A sötét erdőből is van kiút – Boundaries: Death Is Little More

Órákig, napokig, vagy akár hetekig lehetne vitatkozni arról, hogy mikor és ki indította el, vagy mi volt az első kicsírázása a metalcore-nak. Azzal kapcsolatban viszont könnyedén születhet konszenzus, hogy az extrém metal és hardcore punk keresztezése az elmúlt több mint három évtizedben – sok más műfajhoz hasonlóan – kissé megfáradt, és többször érte (jogos) kritika a képviselőit és azok kiadványait. Én személy szerint keblemre ölelem a stílus megannyi szereplőjét, de sajnos nekem is be kellett látnom az utóbbi időben, hogy n+1 halál ugyanolyan produkció hallatán lefelé konyul az a bizonyos (eleinte derűs) mosoly.

Ezt a kiábrándulást és elernyedtséget próbálta orvosolni a Boundaries és a 2022-es lemeze, a Burying Brightness. A connecticuti banda második lemezét teljesen jogosan magasztalta a szakma és a metalrajongók, szerintem is egy abszolút korrekt anyag, viszont az irreális elvárások telhetetlenné tettek, na meg létezik ugyebár az az íratlan szabály, miszerint a harmadik lemez határoz meg mindent, így kivártam a következő randival. El is telt a kötelező két év és befutott a Death Is Little More, és

sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy a fiúk megbízható újoncokból a műfaj egyik legfényesebben ragyogó üstökösévé válnak, és leszállítják az év metalcore-lemezét.

Pedig pontosan ez történt, és ezen állításom mellett képes vagyok bárkivel harcba szállni!

Kezdjük ott, hogy leszek a banda Wikipedia-szócikke – ha már hivatalos nincs nekik: a fiúk stílusa alapjaiban valahol az ezredforduló innenti oldalára tehető, olyan bandák hagyatékát újrahasznosítva, mint a hamarosan elköszönő Misery Signals, az It Dies Today, de konkrétan az egyes ABR-cuccos, a Thrill Seeker is többször megjelent már lelki szemeim előtt őket hallgatva.

Szóval ez a hol tekerős, hol agyafúrt, de dallamosságból sem spóroló vége a sztilónak.

Aki az első bekezdésnél nem zárta be az ablakot, mert „hurr-durr, fúj metalcore”, az most még megteheti, de nagy hiba volna, ugyanis ennyiben nem áll meg a dolog! A Boundaries olyan, mint egy Metalcore-kötelezők röviden. Gondolok itt arra, hogy az alaphang mellett nem átallnak belekóstolni a MySpace-érás sasscore-ba, a 2010-es évek elején bejövő elektronikus megoldásokba, a hősi Sempiternal-core-ba, az évtized vége felé elmerengő, fehér egyenpólós prog/djent prüntyögésekbe, vagy a mostanság hódító baromi dühös és nyers nu metalos suttyóskodásokba sem. Jogosan hiheted azt, hogy ebből csak egy átláthatatlan, tömör, mindig a rossz helyen ragadós massza alakulhat ki, de a Death Is Little More annyira kohezív és peckes, mint egy kifeszített ruhaszárító kötél.

