Ajtók a lelki gyötrelemre – Full of Hell: Coagulated Bliss

Ha van olyan zenekar, amely nem vádolható azzal, hogy sokat várakoztatná a rajongóit két hangzóanyag kiadása között, az a marylandi Ocean Cityből származó Full of Hell, akik csak tavaly három kiadvánnyal jelentkeztek (két kollaborációs lemezzel és egy splittel), majd ezekhez idén tavasszal máris hozzácsaptak egy nagylemezt, Coagulated Bliss címmel.

Nem tudom, létezik-e még olyan ember itthon, aki érdekelt az underground szubkultúra extrémebb ágában, és ne hallott volna Dylan Walkerék 15 éve alkotó zajos, dühös és szélvészgyors gépezetéről, de ha vannak ilyenek, azoknak nem bő lére eresztve összefoglalom a tudnivalókat. Alapvetően egy grindcore/powerviolence alapú zenéről beszélhetünk, bár ezen kijelentésemért a vaskalaposabb ága a színtérrendőrségnek valószínűleg simán letöltendőt adna, mivel szokás őket a „false grind” jelzővel illetni. Ez a címke olyan szempontból meg is állhatja a helyét, hogy a FOH zenéje valóban nem merül ki ezekben a kategóriákban, annál jóval sokrétűbb. De az első két lemezüket (Roots of Earth Are Consuming My Home, Rudiments of Mutilation) még főleg a fentebb említett stílusok jellemezték, nem kevés hardcore behatással. Ezt követően jelent meg két-két lemezük a Merzbow-val és a The Bodyval közösen, amelyeken erőteljesen teret nyert a noise a zenéjükben. Az utolsó önálló három nagylemezükön (Trumpeting Ecstasy, Weeping Choir, Garden of Burning Apparitions) pedig death metalos és sludge-os jegyek színesítették tovább a palettát. És ez a műfaji sokszínűség az, ami miatt törtem is a fejemet, hogy mi kerüljön az FFO-hoz, mivel ennek az összetettségnek köszönhetően a Full of Hell egy egyedi tényezője a színtérnek. (Az említett anyagokon kívül még rengeteg közösködésük, splitjük, noise compilationjük és miegymásuk megjelent, de a fentebb tárgyalt lemezek alapján szerintem kielégítő módon leírható a zenéjükben végbement fejlődés).

Így érkeztünk meg a Coaguleted Blisshez, amely sok szempontból egy tipikusnak mondható Full of Hell-lemez – értsd: amint meghallod az első dalt, vágni fogod, hogy kikről van szó -, de azért elég sok újdonságot is tartogat. Például az utolsó 2021-es albumon csak egy-egy szám erejéig felcsillanó noise rockos hatás itt már uralkodóvá vált. És többek között ennek, illetve a tavalyi Nothinggal közös kollaborációnak köszönhetően – akiknek hála betekintést nyertek a srácok a klasszikus pop dalszerzési mechanizmusok érzelmi és művészi erejében rejlő lehetőségekbe –

az új lemez sokkal slágeresebb lett. Ez főleg a riffekben érezhető, amik sose voltak ennyire fülbemászóak, illetve a már korábban említett klasszikusabb dalfelépítési struktúrákban.

Azonban attól nem kell félni, hogy hirtelen Dylan Walker visításai fognak a rádióból ömleni a tisztes, családos kispolgári hallgatóságra, nyilvánvalóan a saját kategóriájukon belül értendő ez a slágeresség. Külön üdvözlendő számomra, hogy ismét van egy hosszabb dal az albumon, ami körülbelül a Trumpeting Ecstasy óta megfigyelhető tendencia náluk, ez általában – és ebben az esetben is – egy lassabb, doomosabb/sludge-osabb sújtás, ami véleményem szerint egy plusz ízt ad az egész lemeznek, és jó értelemben kicsit megtöri a dinamikát. Eléggé sajnáltam, hogy a Garden of Burning Apparitionsön nem volt ilyen, talán emiatt is kicsit kevésbé működött nálam az az anyag.

A szövegek tekintetében is megfigyelhető változás, hiszen az eddig jellemző fantasy-szerű, metaforikus nyomasztás helyett egy sokkal direktebb nyelvezettel operál Dylan. Ez az első olyan Full of Hell-album, ami

nem a gonoszságnak valami elvont kifejtése alapján igyekszik tükrözni a körülötte lévő világot, hanem a tagok által is nap mint nap megélt amerikai kisvárosi élet nihiljének már-már naturalista leltárján keresztül.

A lemez címe is részben a boldogság túlzott keresését tükrözi, amely végül testi és szellemi nyomorhoz vezet. Tulajdonképpen már-már mizantróp álláspontnak tűnhet, ahogy a problémakörre reflektál Dylan, azonban kifejtette, hogy inkább egy csalódottsággal átitatott dühből származik ez a negatív szemlélet, amit az emberiség, az élet és a világ iránti mély szeretet vezérel. Érthetőnek tartom ha valakinek Magyarországról olvasva viccesnek hat, hogy

hát mi lehet az a kisvárosi nyomor egy Békés megyei vagy szabolcsi községhez képest?

Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az elmagányosodás enyhítése ellen szolgáló túlzott endorfinhajhászás könnyen ugyanazokban a deviáns tulajdonságokban (függőség, önzőség, kapzsiság) csúcsosodik ki, függetlenül attól, hogy Bakson lakik az ember, vagy egy pennsylvaniai kisvárosban, maximum az ehhez eszközül szolgáló szer az, ami különbözik.

Mindenki a saját szintjén nyomorog, na.

Összességében van egy már-már perverz bája annak, ahogy összecseng és együttműködik ez a zenekarhoz képest rockosabb, fülbemászóbb zene ezzel a mindannyiunk által jól ismert, akár megélés útján, akár csak közeli, távolabbi családi érintettség révén tapasztalt, rothadó léttel. Véleményem szerint a Full of Hell hozta a tőle megszokottat: egy fél óra körüli lemezt, amibe nem igazán lehet belekötni, pici újítással, ami nem ment a tőlük megszokott minőség rovására.

Lezárásként kicsit visszakanyarodnék a bevezetéshez, és azokhoz szólnék első sorban, akik még nem ismerik a zenekart, de kedvet kaptak a megismerkedéshez. Amikor én ismerkedtem a srácokkal, és megkérdeztem egy ismerősömet, aki azért már képben volt velük, hogy miket ajánl tőlük, mit érdemes hallgatni, esetleg milyen sorrendben, akkor azt a választ kaptam, hogy érdemes az egész diszkográfiát végigvenni, kezdve az elejétől. Ezzel körülbelül a Coagulated Bliss megjelenéséig egyet is értettem. Most viszont már azt mondanám, hogy talán ezzel az albummal érdemes kezdeni, mivel megtalálható benne minden, ami a zenekarra jellemző, azonban a megjegyezhető noise rockos riffeknek köszönhetően könnyebben emészthető. Akik ugyan ismerték a bandát, de eddig nem fogta meg őket, azoknak óvatosabban, de szintén merem ajánlani, hátha a fentebb leírt újabb zenei színfolt hiányzott a palettáról, ahhoz hogy működjön ez a teli pokol story.