A sarokba hajított sérvkötő – Terror: Pain Into Power

Bevallom őszintén, amikor megtudtam, hogy jön a nyolcadik Terror-lemez, úgy voltam vele, hogy ha netalántán én fogok írni róla, akkor majd jól elmarhulom az egészet, hogy milyen 40 pluszosan a hardcore-t döngetni, hogy az Air Maxbe már gyógytalpbetétet kell venni, a térdünket verdeső zacsi miatt lejjebb kell tolni a kosaras shortot, és hogy egy izmosabb pitben való részvétel után lehet felkeresni a környék legjobb csontkovácsát. Aztán tényleg úgy esett, hogy én véleményezem a cuccot, volt is időm átrágni magam rajta jó párszor (azon a 18 percen nem nehéz), és minden trolldzsúz belém fagyott az anyag hallatán. A Pain Into Power magasan a legmerészebb, legagresszívabb, legkompromisszummentesebb és mondjuk ki: legtürhőbb anyaga Scott Vogeléknek nagyjából a 2006-os Always the Hard Way óta. Klisésen hangozhat, de ez a minket körülvevő szartengerből táplálkozó és a fájdalmat kitartássá kovácsoló tíz dal az egyik legjobb boostja a hardcore-szcénának 2022-ben.

De mi (vagy inkább ki) lehet az oka annak, hogy a Terror ekkorát tudott most gurítani? A válasz egyszerű: Todd Jones. Aki nem lenne tisztában az úriember nevével, annak tartok egy roppant rövid gyorstalpalót. Todd az egyik alapító gitárosa volt a Terrornak, kisebb túlzással ki lehet jelenteni, hogy a zenekar az ő agyszüleménye. Ennek ellenére a bandában eltöltött ideje elég tiszavirág-életű volt: már az első lemezt, a 2004-es One With the Underdogst se ő pengette fel és ugyanebben az évben el is hagyta a zenekart, hogy más dolgokkal foglalatoskodjon, többek közt pár évre rá megalapíthassa a méregerős japán hardcore-ból bőségesen táplálkozó crust/grind Nailst. Ennek ellenére Jones és a Terror tagjai közt mindig is baráti maradt a viszony, olyannyira, hogy a világjárvány okozta karantén közepén fel is kérték, hogy üljön már be a produceri székbe, legyen olyan kedves. Mivel fellépések úgyse voltak és közben a Nails is szólóprodukcióvá zsugorodott, így Todd természetesen igent mondott, és nemcsak hogy levezényelte az egész anyagot, de még gitártémákat is pattintott rá, sőt a The Hardest Truth című számban mikrofont is ragad.

Tehát mondhatjuk, hogy a Pain Into Powerön igen nagy százalékban Jones elképzelései érvényesülnek. Ezt már a dalok és az egész lemez hossza is kellően tükrözi. Mint már említettem, 18 percről beszélünk, így ez lett az eddigi legrövidebb Terror-nagylemez. Ez mondjuk tiszta sor, ha megnézzük Todd munkásságát, sosem a kibontogatós, agyalós technikák voltak az erősségei, jóval inkább a rövid, gyors és földbedöngölő pusztulatok. Azokból pedig van itt bőven, a dalok nagyjából a másfél-két perc körül mozognak, és ez teljesen rendjén van is így egy olyan információtúltengéses világban, ahol ha valaki fél óránál hosszabb anyagot ad ki, annak kurva jónak kell lennie, hogy lekösse az ember folyamatosan elkallódó figyelmét. Természetesen nem csak Jones érdeme a lemez, Martin Stewart és Jordan Posner mélyre hangolt gitárjai lyukat harapnak az éterbe, Chris Linkovich bőgősoundja földrengéseket indít, Nick Jett pedig a húsz év alatt olyan vádlikat növeszthetett a két lábdobon, hogy a térdhajlatával könnyedén ketté tud roppantani egy görögdinnyét.

Valamint ott van a Terror arca, a két évtizede töretlen, jövőre már az ötödik x-ét töltő, igazi modern hardcore-fater, Scott Vogel. A banda kezdeti éveiben még egészen nagypofájúnak tűnő, mindent és mindenkit kioktató frontember mostanra lecsillapodott, de szerencsénkre ez csak a tenyérbemászást illeti. Scotton egy pillanatig se látszanak az elmúlt évek, a pitben szétcseszett csontok és ramaty ízületek jelei, könnyűszerrel lekajabálja a fejedet a helyéről, és hát van is miről acsarkodnia. A Pain Into Power nagyjából azt foglalja össze, hogy a világ egy piszok szar hellyé változott az elmúlt években, és noha az életünkbe mindennél jobban beférkőzött a fájdalom, a veszteség és az alapvető keserűség, de nem szabad feladni, ezekből kell az akaratunkat tuningolni és menni tovább, bármi is történjék. Közhelyes vagy sem, de működik. Működik az Unashamedben, a Cannibal Corpse énekesével közös Can’t Help but Hate-ben és a minimálisan groove-osabbra sikeredett zárótételen, a Prepare for the Worstben is, amit Vogel annak ellenére harcolt ki Jonesnál, hogy a producer feketén-fehéren kijelentette: nincsenek groove-ok, nem vagyunk mi Hatebreed!

Bár Todd minden belefolyása ellenére sem lett újra hivatalos tag (mondjuk bebaszna egy Terror három gitárral!), de úgy sikerült életet lehelnie ebbe a kissé önismétlő hardcore-formációba, hogy fel sem találta újra a spanyolviaszt, mindössze visszakanyarította az egészet a gyökerekhez – és ez legszebb az egészben. A Pain Into Power nemcsak a meglepően dallamosra sikeredett, de remekül működő Keepers of the Faith utáni legösszeszedetebb Terror-cucc lett, de minden bizonnyal az életmű egyik ékkövévé is válik idővel. Ez pedig alátámasztja, hogy a hardcore köszöni szépen, jól van, él és virul, tök mindegy, hogy fiatalok játsszák vagy idősebbek, kapucnis pulcsiban vagy atlétában, beugranak-e a moshodába vagy csak a széléről szemlélik a cunamit, amíg fel lehet valami ellen emelni a hangot, addig születni fognak olyan lemezek, mint ez itt. 9/10