A hologram múzsa hideg, fémes tapintása – Poppy: Negative Spaces

Ki ez a lány, aki napjaink legmenőbb bandái körül legyeskedik, mindenki megőrül érte, már kétszer is jelölték Grammyre, és jelenleg ott tart, hogy fenekestül felforgatja a rock- és metalszínteret? Azt hiszem, eljött az ideje, hogy áthatóbban is beszéljünk a Poppy-jelenségről, és a perszónát megformáló Moriah Rose Pereiráról. Az énekes-dalszövegíró-gitáros hölgy – aki jövő január elsején tölti be a harmincat – sokaknak újoncnak tűnhet, azonban már több mint 13 éve jelen van ilyen-olyan formában a köztudatban (értsd: az interneten), bár tény, hogy az igazi áttörést a Sumeriannel való lepaktálás és a 2020-as I Disagree lemez hozta meg neki.

De ne rohanjunk ennyire előre, érdemes azt is kibontani, hogy hogy lett egy furcsa videókat gyártó, androidként viselkedő, elvont youtuberből mára egy megkerülhetetlen név a rock- és metalszakmában. Mint írtam is, Poppy először a 2010-es évek elején tűnt fel, eleinte dalok fel- és átdolgozásaival, majd ahogy egyre inkább beindult a videós karrierje, furcsa, szokatlan, sokszor már-már kényelmetlen performanszokban erősített rá a vékony, törékeny, abszurd lány karakterére. Moriah kezdeti szárnypróbálgatásai zenészként aztán pont annyira voltak kaotikusak, mint minden, amit jelenleg is csinál: YouTube-csatornáját többször is törölte/hibernálta, videókat tüntetett el, vagy épp tett újra elérhetővé, és még az első lemezét is röviddel a bejelentése után elkaszálta.

Mire eljutott a tényleges első lemezéig, a Poppy.Computerig, addigra már akkora nevet csinált magának, amit nem sokan ebből a miliőből a 2010-es évek második felében: a legnagyobb videós tartalomgyártók beszéltek róla, szerepelt a tévében, reklámokban, és más előadóknál is feltűnt már neves vendégként. Úgy tűnt, hogy eddigre Poppy már mindent meghódított a rágógumi poptól a kísérletezős elektronikáig, kivéve a metalt. Második lemezének utolsó három száma már megmártotta hallgatóinak lábát a torzított gitáros csermelyben, azonban ezután jött 2019-ben az aláírás Ash Avildsenékhez, majd a harmadik, masszívan a pop és a metal mélyvize közt egyensúlyozó nagylemez.

Poppy azóta lényegében évente hozott ki újabb anyagokat, hol kicsit merengősebbet, rockosabbat (Flux), hol az elektronikához és a pophoz visszatáncolósat (Zig), most pedig

a hatodik teljes értékű kiadványa, a Negative Spaces, teljes körű betekintést nyújt a Poppy-esszenciába, egy amolyan átfogó, karrierösszegző ajánlólevélként,

mint amilyet vele egy időben a Linkin Park is letett az asztalra. Az album 15 dala megválaszolja a kérést, hogy miért válik minden arannyá, amihez Pereira (vagy bárki, akivel körülveszi magát) hozzányúl, és habár ezen a ponton már elég közel kéne éreznünk magunkat az előadóhoz és az ő belső vívódásaihoz, igazából az anyag nemhogy nem érezteti velünk ezt, de egyenesen azt az elidegenedett hatást kelti, amit Poppy a karrierjének elejétől kezdve építget és próbál fenntartani. Ez persze nem vesz el abból a tényből, hogy az album egy kegyetlenül ragadós slágerparádé.

Az egész ott kezdődött, hogy a tavalyi erősen (dark) popos Zig után az énekesnő úgy nyilatkozott, hogy lehet, érkezik annak egy folytatása Zag néven. Nem tudni pontosan, hogy végül ebből lett-e a Negative Spaces (elvettünk belőle egy betűt, és hozzáadtunk kurva sokat), viszont az albumot megelőző promókampány már akkor az egekben járt, amikor magáról az anyagról még egy árva hangot se hallottunk. Hogy miért? Mert Poppy közben az év elején olyan bandákkal közösködött, mint a Bad Omens és a Knocked Loose, akiknél felkapottabb arcok aligha vannak jelenleg a modern metal/hardcore színtéren. Aztán amikor kijött az első ízelítő, a nu metalos/metalcore-os New Way Out, már tudtuk, hogy oké, Poppy újra metal. Ráadásul nem is kicsit. Ez a dal amúgy is az album erősebb tételeihez tartozik, magán is viseli a producer, az ex-bringmís modern metal-pápa, Jordan Fish szignicsör hangzását, és az már csak hab a tortán, hogy a House of Protection-ös Stephen Harrison is besegített a dalírásba. Ha vannak arcok, akik tudják, hogy mi kell a modern gitárzene szerelmeseinek, hát azok ők ketten. Meg természetesen Poppy.

