2018. február 1.
2018 eleje van, túl vagyunk egy újabb éven, ami alatt megint rengeteg minden történt, megint rengeteg jó vagy kevésbé jó zene jelent meg, a NuSkull szerkesztőségben pedig úgy gondoltuk, a tavalyi kimaradás után ideje ismét összeszedni az előző év legerősebb kiadványait. Legnagyobb örömünkre a hazai színtéren is egyre nagyobb számban születnek kiváló produkciók, így a külföldi felhozatal objektív értékelésének egyébként is lehetetlen feladatát elengedve inkább az itthoni termésben néztünk szét a lehető legalaposabban. Nyilván mint általában semmit, ezt sem kapkodtuk el, de január utolsó napjaira végre összeszedtük a tavalyi toplistáinkat, és a kislemezes válogatás után most azt is megmondjuk, mik voltak szerintünk 2017 legjobb hazai nagylemezei.
A hardcore által dominált EP-rangsorral szemben az albumok között jóval változatosabb a felhozatal, műfajilag van itt pop, punk, metál, alter, grunge, prog, screamo, deathcore, extrém metál és mindezeknek a legkülönbözőbb vegyületei. Egyesek remekül sikerült stílusgyakorlatokat mutattak be, mások egészen meglepő műfaji kísérletekre adták a fejüket; találni a listán több mint ígéretes bemutatkozásokat, többen pedig eddigi életműveik legkiforrottabb anyagát rakták le az asztalra. Lássuk a pontos sorrendet!
Ha valaki teljesen ismeretlenül végighallgatja a Perihelion második nagylemezét, az Örvényt, az magától valószínűleg sosem fogja kitalálni, hogy a debreceni hangulatmágus zenekar pár évvel ezelőtt még black metalban nyomult, és onnan jutott el – egy névváltással aláhúzva – a mai, egészen egyedi és nehezen leírható hangzásvilágáig. Adják persze magukat az olyan címkék, mint a progresszív, atmoszferikus vagy poszt-metal, bár igazából amit a Vasvári Gyula vezette formáció képvisel, azt sokszor már metálnak sem nagyon lehet nevezni. Az Örvény 38 perce olyan, mint egy hosszú utazás, amely során sokkal nagyobb szerepe van a hangulatoknak és érzéseknek, mint a daloknak, melyek egyébként teljesen organikusan, szünetek nélkül bontakoznak ki egymásból, egyetlen nagy zenefolyammá téve a lemezt. Lebegő, úszó gitártémák, éteri énekek, amelyeket leginkább a hol egészen sodró, hol visszafogottabb dobjáték visz előre. Mint egy hegytetőre kihelyezett kamera timelapse videója, amiben egymást váltják a nappalok és éjszakák, a napsütéses és beborult időszakok. Éppen ezért az Örvény nem feltétlenül a tipikus „leülök és odafigyelek rá” album, hangulatkeltésnek viszont több mint kitűnő. (Völgyesi)
Az Óriás mindig is a hazai alternatívrock-színtér egyik legkreatívabb és legszerethetőbb zenekara volt. A budapesti trióra nem csak az erős, időtálló dalok és az ötletes videók és egyéb figyelemfelkeltő húzások jellemzők, hanem az is, hogy mindig szerettek variálni a saját hangzásukkal (nem ritkán további zenészek bevonásával), ez pedig sosem volt még annyira szembetűnő, mint a 2017 legelején kiadott Minden villany ég albumon. Kis lesarkítással azt is lehetne mondani, hogy fogták a megszokott stílusukat, kivonták belőle a legutóbbi kislemezen is előtérbe tolt Foo Fighters-féle, grandzsos karcosságot, és betöltöttek a helyére egy nagy adag határfeszegetést. A tíz új dal minden eddiginél változatosabb, újra előkerülnek a billentyűs témák, némi szolid elektronika, de még fúvósok is. Hangulatát tekintve szintén elég sokfelé megy az anyag, a Kezdjük el felszabadultságától és a Máshol játékosságától a Soha ne menj vissza riffelős komorságáig vagy a Fény merengéséig, de Egyedi Peti jellegzetes hangja és szövegei mégis sikeresen egyben tartják az albumot. Talán a debütáló Jön. óta nem volt ennyire megkapó egy Óriás-lemez sem. (Völgyesi)
