2022. január 22.
Sokan úgy vannak vele, hogy az év eleje mindig döcögősen indul be zenei szempontból, mindenki még próbálja kipihenni az ünnepeket, vagy ráhangolódni az új esztendő adta kihívásokra. Ezt a nihilt idén páros lábbal rúgják fel az előadók, már január második hetében csak úgy záporoztak a jobbnál jobb megjelenések, az meg tényleg csak hab a keményzenei tortán, hogy január 14. nem hivatalosan – valószínűleg pusztán véletlenszerűen – A deathcore napjává (#DeathcoreDay) avanzsálódott. Ez annyit tesz, hogy a stílus megannyi képviselője adott ki albumot, kislemezt, vagy tulajdonképpen bármit ezen a napon. Ezek közül én most a három talán legfontosabb kiadványt veszem górcső alá, név szerint a Fit for an Autopsy, az Enterprise Earth és a Shadow of Intent legújabb nagylemezeit. De a teljesség igénye nélkül olyan bandáktól érkeztek még újdonságok, mint az Ingested, a Darko, az Acranius, a Worm Shepherd, az ENOX vagy a Face Your Maker – érdemes mindegyikre ráfülelni, ha igazán húsba vágóan akarod beröffenteni 2022-t.
Kiadó: Nuclear Blast Records
Hossz: 45 perc
Támpont: Angelmaker, Thy Art Is Murder, Gojira
Will Putney-ék hatodik nagylemezüket hozták ki közel tíz év alatt. Az ember arra gondolna, hogy hát akkor ez biztos már csak önismétlés, unalomba fulladás, meg majd a mennyiség győzedelmeskedik a minőséggel szemben stb. De ennél nagyobbat nem is tévedhetnének a laikusok: a sztárproducer gitáros és zenekara olyan magasra teszi a lécet az Oh What the Future Holdsszal, amekkorára még soha azelőtt. A srácoknak igencsak jót tett, hogy 2018-ban leigazoltak a Nuclear Blasthez, és hogy így egy jóval inspirálóbb környezetben, egységesen magas minőségű körülmények közt dolgozhatnak. A kísérletező tendencia már a legutóbbi The Sea of Tragic Beasts lemezen is hallható volt, de végérvényesen csak most lett csúcsra járatva.
Ez a lemez ékes példája annak, hogy nem csak black és nu metallal lehet beolajozni a deathcore néha már rongyosra járatott fogaskerekeit. A banda elmondása szerint sokkal inkább az olyan elemeket és hatásokat szeretnék beépíteni a zenéjükbe, mint a Gojira-féle technikásság, a későbbi Deftones-lemezekre jellemző atmoszféra, vagy úgy nagy átlagban a göteborgi dallamos(abb) death-hangzás. Ez így elsőre talán kissé katyvasznak tűnhet, de amint meghallja az ember az albumot, egyből ráeszmél, hogy igenis lehet ezekkel úgy zsonglőrködni, hogy abból egy izgalmas egyveleg álljon össze. A dalok könnyedén megjegyezhetőek, változatosak és valami megmagyarázhatatlan felemelő hatással bírnak, még akkor is, ha a zenekar ezúttal is elég pesszimista hangvétellel áll úgy nagyjából mindenhez. Az Oh What… remek példa arra, hogy nem mindig fölösleges három gitár egy zenekarban: a húros szekció aprít, mint egy mesterszakács ebédidőben. A lemez hangzása makulátlanul dörren és puffan, ahol épp dörrennie és puffannia kell, és aki még mindig foggal-körömmel harcol a tiszta vokál ellen a deathcore-ban, az hallgassa meg a zárótételt, a The Man That I Was Notot. Mindig azt firtatják az okosok, hogy ki fogja megmenteni ezt a műfajt. De minek megmenteni, ha ilyen királya van?! Ez az album csak és kizárólag azoknak nem fog bejönni, akik még mindig könnyes szemmel a múltba révednek, holott ha kicsit kinyitnák a szemüket (és a fülüket), észrevennék, mit is tartogat számunkra a jövő. Valami ilyesmit, mint ez a cucc. 9/10
Kiadó: eOne Music
Hossz: 67 perc
Támpont: Aversions Crown, Born of Osiris, Meshuggah
Közel nyolcéves pályafutása során az Enterprise Earthnek meggyűlt a baja a tagcserékkel. Két kezem nem elég ahhoz, hogy összeszámoljam, hányan fordultak meg a Washington állambeli deathcore-zenekarban, konstans minőségbeli ingadozást generálva ezzel. A folytonos változás, az új tagokkal való összeszokás és a levegőben lógó kételyek ellenére a srácok 2019-ben megszületett harmadik nagylemeze, a Luciferous olyannyira erősre sikeredett, hogy mindenkiben körvonalazódott, hogy ez a brancs így, ebben a felállásban még sokra viheti. Sajnos a csodák nem tartanak örökké, ha jól tájékozódtam, azóta még hárman léptek le a csapatból, legutóbb tavaly a bőgős három év után. Így a srácok végül trióban adták ki 2022 legelején a következő anyagot.
