A tükörképed a kinevezett ellenséged – Counter Clockwise: Szó szegik, vagy bennszakad

Számomra a Counter Clockwise munkássága mindig annyiban merült ki, hogy ezek azok a srácok, akik egy átlegénykedett éjszaka után nagyon megbánták már azt, illetve akik habzó szájjal mentek neki a rendszernek és az azt mozgató (üres) fejeknek. Ezzel pedig be is skatulyáztam őket egy fiatalos “dühipank” kategóriába, ami cseppet sem degradáló, csupán kissé korlátolt – mondanivaló szempontjából. Aztán ahogy nyakunkba szakadt a pandémia és mindenki élete fenekestül felfordult, a fővárosi négyes is kissé megtorpant, nagy levegőt vett és önvizitet tartott. Aminek eredményeképp most, négy évvel a legutóbbi anyaguk után meg is csodálhatjuk a Szó szegik, vagy bennszakad című nagylemezüket (egészen pontosan a második ilyen kaliberű megmozdulásukat), ami egy jóval érettebb színben tünteti fel a punkbandát. Félreértés ne essék, dühnek és kétségbeesésnek most sem vagyunk híján, de sokkal inkább az egyén problémái vannak előtérbe helyezve, mintsem egy soha be nem teljesülő jövőkép (értsd: kormányváltás) hajszolása. Ez pedig igen nagy szó manapság, amikor olyan szintű káosz uralkodik a világban, hogy az utolsó mentsvár tényleg csak a saját józanságunkban kereshető.

A lemez majdnem teljes egészében DIY készült, de ez egy pillanatig sem érződik a cuccon. A srácok ezt a karantén számlájára írták, hiszen elég nyögvenyelős lett volna stúdiózást egyeztetni/másokhoz igazodni, így csak a végső simítások lettek a Miracle Sound Studióban „lerendezve”. Le is a kalappal a banda és minden segítő kéz előtt, profi soundot kapunk, amit tényleg sokan megirigyelhetnének, akik hasonló körülmények közt forrasztják a “vasukat”. Zeneileg nincs nagy elmozdulás a korábbi anyagokhoz képest: punk rock-, skate punk-, és dallamos hardcore-jegyek váltogatják egymást, amik egyszerre inspirálódnak a hazai nagyokból (Téveszme, Szükségállapot, Hanoi), vagy épp az olyan külföldi zenekarok munkásságából, mint a Rise Against, a Strike Anywhere vagy a Bad Religion. A hangszeres szekció maximálisan ki is hozza a fent leírt csapatok hatásait, belekeverve kicsit a saját ízvilágukból, Bálint pedig továbbra is a tőle megszokott orgánummal és “féldallamossággal” kiabálja végig a dalokat, és még a (korábbiakhoz képest általam jóval többnek érzékelt) screamek is igen jól állnak neki, sőt, a legtöbb helyen egyenesen szükségszerűek is.

Amiben még baromi erős a CC (nyilván nem a Cannibal Corpse – de azért ők is), azok a szövegek. Illetve még a zseniális dalcímek, amikre elsőre ránézel, és a jó öreg nemi szerv megkérdőjelezése jut egyből eszedbe, amíg le nem pörgeted a dalt, meg újra és megint, hogy aztán összeálljon a metafora, a szimbolika, vagy akármelyik másik költői kép. Visszatérve pedig a szövegekre: zseniálisak. Még annak ellenére is, hogy esőerdőnyi bokorrímmel vannak tele, amik időnként már arra késztetnének, hogy metszőollóhoz nyúlj, amíg aztán rá nem eszmélsz, hogy rohadtul fogós mondatszerkezetek bitorolják ideiglenesen az elmédet.

Ezzel pedig el is érkeztünk az egyetlen (minimális) aggályomhoz a lemezzel kapcsolatban: egy annyira slágerorientált zenekarnál, mint a Counter Clockwise, nem igazán találtam olyan fogós, egyből dúdolós, koncerteken stagediving közben teli torokból üvöltős darabokat, mint mondjuk amilyeneket az első bekezdésben megemlítettem. Persze ez betudható még a frissességnek (azt hiszem, összesen négyszer ment le a lemez eme írás előtt), illetve annak is, hogy itt maguk a témák is egy jóval kisebb, azokkal azonosulni tudó közeget tudnak elérni, mint mondjuk egy “algóhól xd”-szintű népbetegségre reflektálás. Mondjuk így is úgy érzem, hogy a nyitó Entrópia vagy pl. a masszív kurvaanyázást lejtő Ha fej: ti nyertek, ha írás: mi vesztünk! még jó eséllyel indul a közönségénekeltetésre. Illetve muszáj még fejet hajtani az előtt, hogy a lemez egyetlen felvezető szinglije a Szakaszok lett, ami nem csak a banda valaha volt leghosszabb száma (vagyis inkább olyan, mintha három különböző trekkből állna össze), de azt is bemutatja, hogy a fiúk eszköztárán egyáltalán nincs lakat, és bármikor bele tudnak nyúlni valami olyanért (gyerekkórus pl.), amivel aztán elkápráztatnak mindannyiunkat.

A mai lecke tanulsága, hogy ne ítéljünk könyvet a borítójáról, mindenkinek jár a második esély, meg a többi hasonszőrű bullshit. De komolyra fordítva a szót, a Counter Clockwise az új lemezével simán szintet tudott lépni, úgy, hogy a rájuk jellemző svungot nemhogy nem hagyták el, még alá is pörköltek. A Szó szegik, vagy bennszakad egy jóval felnőttesebb, komorabb anyag, amin megmosolyogtató mozzanat tényleg csak elvétve (vagy egyáltalán nem) található, de ezzel semmi baj nincs, mindenki korosodik, és ezzel – remélhetőleg – bölcsebbé is válik. Jó tudni, hogy az Another Way mellett most már a Counter Clockwise dalait is hozzá lehet társítani egy átlag, magyar kisember nagyjából bármelyik élethelyzetéhez, és ehhez nem is kell végignéznünk, ahogy a kulcslyukon távozik a legjobb énünk. 8,5/10