Ennek okán aztán az első három dal mondhatni tökéletes modern metal leckfelmondás: a Have You Had Enough? goromba ipari lüktetéssel idézi fel a Rammstein, a NIN és a Code Orange hideg, gépies atmoszféráját, hogy aztán az album első breakdownja darabokra cincálja a felkészületlen füleket. Ezt követi a kétezres évek alt-metalját idéző, erősen evanescence-es The Cost of Giving Up a lemez legfertőzőbb refrénjével, majd a második ízelítőként megjelent They’re All Around Us kíméletlen metalcore-os aprítása teszi fel az i-re a pontot az első interlude előtt. Ez a három dal már önmagában több stílusváltást és műfajokkal való zsonglőrködést mutat be, mint más zenekarok egész diszkográfiája, és akkor ott érkezik a Crystallized, ami egy nettó szintipop nóta, mert ha van, amihez Poppy jobban ért, mint a túlproducerelt modern metal, akkor az a túlproducerelt, kristálytiszta, steril pop.

Ez a kettősség (sőt, sokkal többesség) végigkíséri az egész anyagot, és ha valakinek ezt nem bírja el a gyomra, az valószínűleg már valahol a Vitalnél kiszáll a buliból. Őket nem is nagyon próbálom meggyőzni, mert a Negative Spaces iskolapéldája annak, amire egy kőmetalos csak legyint, rosszabbik esetben megszakérti az interneten. Holott Poppy zenéjének és munkásságának pont ez a pikantériája, valamint leghívógatóbb tulajdonsága:

egy olyan utazásra invitál, aminek hajtűkanyarjait szinte biztosan nem látod előre, és popzenei dalstruktúrák ide vagy oda, nehéz kikövetkeztetni, hogy a soron következő manőver után mi következik.

Lehet az egy hamisítatlan afterparty-himnusz (Halo); egy indie rock/dance punk-durrancs, amit mondjuk egy skandináv banda is megírhatott volna, hogy aztán életük végéig meg is éljenek abból, amikor a dal egy autóreklám zenéjeként válik ikonikussá (Push Go, Negative Spaces); vagy egy olyan pop metal sláger, amit hallva nehezen lehetne meggyőzni magunkat, hogy Poppy nem egy industrial plant, aki Amerika válasza a Babymetalra (Nothing).

Szóval meg is értem a fanyalgókat, ugyanakkor nem értek egyet velük: igen, Poppy zenéje mű, valószínűleg egy könyvtárban is több élő hangszer van, mint ezen a lemezen összesen (a dobot mondjuk pont egy élő ember játszotta fel!!), és nyilvánvalóan totál másképp szólna ez az egész, ha nem lenne széteffektelve az énekesnő hangja, meg nem lenne több kerregő, kattogó bizgentyű a dalokban, mint nagyanyám csapágyas kávéfőzőjében. Ugyanakkor ha meghalljuk a minden bizonnyal a Knocked Loose hatására született nu metalcore-os The Center’s Falling Outot – ami egész biztosan Poppy eddigi legsúlyosabb tétele -, vagy a deftonesos cipőbámulásban lubickoló Surviving on Defiance-t nehéz nem önfeledten, vigyorogva/vicsorogva szórakozni az anyagon. És a Negative Spaces nem is akar ennél többet nyújtani: mérgezően addiktív refrénekkel operáló slágergyárat, amit egy, a legtöbb elektronikai készülékünkben megbújó AI-hölgy hangjának porcelánbabás hologram kivetülése üvölt, vagy alkalomadtán angyalhangon búg a fülünkbe két statikus zörej közé ékelve.

Ezen a ponton nagyon úgy fest, hogy Poppy bármit csinálhat, azt az emberek bekajálják – és maradéktalanul jól is laknak tőle. A hölgy bejelentette első headliner turnéját az ‘Államokban, és ez még csak a jéghegy csúcsa. És igen, itt vagyok én, aki szerint a Negative Spaces az év egyik legkorrektebb anyaga, holott majdnem olyan kevés emberi dolog van benne, mint pl. a mikrosütőmben. De ez nem feltétlen Poppy hibája, aki a múltbeli negatív élményei miatt (iskolai piszkálás, zaklatás) amúgy is egy zárkózott entitás, és az üzeneteit is többféleképpen lehet dekódolni.

Alapvetően egy olyan világban élünk jelenleg, ahol lassan több a napi kapcsolatunk a gépekkel, mint az (amúgy is totál zakkant) embertársainkkal, így a lemez tulajdonképpen egy keserédes társ az elidegendésben, egy megrepedt tükörképe a minket körülvevő világnak.

És csak azért 8/10, mert ez a társaság simán megtehette volna, hogy 15 nagybetűs BANGERt pakol a lemezre, de ezek szerint a legeslegjobb Poppy-anyagra még várnunk kell.