A Nest of Plagues új albuma olyan, mint egy kecsapos tojásrántotta

Két és fél évvel ezelőtt azt írtam a fővárosi Nest of Plagues második lemeze, a To Kill a God kapcsán, hogy a srácok sikeresen vették azokat az akadályokat, amik egy olyan zenekar elé gördülnek, akik szeretnék levetkőzni magukról az első lemezük árnyát, majd megújult hangzással, kibővült eszköztárral alkalmazkodni az aktuális trendekhez és kiszolgálni való igényekhez. Ez akkor hellyel-közzel meg is történt, a banda mérlege megdőlt a deathcore/metalcore irányába, fejlődött a dalszerzésük is a debütáló End of the Comedyhez képest, és habár még voltak gyenge pontok, a négyes akkori magabiztossága azt a feltételes jövőképet vázolta elém, hogy innentől már csak felfelé vezet az út. Azóta eltelt két és fél év, a Nest’ pedig az ország egyik legprominensebb modern metalzenekarává vált: nincs gitárzenei fesztivál nélkülük, bevált exportcikként sorra járják az európai klubokat és szabadtéri megmozdulásokat, valamint nyugati, nagyobb formációk mintájára egységnyi idő alatt le is szállították harmadik albumukat. A Hellsolation viszont kicsit azt a hatást kelti, amikor egyszerre több fokot átlépve próbálsz lépcsőzni – azonban a feljáró kihagyott részei is kellettek volna ahhoz, hogy ne legyen döcögősebb a cél felé iramlás. Hogy mire gondolok pontosan, azt a továbbiakban kifejtem.

Az első számottevő változás már a lemez legelején (Blackened Sky, Dear Abyss) feltűnik: ez Ivanics Dani énekes-basszer vokálja. Ha olvastad a kritikámat az előző lemezről, már ott is tiszta énekért lobbiztam, hiszen néhány dal szinte ordított egy jól eltalált, libabőröztető trillázásért, nagyjából olyanért, amilyet Eddie Berg csinál az Imminence-nél – vagy bárki más, bármelyik modern metal(core)-bandában. Dani így is egy kiváló vokalista (a Hell Is a Place on Earthöt csekkoljad megfelé például), hiszen hörög, károg, magas vagy mély, mindegy neki, itt viszont

a lemez nagy részét leuralja egy új, eddig maximum elvétve használt technika, amit nagyjából úgy tudnék jellemezni, mint valami csatába hívó viking hőbörgés.

Ezt megspékelik egy fasza visszhangeffekttel, és már indulnál is pallost lóbálva falvakat a földdel egyenlővé tenni, meg szüzeket megrontani. Ezzel alapból nem is lenne még probléma (mármint nem a barbár erőszakkal, az fúj), ha a Hellsolation egy melodeath, folk, power metal, vagy valami epikus, Odinra matyizó fantasy cucc lenne. De nem az, a Nest of Plagues tovább tágítja a határokat, a -core stílusjegyek mellé beköszönnek az alternatívabb műfajok, visszatérnek a groove-osabb témák, a hagyományosabb elemek, mint az epikus szólózgatások itt-ott, visszább lett véve az elektronikus hangulatkeltésből, mindezek pedig furcsa, elsőre nem annyira könnyen emészthető elegyet képeznek a modern, neonos, cyberpunkos esztétikával karöltve. Kicsit olyan az egész, mint egy kecsapos tojásrántotta.

A lemez első felét ezek a(z elménk ellen folytatott háborúba) menetelős, nagyobb közegek felé nyitó tételek uralják le, amik hasonló dallamvezetést mutatnak az End of the Comedyhez – csak nyilván egy jóval modernebb, fejlettebb, kidolgozottabb közegben. Ezek a darabok azoknak fognak a leginkább ülni, akiknek az előző anyag túlságosan Sumerian Records-szagú volt, meg akik hiányolták (vagy nem is tudták, hogy igénylik) a könnyen megjegyezhető, toporzékolható riffeket és dúdolható dallamtapadásokat. Látszik, hogy a banda ezt a letisztultabb, jó értelemben véve egyszerűbb oldalát akarta kidomborítani a lemeznek, ide is került nagyjából az összes előzetesen kiadott – és alaposan meg is promózott – nóta (Mundane, Blood Marks).

Aztán ott az album második fele, ahol jobban elgurul a gyógyszer: itt már érezhetően nem volt prioritás a befogadhatóság, a banda (Danin kívül tehát Kövecses Evelin és Breier Máté gitárosok, valamint Fűr Balázs dobos) mondhatni kiélhette magát olyan, faltól falig tartó elmeroggyantásokban, amik nagyjából az Enterprise Earth issszonyú tömény idei lemezét is jellemzik. Itt azonban nem érződik ez a durvulás soknak, ugyanis lényegében csak félpályán játszanak a duplázós aprítások, a húsba vágós kipengetések, és úgy általánosságban a gyomrost osztogató gorombaságok.

Vári Gábor és a Miracle Sound stúdió nemhiába lesz lassan a modernebb hazai metalzenekarok zarándokhelye, ugyanis ezúttal is nyomon érhető Gábor precíz hozzáértése. A Hellsolation egyik legnagyobb erénye a hangzása, ami abszolút megfelel napjaink elvárásainak, meg a nyugatról beszállingózott tendenciáknak. A másik pedig a lemez feldolgozott témája, ami nem nagyon tér el kettes anyagétól: itt is a frontember belső démonaival folytatott harcé a főszerep. Természetesen Dani traumái és az elméjét bitorló nem szívesen látott vendégek nem az egyetlenek, amik pokoli hőmérsékletre fűtik a szövegeket, de ő az, aki összegyúrja a többiek által (is) hozott ideákat egy egyszerre lesújtóan őszinte, mégis motiváltságtól duzzadó eleggyé. Kitértem már egy fél szösszenet erejéig a zenekar vizuális körítésére, amit itt jobban a mondandómhoz tudok passzintani: érdekes az a kettősség, ahogy a banda – az amúgy hazai mércével mérve is magas minőséget képviselő – klipjeiben egy alapvetően humoros miliőbe csempészi bele a fejünkben sötét fátyolként elterülő mentális betegségeket. Teszi ezt amúgy tök ízléses, nem túl arcbamászó módon, látszik, hogy centire kimért koncepció mentén húzódik a dolog – mint ahogy a lemez teljes egésze.

A Hellsolation kicsit olyan lett, mint egy családi fotóalbum: van benne minden; olyan is, amit nem szívesen látunk, vagy nem szeretnénk visszaemlékezni rá; meg ami melegséggel tölt el, mosolyt csal az arcunkra – már amennyire boldogsággal tud eltölteni egy alapvetően a mentális betegségeken úrrá lenni kívánó dalcsokor. A lemez kapkod, csipked innen is, onnan is, van itt egy kis End of the Comedy, kis To Kill a God, és a Nest of Plagues kurrens valójából is egy tetemes adag. Esetenként ultradallamos (Mundane, Hellsolation), máskor kegyetlenül otromba (Circles), de az kizárt, hogy a zenekar rajongói ne találnának rajta kedvükre lévő dalt vagy témát. Mindenki másnak pedig az album egy kicsit kirakodóvásár jellegű, tömegeknek megfelelni kívánó ötletbörze, amit ha nem tartana össze egy stabil tematika, akkor azt hinném, hogy egy három zenekaros split kiadványról beszélünk, ahol a bandákban max. a próbaterem a közös. 7,5/10