A figyelemhiányos gyerek, akit nem lehet elcsitítani, és rémálommá változtatja a 16 órás repülőutadat

Az illető saját személyiségét mások rovására, mindenek fölé helyezve imádja, érdeklődése központi tárgyaként kezeli, továbbá a kielégülésnek olyan egoista és kíméletlen keresését jelenti, amely a dominancia és a kritikátlan igyekezet (ambíció) révén valósul meg.

Ez egy definíciója a nárcizmusnak, és hogy miért is indítom ezzel ezt az elemzést? Mert az írás főszereplője egészen bizonyosan ebben a mentális betegségben szenved – még megannyi más mellett. Ezzel önmagában még nem is lenne kifejezetten gond, sokunkat sújt hasonló kórság, azonban próbáljuk ez(eke)t amennyire csak lehet, rejtve tartani. Nem úgy Ronnie Radke, aki most már közel egy évtizede tudatos törtetéssel fordít maga ellen lényegében mindenkit, ezáltal feljuttatva önmagát a modern metalvilág legnagyobb seggfejeinek szánt, nem létező dobogó legtetejére. De hogy ki is pontosan a fiatalember?

Ronald Joseph Radke 1983-ban született Las Vegasban. 2004-ben alapította meg az Escape the Fate-et, ahonnan az első lemez után ki is rakták, mert részt vett egy tömegverekedésben, ahol lelőttek valakit. Bár nem ő volt a tettes, nála is volt annyi játékszer, ami miatt próbaidőt kapott, majd mikor azt megszegte, két és fél év börtönre ítélték. A rácsok mögött, 2008-ban Radke már össze is rakta az új zenekarát, a Falling in Reverse-t, ami a szabadulása után, 2011 és 2017 között négy lemezt is kiszült. Ronnie már ez idő alatt is nem egyszer balhékba keveredett, kezdve a színtér más zenészeivel (köztük az ETF új énekesével, Craig Mabbitt-tel, vagy a teljes I See Starsszal), a mikrofonállványokkal ledobott koncertlátogatókon át a közösségi oldalak civil usereiig.

Mindeközben az FIR-ben Radke mellett egy focicsapatnyi ember kicserélődött (oké, volt aki sajnálatos mód életét vesztette), az énekesből meg lassan kirakatember és a metalos bulvár elengedhetetlen balhégyárosa cseperedett. Kb. mint egy amerikai Tóth Gabi. A legrosszabb az egészben, hogy Radkének meglett volna rá az esélye, hogy megváltozzon, hogy jó útra terelődjön (mint ahogy azt az As I Lay Dying énekeséről, Tim Lambesisről is állítják pártolói a meghiúsult feleséggyilkosságot követően), de ő helyette a haragot, a gyűlöletet és az ellenszenvet választotta, és hadra kelt az egész internet népével. Az utolsó lemez, a 2017-es Coming Home óta elvétve ugyan, de potyogtak ki single-ök a csapattól,

a média viszont leginkább attól volt csak hangos, hogy a főkolompos épp kibe szállt bele, milyen homofób, rasszista, szexista megnyilvánulásokat tett, és hogy lényegében kinek emlegeti a kurva anyját.

Mindezek ellenére a Falling in Reverse soha nem látott népszerűségnek örvend jelenleg, a banda több százmillió lejátszással büszkélkedhet, illetve a frontembert is szép számmal követik a közösségi platformokon – már azokon, ahonnan még nem tiltották ki végleg. Hiába, a világ imádja a káoszt, és nyilván én se vagyok hülye, ahogy Ronnie se az, hiszen tudja nagyon jól, hogy ebben a kattintásorientált korban a balhézás hozza a klikket, meg a dollárt. Ha pedig ez az internetes pénzkeresés síkfutása, akkor ő nagy valószínűséggel Usain Bolt.

Ebben a környezetben született most meg a zenekar ötödik lemeze, a Popular Monster, amit óriási várakozás előzött már meg, és egy fél hónapot csúsztattak is a megjelenésén. Ebbe fogunk a továbbiakban alámerülni – leginkább zeneileg, bármennyire is nehéz kizárni a frontember arcbamászó egóját és perszónáját, de nem is tartom magam felhatalmazva arra, hogy olyannal díleljek (még akkor se, ha a nevünk teljesen úgyanúgy alliterál), amire valószínű fél tucat pszichológus szakember se találná a megoldást.