A hazai punkkorszak ’80-as évekbeli virágzását követően a következő évtized mindenképpen visszaesésnek tekinthető, nem úgy mint a kétezres évek és napjaink időszaka, melynek legerősebb és legkarakteresebb punkzenekara a Rákosi. Az ország elszalasztott lehetőségeit, a hazai (főleg vidéki) életszínvonalat és az ellopott rendszerváltást nem is lehetne jobban megfogalmazni, mint a mezőtúri banda rövid, lényegre törő elszabadult csapkodásával. A 2008 óta aktív csapat pályafutása eddigi legjobb lemezét készítette el az egyszerűen csak VI címen futó anyaggal, amelynek 11 száma pont ugyanennyi perc alatt rohan át a hallgatón. A kitaszított kispolgár embertelen létének ábrázolása és a kilátástalan élet profán megjelenése nagy valószínűséggel sokaknak kibassza az álmot csipás szeméből, és rádöbbent arra, hogy nagyobb a baj, mint gondoltuk. Valahogy így kell itthon megszólalni ma egy társadalomkritikus zenekarnak. (Simon)
Az utóbbi időben kevés olyan hagyományos punk anyag jelent meg itthon, amire felkaptuk volna a fejünket, így már nagyon vártuk a Counter Clockwise első nagylemezét. Már a bemutatkozó single-nél lehetett tudni, hogy nagy dolog indul útjára, aztán jött két kislemez, amelyekkel a srácok még feljebb tették a kezdetnek is magasra tett lécet, továbbá megírtak egy zseniálisan egyszerű punkhimnuszt is. A Karácsony előtt megérkezett Látszatfoltok pedig az elmúlt évek egyik, és 2017 egyértelműen legjobb magyar punklemeze lett. A srácok zenéjükben okosan ötvözik a hihetetlenül gyorsan fülbemászó punktémákat metal- és hardcore-elemekkel. A szavalós, kiabálós kiállások is rendkívül jól működnek. Az album lendületét csak az utolsó előtti akusztikus dal töri meg, de a záró darabbal visszarántanak a pörgésbe. A szövegek nyersen, mellébeszélés nélkül pofán vágják azt, akit/amit kell, és újabb példái annak, hogyan kell forgatni a szavakat, az anyag igazi különlegessége pedig Petőfi Sándor Akasszátok föl a királyokat című versének kiválóan sikerült megzenésítése. Mikor jön a következő lemez? (Kiss Tamás)
Mindig fejcsóválva nézzük, amikor neves magazinok már december elején elsütik az évértékelő listáikat, hisz minden évben van pár olyan anyag, amely az utolsó pillanatban ront be ajtóstul a házba. Tavalyról erre a legjobb példa a fővárosi thrasher Archaic visszatérő nagylemeze, a How Much Blood Would You Shed to Stay Alive? volt, ami mindössze két héttel az év vége előtt jelent meg, mégis minden kétséget kizáróan itt a helye a listán. A kétezres évek elején alakult brigád a Slayer és a Testament vonalán mozog, ám egy jóval modernebb köntösben, a stílust saját képükre formálva, nemzetközi színvonalon és profi körítéssel szállítják a saját dalaikat. Az egész lemez eszméletlen erővel és lendülettel húz végig, annak ellenére, hogy a majd’ ötven perces hosszúsággal a banda kissé túllőtt a célon. A tagok teljesítményei közül felesleges is bárkit külön kiemelni a lemezről, mindenki a legjobb formáját hozza. Sajnos ritkán hallunk ennyire kiemelkedő anyagot a hazai színtéren, épp ezért is üdítő az Archaic legújabb anyaga, mely az elmúlt évek egyik legkomolyabb thrash-megjelenése. (Simon)
