A Nagy Szupergrupp Bevizsgálás (I. rész)

Figyelem! Az alábbi cikkben szupergruppokról lesz szó, épp ezért zenehallgatás közben tessék egy-két aranyszabályt fejben tartani. Ezek a következők: 1# a szupergrupp nem törvényszerűen „szuper”. Hiába játszanak benne adott esetben remek zenészek, az összhatás minőségét ez nem garantálja, sőt. Ennek több magyarázata is lehet: a zenészek a főzenekaruk helyett gyakran máshova hordják a középszerű ötleteiket; sokszor előfordul, hogy előadók kiégett korszakukban alakítanak szupergruppot; a nagy nevek elég sokszor nagy egyéniségek is, akik saját zenekaruk meghatározó szereplői, de mint tudjuk, két (vagy több) dudás nehezen fér el egy csárdában. 2# a hírnév nem kötelez.  Arra viszont nagyon jó, hogy felfokozza a várakozásokat, ehhez képest pedig csalódni is könnyebb a végeredményben, illetve a csalódás is nagyobb lehet, mint „noname” zenészek esetében. 3# megélhetési zenészek. Ezt talán nem is kell különösebben ecsetelni. Gyakran nem is azért alakul meg egy-két szupergrupp, mert olyan nagy késztetést éreznének a tagok a közös zenélésre, mindössze annyi a magyarázat, hogy ők maguk, vagy a kiadóik (jelen cikk kapcsán elsősorban a Nuclear Blast) nem kívánják sutba dobni a bejáratott neveket, inkább megpróbálnak annyi lóvét kisajtolni belőle, amennyit csak lehet. Mindezt szem előtt tartva lehet igazán megítélni az ebbe a körbe tartozó bandák valódi értékét, nézzük hát, hogy teljesített a már most a „supergroupok éve”-nek kikiáltott 2014-es év metal felhozatalából három lemez:

DEVIL YOU KNOW – THE BEAUTY OF DESTRUCTION

Devil-You-Know-The-Beauty-of-DestructionMegjelenés: 2014. április 25.
Kiadó: Nuclear Blast
Hossz: 47:07
Műfaj: NWOAHM
Támpont: Killswitch Engage, Shadows Fall, All That Remains

Ugyan Howard Jones köztudatban maradást, és nyilván számlapénzgyarapodást is elősegítő vendégszereplései a legutóbbi Asking Alexandria és Within Temptation korongokon nem lettek önakasztással egyenértékűek, azért a fekete énekes karrierjének nem is ezek a csúcspontjai. Pedig még bőven emlékezhetünk a Blood Has Been Shed matekos őrületére vagy az Alive Or Just Breathing minőségéhez kis híján felérő End Of Heartache-re, melyek szilárd alapot adtak ahhoz, hogy Howard a kortárs underground egyik legnagyobb nevévé váljon, már ami az énekeseket illeti (és persze Killswitch Engage további lemezei be is betonozták ezt a pozíciót). Aztán  jött a kettes típusú cukorbetegség, ami nyilván roppant nehezen összeegyeztethető a turnézó életmóddal, így aztán a metalcore legegyedibb hangú énekese rövid úton repült is a KsE-ből, akik aztán Jesse Leach visszatérésével kaptak újult erőre, Howard helyzete pedig azzal fenyegetett, hogy a jobb sorsa érdemes torok eltűnik majd a süllyesztőben. Aztán bejelentették a Devil You Know születését, az énekes rajongói pedig örültek, a többi metalcore fan pedig gyanakodott. Hogy miért? A bevezetőben említettük, mi a gond általában a supergroupokkal, és itt is ugyanaz a probléma kerül elő. Hiszen hiába fantasztikus gitáros az egykori All Shall Perish tag Francesco Artusato (az ő játéka hozza amúgy a lemez legjobb pillanatait, mint a progresszív metal ízű gitártémák a Crawl From The Darkban), azért az, hogy mindössze ő és John Sankey dobos felelős a lemez zenei részének megírásáért, számszerűen is kevesebb ötletet ígér, mint ha komplett zenekar tevékenykedett volna, és a nem túl hosszú múltra visszatekintő együttműködés nem is biztos, hogy pótolni tudta hossza évek kreatív folyamatait, melyek (ideális esetben) megelőzik egy lemez megszületését. De az összeszokottság hiányánál nagyobb probléma, hogy Howard Jones ezúttal képtelen volt akár egy olyan dallamot összehozni, ahol ne lehetne érezni az izzadságszagot. A zenei alapról beszélni sem érdemes, sablonmetal az egész, és az egészről süt, hogy a három zenész csinált egy nyugdíjas haknizenekart, és a filléres dalokat Howard Jones nevével igyekeznek eladni. Pedig ez a név ennél sokkal többet érdemelne. 3/10

DOWN – DOWN IV (PART I & II)

downepcoverMegjelenés: 2012. szeptember 18. / 2014. május 13.
Kiadó:
Down Records
Hossz:
33:18 + 36:44
Műfaj:
sludge metal
Támpont:
Crowbar, Eyehategod

Jelen kritika kapcsán inkább szarjuk le, hogy a Purple EP már két éve megjelent, illetve, hogy mennyire értékes a Down jelenség a New Orleans-i színtér szempontjából, koncentráljunk arra, miért ők a világ egyik legjobb és legéletképesebb szupergruppja. Az ok hasonló, mint ami miatt hardcore zenészek kurva jó mellékprojektjei kihagyhatatlanok szoktak lenni: a kulcs a bámulatos zenei összhang. Itt valójában nem is egy ismert nevekből verbuválódott bandáról van szó (és ez szó szerint érdendő, arról például elég nehéz lenne meggyőzni bárkit, hogy mondjuk Jimmy Bower bármilyen szinten is egy híres zenész lenne, főleg Phil Anselmóval összehasonlítva),  inkább annak a színtérnek a belterjessége hozhatta össze ezeket az arcokat, ahol a bandáik mozognak. A hagyományos szupergrupp sztoriktól eltérő eredetet támasztja alá, hogy a Down alakulásakor még a Pantera és a Crowbar is csak a sikertörténete kezdetén tartott, de a legjobb bizonyítéka a jó hozzáállásnak és nemes szándékoknak a NOLA, ami csuklóból a kilencvenes évek egyik legjobb metallemeze lett.

