A hazai thrash vezérbikája – Archaic: The Endgame Protocol

Már pár évvel ezelőtt is megállapítottuk, hogy hazai thrash vonalon az egyik legjobb történés volt, mikor tetszhalott állapotából 2017-ben visszatért az Archaic. Mit visszatért? Annyi év síri csend után egy olyan albummal jelezte, hogy még mindig él, amire igen kevesen számítottunk, mindemellett felnyitotta a nemzetközi színtér unottan hunyorgó szemét is, hogy bizony errefelé is lehet kiváló zenekarokat találni. Azóta eltelt pár év, ránkszakadt egy világjárvány meg egy háború, és a bandára is rendesen rájárt a rúd: pont amikor igazán megindulhattak volna, akkor jöttek a lezárások, illetve a tagcserék. Utóbbiak viszont nem is biztos, hogy a csapat kárára váltak, elég csak meghallgatni a most megjelent harmadik albumot. De mit is tud a The Endgame Protocol, amit elődje nem?

Gyorsan essünk túl a száraz tényeken: bár a Jósa Tomi által írt énekrészek már megvoltak, de a kiválását követően a 2018-ban gitárosként érkezett, majd frontemberré is előrelépő Erdélyi Peti átalakította a témákat a saját ízlésére és hangfekvésére, majd újra felénekelte azokat. Ami pedig a basszer pozíciót illeti, Illisz Ákost 2019-ben Nedoluha György, őt pedig tavaly Horváth István váltotta. Utóbbi végezte az előző lemez hangmérnöki munkálatait, így nem volt zsákbamacska a bevétele. A változások ellenére az irány továbbra is a Bay Area és a teuton (német) thrash keverése, ahol a tempó és az erőszakosság utóbbiból, míg a dallamosság és a változatosság inkább az előbbiből táplálkozik. Úgy is mondhatjuk, hogy a Kreator nyerssége és a Testament dallamossága lett bebújtatva egy modern, divatos ruhába. Az előző lemez egyik kardinális kérdését, a lemezhosszt ezúttal nagyon helyesen sikerült optimalizálni, és a majd egyórás menetidő helyett egy sokkal barátibb negyven percre redukálni, így elkerülve a túlnyujtott, unalomba hajló átvezetőket és a monotonná váló témaismétléseket. Emiatt a lemez is rendesen felgyorsult, még úgy is, hogy az újragondolt dalok többször váltanak tempót, mint a korábbiak; a gyakrabban használt dallamos énekek és ötletesebb dalszerkezetek pedig jóval emlékezetesebbé teszik a dalokat. Ha már dallamos ének: a metal/hardcore stílusokban én tényleg az ellensége vagyok mindenféle pacsirtáskodásnak, de ez itt most mégis működik (lehet, hogy öregszem), sőt többet ad hozzá, mint elvesz; ez többek között azért van, mert Peti hangja van annyira telt és karcos, hogy ne legyen egy túlgondolt, fejhangú, fingszagú, ódivatú erölködés. Ez legjobban a Linesban kiemelkedő, ahol meglepő, de tényleg a 2000-es évek Trivium-korszaka tér vissza egy igen erős refrénben és dalszerkezetben. Ezen a vonalon még bőven érzek potenciált a zenekarban, talán nem lenne elvetendő dolog ezt tovább bontogatni, annak ellenére, hogy néhol már éreztem, hogy egy-egy refrénnél egy hangyányival túlmentek a dallamossági skálán.

Ugyanakkor a The Endgame Protocol gerincét még mindig kevésbé a kimérten lépegetős, inkább a buszon el nem férős hangulat adja, mely úgy tud a legjobban működni, hogy a srácok jól láthatólag technikailag is továbbléptek, ennek egyenes következményei a Slayer-szerű gitárszólók és intenzívebb tempóváltások mellett a modern hangszínek és dalszerkezetek. Ezek a diszharmonikus, erőszakos témák makulátlanul ráillenek a sötét apokalpitikus/társadalomkritikus hangulatra, melyet lazán kimaxolnak a piszok jó riffek. Egész egyszerűen jók a dalok, változatosak a témák, nincsenek túlgondolva: ha kell, akkor a lemez csak húz perceken keresztül, ha kell, akkor bontogat, megfejt, matekozik, de valahogy mindegyik dal beleolvad egy egybefüggő folyamba. Ezt az egységet – az irodalomtanárok helyeslő bólogatását kiváltva – egyfajta keretes szerkezetben szedi az instrumentális bevezető és a monemtuális levezető párosa.

Egyre többet mondogatjuk manapság az undergound különböző zenekarainak új lemezénél, de egyszerűen itt is ez a helyzet állt elő: a srácok a saját stílusukban abszolút kiemelkedő és mérföldkőnek tekinthető anyagot készítettek. A visszatért Archaic újabb fejezetére szerencsére nem kellett egy évtizedet várni, ráadásul a folytatás olyan erősre sikerült, hogy a banda a nem túl népes hazai thrash-tábor egyértelmű vezébikájává vált. 8,5/10