Itthon is érezhető, hogy a modern metal/dallamos metalcore irányzat teljesen kiégett, de még ezzel együtt is van pár olyan zenekarunk erről a vonalról, akik igen meggyőzően adják elő magukat. Közülük pedig tavaly a legmeggyőzőbb a Bodor Máté gitáros (Alestorm, ex-Leander Kills, ex-Wisdom) által alapított All But One csapata volt, akik – tegyük hozzá: némi hathatós nemzetközi segítséggel – az utóbbi idők legerősebb slágermetál-lemezét hozták össze a Square One című bemutatkozó anyagukkal. Bodor és a belga-magyar Alapi Károly mozgalmas gitárjátéka sokszor egészen olyan, mintha valami elveszett Darkest Hour-lemezt hallanánk a kétezres évek közepéről, a nagyívű, tekerős szólók meg különösen káprázatosak. Pontosan az ilyen zenei villantások azok, amik a legtöbb hasonló stílusú hazai csapatnál szörnyen hiányoznak. De az All But One kezében ott lapul még egy adu, nevezetesen az angol Joe Carter-Hawkins énekes is, aki bár magas, kicsit Spencer Sotelo-i hangfekvése miatt sokaknak megosztó pont lehet, de végig remek, fogós dallamokat hoz a lemezen. Való igaz, hogy műfaji értelemben vett újdonságot aligha mutatnak a Square One dalai, a kivitelezés színvonala mégis kiemeli az albumot a mezőnyből. (Völgyesi)
![special_providence[1]](http://nuskull.hu/wp-content/uploads/2018/01/special_providence1.jpg)
A sokat látott Special Providence jelenléte a listán megkérdőjelezhetetlen: ők hazánk talán egyetlen olyan formációja, amely képes arra, hogy nemzetközi viszonylatban is elismert, klasszikus értelemben vett progresszív metált játsszon, úgy, hogy az komplex, mégis fogyasztható, a klasszikus és a modern elemeket egy egyedi megszólalásban tálalja. Az októberi nemzeti ünnepünkön kiadott ötödik album, a Will megjelenése ha nem is egy egész ország, de az erre fogékony progfanok számára biztosan örömünnepként volt számon tartva – és nem hiába. Az album hozott mindent, amit elvárhattunk tőlük, sőt, többet is: a dalok egységesedtek és a zenekar végre megkapta azt a hangzást, amelyet már régóta megérdemelt, a zenészek pedig ismét csak brillíroznak. Közülük is ki kell emelni azonban Kertész Mártont, akinek gitárjátéka a korábbi anyagon még esetleg bizonytalannak tűnhetett olykor – itt ennek nyoma sincs: vezérszerepben ontja a jobbnál jobb riffeket, melyek a ’theateri old school és a grúvos djent-riffelések között lavíroznak harmonikusan, mérnöki pontossággal. A Will még mindig nem hibátlan – előfordul időnként üresjárat –, de egyértelműen a zenekar eddigi legjobbja, amely rengeteg aprósággal ajándékozza az odafigyelő hallgatóját. (Korpusz Ádám)
Az évtized elején a Wrong Side az egyik legígéretesebb hazai metálbanda volt, akik grunge-os modern metáljukkal elég hamar elég sok embert állítottak maguk mellé, de néhány év után kifogyott a vitorlájukból a szél. Ezen hivatott változtatni a rengeteg halogatás után ősszel kihozott második nagylemez, az Érdektelen Istenek, amelynek legfőbb erőssége az, hogy a csapat immár magyar nyelvre váltott. A banda karaktere ugyanakkor maradt a régi, mind zeneileg – éljenek a mélyre hangolt, keményen riffelős, grúvos, fogós metálnóták –, mind pedig szövegileg, csak éppen Knapp Oszkár az anyanyelvén még a korábbinál is sokkal letaglózóbban tud arról énekelni és bömbölni, hogy mi minden nyomja az ember szívét-lelkét-vállát ebben a mocskos szemét nagyvárosi életben. Iszonyat súlyos és velős megmondások tárháza a lemez, és a legjobb példa arra, hogy hogyan kell sok év után angolról magyar nyelvre váltani. (Völgyesi)
Döner metál? Ők mondták! Kicsit próbáljuk meg másképp: a Tündérvese zenéjében a System of a Downra hajazó keleties alternatív metál keveredik grunge-dzsal, pöcsös stoner riffekkel és a poszt-kispáli szabadbölcsészet vadhajtásának beillő szövegvilággal. Eklektikusnak tűnik, és az is. A debütáló album dalai ellenben precízen megírtak, kiváló hangzással és arányérzékkel, néhol csipetnyit túlhúzva az amúgy kerek egészet (pl. Altató), de az anyag a rengeteg különböző hatás mellett is végig egységes, izgalmas és egyedi. Talán pont ez is a szépsége a Szeiler Bálint (avagy a turkulógus frontember) által életre hívott zenekarnak: sokféle ízt vegyít, különleges egységet alkotva, mely ismert összetevőkből készült, mégis újszerű élményt ad, úgy, hogy közben illedelmesen odabaszni sem rest időnként (pl. 1 korty eleje). Ha ezt jelenti a döner metál, akkor mi kajáljuk! (Korpusz Ádám)