Down-Down-IV-Part-2Persze azóta sok minden történt, kiadtak két erős közepes/jó albumot, a panterás Rex Brown jött és ment, tavaly pedig az alapember Kirk Windstein is lelépett, hogy több ideje legyen foglalkozni az idén negyed évszázada létező Crowbarral. A túltermeléssel egyébként sem vádolható banda pedig 2012 elején bejelentette, hogy mivel túl hosszúnak tartják az album formátumot ahhoz, hogy életképes ötletekkel ki lehessen tölteni (ami egyébiránt jogos), nagylemez helyett négy EP-t fognak kiadni az elkövetkezendő években. Így született meg a Down IV első két része, az első 2012 őszén, a másik pedig múlt héten jött ki, és mindkettő az adott év „meh” élményei közé tartozik, ugyanis attól még, hogy nem annyira unalmasak, mint az A Bustle In The Hedgerow nagyobbik fele, nem is adnak hozzá semmit a banda munkásságához, vagy magához a műfajhoz. Ehhez pedig a kellemes, de abszolút stílusgyakorlat gitártémák mellett az is kellett, hogy a sokak által – alaptalanul, de attól még érthető elfogultsággal – a világ legjobb énekeseként aposztrofált Anselmo abszolút jellegtelen énekdallamokat hoz. Hogy a továbbra is remek hangszíne elég-e ahhoz, hogy eladja a szokásos Down formulát? Ahogy a szólólemeze kapcsán már megírtuk, itt is az a válasz, hogy nagyon kellenének hozzá ötletes zenei megoldások. És hogy ezek után mennyire emlékezetesek az EP-k, azt leginkább egy vállrándítással tudnánk jelezni. 6/10

KILLER BE KILLED – KILLER BE KILLED

Killer-Be-Killed-Killer-Be-KilledMegjelenés: 2014. május 9.
Kiadó: Nuclear Blast
Hossz: 45:49
Műfaj: groove metal
Támpont: Soulfly, Sepultura, Mastodon

Arra ugyan számítottunk, hogy a baromi rossz nevű, és igénytelen körítéssel ellátott Killer Be Killed az idei supergroup-dömping egyik fénypontja lesz, arra viszont egyáltalán nem, hogy ha nem is pokolian, de azért erős anyagot hoz tető alá az iszonyat nagy neveket felvonultató csapat. Az “iszonyat” itt abszolút helytálló jelző (vagy mi), hiszen hiába baszott népszerű mondjuk a Howard Jones érás ’Killswitch, és hiába a metal történelem legendás alakja Phil Anselmo, a Killer Be Killedben a kortárs „sztárok” (Greg Puciato, Troy Sanders) együtt szerepelnek egy legalább Anselmo kaliberű hérosszal. Igen, Max Cavaleráról van szó, aki most már bármit csinálhat, akkor is a metal mitológia meghatározó alakja marad, annak dacára, hogy mostanság a Soulfly élő fellépésein legfeljebb röhögni lehet. A váratlanság az egészben az, hogy ez a három nagy egyéniség ilyen szépen tudott együtt dolgozni (főleg az örökkön-örökké megviselt Cavalerára gondolunk itt), és bár pont az általuk megtestesített, teljesen eltérő hangzások miatt nagyon kontrasztos a lemez, mégis ez adja az egész savát-borsát, elvégre ki gondolta volna valaha is, hogy egyszer egy lemezen (pláne egy dalban) fogja hallani Puciato slágerrefrénjeit, Sanders Mastodont idéző sámánénekét, no meg a Sepultura örökségét maga mögött hagyni képtelen Cavalerát? Persze a zenészek előzetes tapasztalatai magukban hordozták a bukás veszélyét, főleg a hangszeres részek tekintetében, hiszen a korongon hallható klisék hasonlóan rozsdásak, mint amiket Devil You Know-ék erőltetnek. Viszont nem véletlenül választottuk a tavalyi év legjobbjának a The Dillinger Escape Plan korongját, Puciato hibátlan, már amikor előtérbe kerül. Bár a lemez könnyebben csúszna, ha több reflektorfényt kap kedvenc szénnégyúrt méregzsákunk, szerencsére úgy az ötödik dal magasságától így is képes berántani a hallgatót az album, köszönhetően annak, hogy itt nem a divatos kriptahangulatú metal/hardcore-t erőltetik, inkább a művészi sludge metal celebjei által népszerűvé tett, neurosis-osan sznob misztikumot, ami parfümként lengi körbe a korongot, de éppen csak annyira, hogy nem fuldoklunk tőle. Hogy kicsit keretbe záruljon jelen írás, érdekes belegondolni a Howard Jones és Greg Puciato közt vonható párhuzamra (mindketten „a gyengébbik énekes”-ként vannak (voltak) elkönyvelve), aztán rácsodálkozni, hogy míg Howardék vergődése egy enervált legyintéssel elintézhető, addig a Killer Be Killed meglepilemezére simán adható egy laza 7/10.