A koromfekete bárány sziluettje – The Hellfreaks: Pitch Black Sunset

Mondhat bárki bármit, egy külföldi kiadó az egyik legjobb dolog, ami egy már javában a pályáján lévő magyar zenekarral történhet. Elég csak megnézni az elmúlt évekből a dánszentmiklósi Needless kilövését az Uprising!-gal, a Shell Beach szökőárját az ausztál Wild Thinggel, vagy jelen írásunk alanyát, az új lemezével a Napalm Recordsnál (Jinjer, Skindred, Alestorm stb.) debütáló The Hellfreakset. Radnóti Zsuzsiék (vagy maradjunk a jól bevált művésznévnél, Shakey Sue-ék) nemcsak hogy megfelelő platformot kaptak ötödik lemezük, a Pitch Black Sunset felfutásához, de az új díl az egyik legnagyobb amerikai online rock/metal magazinig, a Loudwire-ig repítette őket, ott pedig egy igen megkérdőjelezhető relevanciájú listáig. De itt most nem az a lényeg, hogy ők kiket tartanak a hazai színtér éllovasainak, hanem az, hogy az új eresztés eddig nem látott minőségben és egységben tünteti fel az egykor még psychobilly taktusokat lejtő bandát.

Kezdjük is a jó dolgokkal, azokból ugyanis van itt bőven. Az első dolog, ami szemet szúrt, hogy ez a lemez iszonyat kompakt és imádja a szabályosságot. Egyfelől ez Zsuzsiék legrövidebb lemeze a maga kilenc dalával és 28 percével, tehát felesleges cupák egy deka sincs rajta. Másrészt érezhető a tudatos tagolás, miszerint van egy párban lévő intro+outro keretes szerkezet, a lemez 3-3 erősen gitárorientált dalát pedig a mértani középpontnál választja ketté a kísérletezős, lassabb darab. Ezek lehet csak apró dolgoknak tűnnek (amik hatalmasak egy látszólag rögeszmés egyén számára, mint jómagam), viszont azt a benyomást keltik, hogy itt egy érett, magabiztos albumszerkesztéssel van dolgunk, ami nem tűr meg holmi kallódást vagy ide-oda beszúrt indokolatlan maszatolást.

A lemez elejét és végét kitöltő hat konkrét tétel igazából hozza a kötelezőt, amit ebből a punk/metal stíluskavalkádból ki lehet sajtolni. Takács Jozzy gitártémái pontosak és húsbavágóak, Domján Gabi pedig úgy nyüstöli a vastag húrokat, mintha nem lenne holnap. A legnagyobb taps viszont továbbra is Sue-nak és Budai Béla dobosnak jár, mert míg előbbinek hallhatóan igencsak sokat fejlődött a hangszíne és technikája az elmúlt évek alatt, addig utóbbi egy vérbeli profi, akinek tökmindegy, hogy milyen a tempó vagy a stílus, mindenhez tud adni pluszban egy ötletes vagy játékos csavart vagy figurát. Szerintem a legjobban sikerült dalok ezek közül a fülbemászó refrénű Body Bag és a tömény hardcore-os sodrású Chaos. De ezek ketten még mindig nem a nagyágyúk, az ultimét áll-leejtés ugyanis a stílusosan középen elhelyezkedő Weeping Willow. Már a szingli kijövetelekor is megjegyeztem, hogy ez a dal mindent felrúg, ami eddig a ‘Hellfreaks kapcsán élt a fejedben: ez ugyanis egy markáns hangulatú, alattomos dark pop/gótikus rock sláger, ami igazából bemutatja, hogy ez a banda játszi könnyedséggel lehetne akár totálisan mainstream, de legalábbis cseppet sem riad vissza a kísérletezéstől – ami nálam szinte mindig pozitív tényező.

Az egyetlen tüske a köröm alatt olyasvalami, ami szigorúan véve nem is kötődik a Pitch Black Sunsethez, ez pedig a zenekar jelenléte a hazai színtéren. Ezt egy jóval integráltabb szempontból Bali Dávid exkollegánk, állandó mentorunk, örökös jóakarónk – és nem mellesleg a zseniális Satelles bőgőse – is kifejtette a hírlevelében (igen, ez egy reklám, perelj be!). Én ezt maximum élőzene-látogatói szempontból tudnám megközelíteni, és ott úgy érzem, hogy se a punk, se a metal, de még a majdhogynem mindenkit híresen tárt karokkal váró hardcore közeg sem igazán képes (vagy hajlandó) befogadni a ‘Hellfreakset, ez pedig magyarázatot adhat a már említett érdekes pozicionálású Loudwire-cikkre. Nem is nagyon látod őket élőben fellépni itthon, csak elvétve itt-ott, fesztiválokon meg pláne nem, pedig szerintem erre a kaliberű zenére lenne kereslet. Szeretném azt hinni, hogy nem az áll a dolog hátterében, hogy az emberek még mindig az eléggé hermetikus psychobilly közeggel azonosítják a bandát, bár a hamisítatlan szemellenzős, a felszínnél mélyebbre nemigen néző magyar látásmód pont ezt támasztaná alá.

Bármi is legyen erre a magyarázat, bízom benne, hogy a ‘Hellfreaks az új fejezetének tükrében hamar levetkőzi ezt a fekete bárány kosztümöt és szabadjára engedi az alatta lakozó vérszomjas farkast. A Pitch Black Sunset egy kompromisszummentes, határozott és karakán lemez egy olyan zenekartól, akik tényleg baromi sok ösvényt és határvidéket bejártak ahhoz, hogy most itt legyenek. Ahogy elnézem, már szaporodnak is a lemezbemutató turnéállomások – persze mind külföldön -, de ez nem is baj, legalább vannak, és lehet, hogy ez a banda amúgy is a határon túlra született. Akár itthon játsszák ezeket a számokat Sue-ék, akár idegenben, a PBSS dalgyűjteménye egy határozott 8/10.