Hosszát tekintve egyáltalán nincs bő lére engedve az anyag: 12 dal, kicsivel több mint fél órában, és ennél több nem is kell, ha megfelelően közlöd, amit akarsz, nem rizsázol, csak a (kíméletlen) lényegre térsz, ez bőven elég. Ezt kapásból nyomatékosítja is az album nyitánya, a Turning Hate Into Rage, ami már az első másodpercekben úgy vág pofán, mint egy „szerető”, ámbár szigorú, enyhén cefrepárlatos fater. Számomra mindig ad valami pluszt, ha így kezdődik egy lemez. Ja nem, nem gyermekkori traumákkal, hanem letaglózó kinyilatkoztatással, abból pedig van itt, nem kevés. A kiadvány ebben a tucat dalban felváltva hozza rád a frászt a már-már illegális súlyzásaival (Like Petals From a Stem), a velőt rázó breakdownok előtti cowbell-megpöccintéseivel (Blood Soaked Salvation), vagy a plafonig gerjedő, elátkozott szirénként bömbölő gitárjaival (Scars on a Soul). Ugyanakkor pedig ennek ellenkezőjére is játszi könnyedséggel képes: helyenként hatalmas kórusok hozzák el felszabadulást (A Pale Light Lingers), máskor pedig szentimentalista maszatolás idéz meg olyan zenekarokat, mint mondjuk a Periphery (Blame’s Burden) – ez utóbbi nem akkora meglepetés, lévén a srácok a Misháék által működtetett 3DOT Recordings égisze alatt munkálkodnak. Szóval igen, kijelenthető, amit minden zenekar szajkóz az új megjelenéseivel kapcsolatban – mi meg előszeretettel figurázunk ki -, hogy a Burying Brightnesshez képest

a dallamos részek még dallamosabbak, a súlyosabbak még súlyosabbak.

Annyi a különbség a farkast kiáltó zenekarokkal ellentétben, hogy ez itt 1000%-ban meg is állja a helyét.

Ha pedig már felhoztam az előző anyagot, muszáj elsütnöm azt a viccet annak a címével kapcsolatban, hogy a Death Is Little More végképp el is temeti az élénkséget: az anyag iszonyú sötét, ehhez pedig Randy LeBoeufnek (Every Time I Die, Counterparts, The Acaica Strain) olyan pazar soundot sikerült kreálnia, ami nemhogy nem vesz el, de szinte még fojtóbbá is teszi a klausztrofób atmoszférát. Ha kell modern és kristálytiszta, de nem átall nyers és végzetes lenni, mint egy éhgyomorra történő késelés. A súlyos légkörnek nagyon jól áll a lemez tematikája, ami Dante Alighieri Isteni színjátékát veszi alapul, annak is (nyilvánvalóan) a pokolban játszódó fejezetét. Az ebben megfogalmazottak alapján a halál nem több, mint egy sokadik dolog a balszerencséket felsorakoztató listán, Matt McDougal énekes/narrátor pedig olyan oldaláról mutatja be nekünk a jól ismert történetet, amit eddig még nem tapasztaltunk. A csávó önmagából kivetkőzve üvölt, hörög, harsog, rikácsol és teszi ezeket a dobos, Tim Sullivan csekély mennyiségben felbukkanó, de annál erőteljesebb tisztáival karöltve. Kettejük különböző előadásmódja és hangszíne mindig a megfelelő szövegekre és történetszálakra esik, ezzel pedig lenyűgöző kémiáról tesznek tanúbizonyságot. Példának okáért az albumot záró Inhale the Griefben a gondosan felépített, láncfűrésszel hadonászó finálé előtt, az utolsó szó jogán bekajabált „Nobody gives a fuck about me / and that’s how it should be” sorok még utólag is masszív hidegrázást okoznak, ha csak rájuk gondolok.

Folytathatnám még napestig a Death Is Little More szakszerű elemzését, hogy miért kiemelkedően különleges és vérfrissítő a kiadvány, illetve hogy amikor csak teheti, meglep, letaglóz és elkápráztat, de az anyag rengeteg különböző rétegét és elrejtett jelentéseit az egyénnek magának kell feltérképeznie. Annyi biztos, hogyha valaha is élted a metalcore különböző inkarnációinak képviselőit, de aztán kegyvesztetté váltak nálad, és kellene valami, ami újra bizalomra adhat okot, a Boundarieszel nehezen lőhetsz mellé. Ezek a srácok jelenleg teljes odaadással és őszinteséggel harcolnak a figyelmünkért és az elimserésünkért, és amíg ilyen lemezekkel teszik ezt, nagy erőfeszítésekre nem lesz szükségük. A srácok behúzták idén azt, amit tavaly az Endnek sikerült, és magabiztosan kijelenthető, hogy 2024-ban vagy így kell nyomni a metalcore-t, vagy sehogy. 9/10