Először is a Popular Monstert nehéz önálló, teljes anyagként kezelni, hiába van meg a 11 dal, meg a szép, egységes körítés az énekes rabosítási fotójával kiegészítve. Ennek az az oka – amit előttem lényegében már mindenki elmondott az interneten -, hogy az anyag a 2019 óta potyogtatott szinglikből tevődik össze (a címét is a legrégebbi dalról kapta), ezek mellett pedig mindössze négy új dalt kapunk – amiből a Prequel már a megjelenés napján megkapta a klipes mázat. Ez így ebben a formában – mondhat bárki bármit – inkább egy válogatásalbum, mint egy LP, annak viszont szinte minden kritérium szerint megfelel. Már az első pillanatban, amikor megláttam a dallistát, furcsálltam is, hogy Ronnie miért döntött egy album kiadása mellett (igen, kötve hinném, hogy a zenekarból bárkinek is lenne beleszólása ezekbe a dolgokba), hiszen szinglikben – meg klipekben – mindig is baromi erős volt a banda, meg hát a zeneipar jelenleg amúgy is az individuális műveket tolja, szóval ez számomra egy érthetetlen lépés volt részéről.

Zeneileg egy Falling in Reverse-lemez még sosem lakmározott annyi stílusból, mint most (ennek is nyilván az évekkel ezelőttről újrahasznosított dalok a fő katalizátorai). A kezdeti metalcore/poszt-hardcore sound most már csak inkább a háttérben duruzsol, a dalok nagy része a modern, alternatív metalban találta meg magának az otthont, amit rengeteg elektronikus elemmel és a hip hopra, trapre jellemző ütemekkel és melódiákkal töltöttek fel. Jómagam, mint hithű megújuláspárti egyén, alapvetően nyitottsággal állnék az efféle törekvések elébe, itt azonban pont néhány trekk idejétmúltsága okoz iszonyatos minőségbeli megingást és káoszt. Most pedig felteheted a kérdést, hogy egy öt évvel ezelőtti dal miért lesz rosszabb egy mainál? Nem is a rossz a helyes kifejezés, inkább hívjuk másnak, ami egy olyan trendcentrikus zenekarnál, amilyen a Falling in Reverse – akik tényleg felülnek minden aktuális dilire, lásd a Jelly Roll-lal közös, country metalos All My Life-ot -, azt eredményezi, hogy most először nem igazán tudnak lépést tartani a folyamatosan megújuló zenei tendenciákkal. Erre remek példa még a nyitó Prequel, aminek négy percéből háromban Ronnie egy, a kétezres évek elején is avétosnak számító, eminemes horrorcore beatre rappel, miközben megy a nagyzenekaros parasztvakítás a háttérben. És ez egy viszonylag új dal, ennyire nagy a baj!

Ugyanakkor ha a Falling in Reverse nem akar épp iszonyatosan edgy lenni, és kicsit a visszafogottabb (haha, vicces ezt leírni egy FIR-kritikában) vonalra hagyatkozik, az szül jó pár decens, egészen fülbemászó tételt is. A Popular Monster, a Voices in My Head és Watch the World Burn tipikusan újvonalas Falling’-darabok; az All My Life-nak egy normális világban nem szabadna működnie, mégis az egyik legjobb darab a lemezen; a Ronald pedig rég nem látott/hallott erőszakos oldalát mutatja meg a kompániának. Az újonnan behozott darabok (Prequel, Bad Guy, Trigger Warning, No Fear) nem okoznak túlságosan nagy klimaxot, némelyik egészen középszerű riffekre vagy prüntyögésre feljátszott közhelygyűjtemény – de az is lehet, hogy ezek csak azért nem működnek annyira, mert nem folytak évekig a csapból. A záró Papa Roach-feldolgozás, a Last Resort balladisztikus átirata meg mind a mai napig totál érthetetlen számomra, pláne, hogy ide is felkerült, de ha a csótányfőnök Jacoby Shaddixnek elnyerte a tetszését, akkor ki vagyok én, hogy kérdőre vonjam ezt a döntést (is).