Előre leszögezném, hogy a The Chosen sem lett egy rossz lemez, de a Luciferous kiválóságától mérföldekre van. Érződik, hogy egy nagyon komplex és sokrétű cuccot akartak összerakni, csak egyszerűen nincsen tartása a dolognak, ide-oda kallódik. Úgy tudnám jellemezni, mint mikor lomtalanítás van, minden vackot feldobáltatok a kisteherautó platójára, aztán útközben elszakad a gumipók (vagy egyáltalán nem is volt). és hazaérve azt látjátok, hogy igazából egy lámpaernyőn és fél pár papucson kívül mindent elhagytatok. Na, ilyen a The Chosen, és teszi ezt több, mint egy órás játékidővel, 14 tétellel. Nem is az eljátszott témákkal van a gond, hiszen az Enterprise’ is szívesen nyúl olyan fűszerekhez, amik már bizonyítottan megízesítették a deathcore-t az utóbbi időkben, gondolok itt a szimfonikus blacktől a metalcore-on át az akusztikus témákig sok mindenre. A probléma a mennyiséggel van, az összevissza szórással, és hogy látszólag minden dal a legjobb, legbrutálisabb akar lenni a lemezen, ami fizikai képtelenség. Erre legjobb példa a mértani pontossággal középen elhelyezett Overpass a maga 7 és fél percével, a dallamos énektémáival és a kontinenseket átívelő kiállásaival, breakdownfutamaival. Inkább zavarba ejtő, mintsem zseniális. De mindezek ellenére az Enterprise Earth még így is a modern deathcore azon művelői közé tartozik, akikre érdemes figyelmet szentelni, csak most épp megint egy kis buckában hűsölnek, mielőtt az égbe törnének. Kissé higgadtabb, megfontoltabb dalírást kívánok, illetve hogy ne akarjanak máris a lépcső tetején tobzódni, amikor épp frissen rúgták ki alóluk a mankójukat. 7,5/10
Kiadó: Szerzői kiadás
Hossz: 60 perc
Támpont: Fleshgod Apocalypse, Dimmu Borgir, The Black Dahlia Murder
Szintén negyedik lemezét hozta ki a Shadow of Intent. A connecticuti srácok a másik két bandához hasonlóan szintén nem a hagyományosabbik véglet felől közelítik meg a deathcore-t, ők inkább a black és a szimfonikus metalban találták meg a kapaszkodót. Mondjuk ez egy hallgatás után bárkinek szembetűnő lehet, a dalokról csak úgy lerí a Fleshgod Apocalypse– és Dimmu Borgir-iskola. Ben Duerr zenekara az Enterprise Earthhöz hasonlóan szintén 2019-ben adta ki az előző albumát, és csakugyan az is egy mérföldkő lett a modern deathcore felhozatalában. A különbség annyi, hogy ők most majdhogynem meg is tudták ismételni ezt a sikert.
Az Elegy kiváló példája annak, amikor a tehetség és a fantázia egy dinamikus elegyet alkot (érted?). Minden lépés, minden taktus, minden felbukkanó nagyzenekari támogatás szakszerűen oda van helyezve, ahol lennie kell. Az olyan dalok, mint a Saurian King, az Of Fury, vagy az egészen elképesztő From Ruin…We Rise a dallamos death metal legszebb időszakait idézik, egyszerre tisztelegvén előtte és modern köntösbe helyezve azt. Két igen nagy név is vendégeskedik a lemezen, az egyik Phil Bozeman a Whitechapelből, a másik Chuck Billy a Testamentből. Ez a két figura már önmagában garancia arra, hogy ez vacak lemez biztosan nem lehet, ráadásképp mindkettő ki is hozza a maximumot a rájuk bízott tételekből. Egyetlen probléma van csupán, az pedig ezúttal is a játékidő. Annak ellenére, hogy a dalhosszok átlagban négy és öt perc közé esnek, kapunk belőlük 13-at egy óra darálás mellett. Ezzel alapvetően nem is lenne baj, mert a banda az Enterprise-os srácokhoz képest jóval okosabban használja fel a rendelkezésre álló időt, de látszólag a kötelező instrumentális tétel (Reconquest) után véget is érhetne az anyag, mert az utána következő Elegy triumvirátus mind címében, mind hangzásvilágában eltér a korábban hallottaktól. Itt is csak azt tudtam volna javasolni, mint tavaly a Carnifexnek, hogy ezeket a dalokat nyugodtan rá lehetett volna pakolni egy külön kislemezre, vagy egy bónuszos kiadásra. Ennek ellenére az album rettenetesen hallgattatja magát, a srácokat ismét csak bitang formában prezentálja, és ha nem is lett annyira erős, mint az ezt megelőző Melancholy, de a Shadow of Intent így is megállíthatatlanul (és abszolút megérdemelten) tart afelé, hogy a következő generáció egyik legjobb deathcore-bandája legyen. 8,5/10
