A lemez, amitől hinni kezdesz: Apey & the Pea – Hex

Az utóbbi években teljes mértékben megkerülhetetlen zenekarrá vált itthon az Apey & the Pea, amire a múlt hét eseményei csak még jobban rátettek. Bármilyen társaságban merül fel a banda neve, borítékolható az önkívületben történő „bazzegaznagyonsúlyooos” és egyéb hízelgő frázisok puffogtatása, ami természetesen teljesen helytálló, ugyanis ennyire pusztító és zsigerbemarkoló hangulatot és világot kevesen tudnak akár lemezen, akár élőben teremteni, mint a budapesti trió. Nem véletlen, hogy hatalmas várakozás előzte meg harmadik lemezüket és jelen cikkünk tárgyát, a Hexet, ami a csapat legkiforrottabb anyaga lett, de ne szaladjunk ennyire előre, kicsit vesézzük ki az anyagot!

Elöljáróban annyit, hogy sosem voltam Apey-rajongó, tisztában voltam az élő erejükkel és azzal, hogy nagyon feszesek élőben és felvételeken is, viszont számomra az előző lemezek sokszor elvesztek, a dalok kevésszer álltak össze konkrét egésszé a rengeteg döngölés és súly között, hiányzott az a bizonyos kapaszkodó. Szerencsére ezen a lemezen ez abszolút nem érezhető, témáról témára egyre jobban érződik a kohézió, és itt ki is térnék arra az elképesztő hangulatra, amit a csapat összerántott erre az anyagra. Félelmetes az a fullasztó, mocskos világ, amit teremtettek Apey-ék, minden egyes darálás vagy középtempós bólogatás hihetetlen erővel teszi gallyra az idegrendszert, amire rátesz egy lapáttal a tökéletes hangszerelés és hangzás. A bőgő csöpögős zakatolása és a gitárok koszossága tökéletes alapot ad Andris kántálásaihoz, vagy épp kiabálásaihoz, erre egyébként talán a Methusalem lassú, doomos őrlése a legjobb példa. Természetesen a már megszokott stoner panelek sem maradhatnak el egy Apey & the Pea-lemezről, a Golden Goat például az előző lemezes Pothead folytatásaként írható le a legjobban, ahol a blues-os verzék azonnal egy irgalmatlan joint elszívását vetítik előre. Érdekes módon számomra a két kedvenc dal a két legrövidebb és leggyorsabb tételből került ki, a Birth illetve a Belphegor két nagyon gyors és kalapálós dal, thrash/crossover ízekkel és az ehhez passzoló köpködős (vagy épp csak villámkáromkodós) szövegekkel, amik egyébként összességében maradtak a már kitaposott, okkultista/nihilista vallási vonalon, egy nagy adag gyűlölettel és frusztrációval megfejelve – a borús évszak megjelenésének tökéletes háttérzenéje a Hex.

Az is biztos, hogy sok embernek fogja megfeküdni a gyomrát a lemez, elsősorban a hossza, illetve az egyes dalok terjedelme miatt. Egy idő után azért a rengeteg őrlés, főleg ilyen nyomasztó hangulattal megtámogatva fárasztó lehet, de ez nem igazán vesz le az album értékéből, a remekül sikerült dalok, hangzás és imidzs tökéletes táptalaj lehet egy esetleges nemzetközi felfutás megágyazásához. Sok sikert! 8.5/10

A zenekar szombat este az A38 Hajón, telt ház előtt mutatja be a lemezt, ősszel és télen pedig a nagyobb vidéki városokat is körbejárják, a dátumokat itt megtalálod.

Fotó: Bodnár Dávid