Nehéz lenne Pálinkás Tamás aktuális projektjéről úgy beszélni, hogy nem említjük meg az Isten Háta Mögöttet, ami sokunk fiatalkorának meghatározó bandája volt: hittünk benne, énekeltük, követtük, megértettük, és ahogy elment, elment vele egy rész belőlünk is. Szerencsére Tamás nem hagyta annyiban a zenélést, és bár másik terepen, de újra bebizonyította, hogy mennyire zseniális dalszerző. A Tej tavaly egy olyan erős poplemezzel terhelt meg minket, amire nem nagyon lehetett számítani, és bár elsőre nem hittem volna, hogy egy poprock-anyag ennyire le tud kötni, hetek alatt sikerült benne jobban elvesznem, mint amennyire kellett volna. A régóta várt Pénztelenség, sikertelenség, csillogás tökéletesen egyben van, és bár a dalok jó részét már lehetett hallani korábban, a teljes hangszereléssel súlyosbított számok sokkal könnyebben működnek: a mérnöki precizitással összerakott, érzékien feldíszített, mégsem giccses album hallgattatja magát, táncba hív és kikapcsol, amire nagy szükségünk is van, miközben megbasz minket a sűrű élet. (Simon)
A szegedi Skore tavaly végre végleg bekerült az igényes metálkedvelők tudatába. A zeneileg régi motorosokból álló brigád összehozott egy olyan progmetál-lemezt, amelyre az Opeth elretrósodása és a Subscribe pihenése óta ki van élezve a hallgatóság. A subis párhuzam nem véletlen: őket idézi dalok tudatosan felépített szélsőségessége (hanyag elszállás és tördelt bedurvulás), a néhol meglepően direkt, jó értelemben véve nyers szövegvilág (pl. Dark Twin) és bizonyos énektémák is gyakran Bálintékra hajaznak (pl. Lose Myself to You). A Skore azonban nem csak ennyi: zenéjük érett, egyedi melankólia hatja át, olykor pszichedelikus, máskor pedig hanyagul szarva a címkékre szimplán csak rockos és fogós. Ha egyszer végre a zenekar megkapja a keverést, amit megérdemel, és kicsivel feszesebbre veszik a dalokat, akkor minden a helyére kerül és nem győzünk majd ennél is előkelőbb helyezést adni nekik! (Korpusz Ádám)
Az Anchorless Bodies legénységének legfőképp azért jár az előkelő hely, mert amellett, hogy a Testet ölt képében egy kiváló albumot készítettek, le mertek lépni a dallamos hardcore már jól kitaposott útjáról, és úgy kísérletezték át magukat egy sötétebb és komplexebb dimenzióba, hogy mindvégig hűek maradtak magukhoz. A hardcore, a screamo és a black metal fúzióját a srácok a rájuk jellemző éjfekete és kilátástalan környezettel tették barátságtalanná, mintegy kijelölve az irányt Orwell 101-es szobájába. Az album nem mindennapi fizikai megjelenését követően röviddel a zenekar és dobosuk útjai szétváltak, de szerencsére a banda már meg is találta már az (eddig titokban tartott) utódot. Bízunk benne, hogy a srácok folytatják ezt a valódi, gyomorbajos utazást – ránk számíthatnak útitársként. (Simon)
