zárótételnek patent, szépen bezárja a kört, mivel itt teljesedik ki az őrülettel és szenvedéssel átitatott melankolikus atmoszféra.

Vegyes érzelmekkel bámultam magam elé, mikor először végighallgattam a britek új lemezét, és ez nem változott a sokadik kör után sem. Ezalatt nem azt értem, hogy hol tetszett, hol nem jött át igazán a Páthos, hanem konkrétan azt, hogy egy érzelmi hullámvasúton vezetett át, ahol néha a fellegekben jártam, néha pedig az éjsötét mélységben találtam magam. Nem hibátlan az album, néha az egymásra pakolt témák mintha nem teljesen élükre vágva illeszkednének egymáshoz, de ez nem zavaró, csak hajszálvékonyan érezhető, hogy valami nem okés. A Conjurer megtalálta helyét a poszt-metal színtéren, és úgy gondolom, sikerült átadniuk vele azt, amit szerettek volna, megőrizve saját stílusukat, egyúttal továbbfejlesztve azt. Nem egy habkönnyű anyag a Páthos, az egyik legsúlyosabb, legnyomasztóbb, ami idén eddig megjelent, és talán a harmadik kör után már úgy éreztem, hogy inkább dolgozza meg minden izomszövetemet és csontomat száz bepipázott nekromanta, minthogy újra feldobjam a lemezt, de kis idő után azon kaptam magam, hogy ismét át akarom élni, belemerülni a hangulatába és megrepeszteni a dobhártyám a csavarosan brutális riffekkel. Nem sok albumról mondhatom el ugyanezt. 9/10