2017-re egyértelművé vált: ha hazai deathcore, akkor Sleepless. Ahhoz képest, hogy a székesfehérvári csapatnak elég sok belső zűrje támadt az első nagylemez 2015-ös megjelenése után, mégis meglepően gyors ütemben, bő másfél év alatt össze is rakták a folytatást, amit tavaly tavasszal szabadítottak ránk Emily Doe címmel. A köztes idő tagságbeli változásai egy új zenei irányt is hoztak: az Elysian Fields progos-dallamos megközelítésével szemben az új számokkal egy jóval lényegretörőbb, szigorúbb, mondhatni bunkóbb hangzásra ment rá a csapat, nagyjából a Thy Art Is Murder és a Whitechapel felségterületén, de itt-ott akár a legutóbbi Architects-lemezekre emlékeztető részletekre is felfigyelhetünk. Az album írásakor basszusról gitárra váltó Kelemen Janiról pedig kiderült, hogy irtó tehetséges dalszerző, aki dugig pakolta a lemezt emlékezetes témákkal, legyen szó akár a gyors riffelésekről, akár a combos grúvokról, emellett pedig a szólói is figyelemre méltók, még ha jóval kevesebb is lett belőlük a korábbi anyagokhoz képest. Ami viszont változatlan, az az, hogy a Sleeplessnél erősebb death/metalcore-dalokat továbbra sem nagyon ír itthon senki. (Völgyesi)
A székesfehérvári székhelyű Absent Distance alighanem az ország egyik legalulértékeltebb zenekara, akik hiába alkotnak példásan magas színvonalon évek óta, a hébe-hóba koncertezés és a még annál is szórványosabb hírverés miatt mégis megmaradtak néhány beavatott közös kincsének. Pedig a djent felől érkezett progmetál-bandának már az öt évvel ezelőtti debütlemeze is egy elég komoly, hazai szinten úttörő munka volt, a tavalyi második albummal pedig még azt is messze lekörözték. A From Deep Red to Infinite Black gyakorlatilag minden szempontból hibátlan: elképesztően erős dalszerzés, kitörölhetetlen riffek, könnyfakasztó szólók, Bencze Márton énekes jól hallhatóan egy magasabb szintre lépett az első lemez óta, és a házilag készült hangzás is tökéletesen megállja a helyét. És még egyszer: a dalok, a dalok, a dalok! A One Destination elsöprő kezdése után a Dark Sun rögtön a tavalyi év hazai metálslágere, kicsit később az Origót meg a „djentbe oltott Ace of Base„-szerű (igen, tényleg, komolyan) főtémája teszi ellenállhatatlanná. És hiába tizenhárom szám hosszú a lemez, a színvonal nem hogy nem csökken a végére sem, de simán a legnagyobb csúcspontok közé kívánkozik még az utolsó két dal, a hatalmas refrént felvonultató Astromancer és a félig magyar szöveget rejtő, epikus Abysmal is. Nem sűrűn szoktam hazai cuccokra elfogultan olyat mondani, hogy „na igen, ez nemzetközi viszonylatban is megállná a helyét”, de az Absent Distance esetében túlzás nélkül igaz a közhely. (Völgyesi)
Jó ideje errefelé tartottunk már, de a Hex megjelenésével végleg kijelenthető, hogy az Apey & the Pea lett itthon az abszolút menő metálzenekar. Áron Andrisék a grunge, a stoner és a doom háromszögéből elindulva az évek alatt sikeresen kiforraltak maguknak egy egyre sötétebb, gonoszabb, és ami még fontosabb: messziről felismerhető hangzásvilágot, az ősszel kiadott harmadik nagylemezükkel pedig megint feljebb ugrottak egy szintet ahogy népszerűségben, úgy zeneileg is. A Hex egyértelműen a trió eddigi magnum opusza, amely egyszerre szélsőségesebb és fogósabb is, mint az elődei: a pokoljárások még pokolibbak (Death, Methusalem), a bunkó módon arcba taposások még bunkóbbak (Black November), a füstös sztónerség még füstösebb (Golden Goat), ezek ellenpólusaként pedig megjelentek az eszköztárban a thrashes, sőt, egyenesen grindos gyorsítások is (Slaves, Birth, Belphegor). Ha pedig mindehhez hozzáadjuk a csapat sziklaszilárd kiállását, az alaposan kitalált és felépített imázst és a lehengerlő élő teljesítményt, akkor meg is kapjuk eredményként Magyarország vitán felül legnyugatképesebb metálzenekarát. A srácok valószínűleg épp az utolsó lépéseiket teszik mostanában a komolyabb kinti sikerek kapuja felé, és tényleg szívből drukkolunk, hogy azt a bizonyos kaput minél előbb izomból be is rúgják. Megdolgoztak érte. (Völgyesi)
Szóval ezek voltak a NuSkull szerkesztősége szerint 2017 legerősebb hazai nagylemezei. Még egyszer gratulálunk mindenkinek!