Bármennyire is hihetetlen, de Ronnie-n kívül mások is közrejátszottak a Popular Monster elkészültében – még akkor is, ha a zenét hallva ezt igazából egy laptoppal is el lehetett volna készíteni, és szerintem nem is állok messze a valóságtól. Számomra a Falling in Reverse felállása mindig is csak biodíszlet bábok gyülekezete volt, hiszen a fő reflektorfény pont annyira az énekesre összpontosul, mint anno a 20. század nagyobb rockzenekarainál, ahol ugyanígy mindegy volt ki, szólaltatja meg a hangszereket (leszámítva néhány kivételt, pl. Eddie Van Halen, Slash, Sid Vicious stb.). Mondom ezt úgy, hogy a kurrens csapatban még Luke Holland is helyet foglal a dobok mögött, aki korábban a The Word Alive-ban püfölte a bőrőket, de az igazi hírnevet a YouTube-ra feltöltött végigjátszós videói hozták meg neki, azóta pedig a modern metal egyik legkeresettebb zenésze. Itt viszont csak egy a többi névtelen háttérzenész közt. Rajtuk kívül vannak még itt a zenekaron kívüli vendégek is:

• a country rapper Jelly Roll
• a Slaughter to Prevail frontembere, a Ronnie-hoz hasonlóan vitatott megítélésű Alex Terrible
• a metalzenészekkel nem először közösködő rapper, Tech N9ne
• valamint Radke pankrátor barátnője, Saraya

Utóbbi talán egy elvesztett otthoni vita következtében kerülhetett be a BosszúállWoke-ba, mert lényegében semmi vizet nem zavar a rá bízott Bad Guy-ban. A produceri székekben pedig – természetesen Ronnie mellett – helyet foglalt Tyler Smyth, valamint Charles Massabo, akik nagyon szép, de totál lélektelen hangzást kreáltak az anyagnak.

Olyan ez, mint amikor bemagoltad az anyagot, amiből felelsz, és meg is kapod rá a négyes fölét, de mind a tanár, mind te is tudod, hogy emögött semmi tényleges tudás nem rejlik, és egy lélektelen szalagmunkás pozícióban fogsz megrohadni életed végéig.

Elkalandoztam, hol is tartottam? Ja, igen, ott, hogy ez a jelen gyakorlatban azt jelenti, hogy az album néha annyira túl van producerálva, hogy semmi apróbb díszítés vagy turpisság se hallható ki igazán, csakis Ronnie van az arcunkba tolva. Megint. Állandóan.

És a lemezzel kapcsolatos összes probléma itt kezdődik, ér véget és tesz 720 fokos kört, mielőtt tébolyult, meghibásodott helikopter módjára a földbe csapódna és felrobbanna: Ronnie személyénél. Én tényleg megpróbáltam elvonatkoztatni ettől a konklúziótól, alapvetően sok szempontból tehetségesnek is tartom a csávót, elég csak a már említett marketingstratégiájára gondolni, vagy ha már zenei aspektusból nézzük, akkor arra az el nem hanyagolható tényezőre, hogy az arc amúgy szövegel, rappel, énekel, üvölt, hörög, teszi ezt szinte játszi könnyedséggel. A baj csak az, hogy pontosan miről is.

Radke negyven percen keresztül, szünet nélkül bombáz minket a sértődött dühével, az arrogáns felsőbbrendűség-érzetével, egyszerre áldozatként és a világ legrosszabb antihősének beállítva magát.

Természetesen nemcsak magát ócsárolja a wishes főellenség, mindenki megkapja a magáét, a netes trolloktól kezdve a cancel culture jelenségen át az amerikai igazságszolgáltatásig (utalva ezzel Ronnie korábbi bírósági ügyeire). És ez baromi sok. Kiváltképp, hogy a már említett produceri munka következtében szinte 90%-ban krisztálytisztán hallani is, mit mond. Tehát ha jó vagy angolból, ez mind beleég az agyadba, és az egész egy kellemetlen lázálommá válik, ahol ahelyett, hogy együttéreznék a főszereplővel, inkább csak konstatálom, hogy az ok-okozati összefüggés Radke esetében is helytáll. Értsd: azt kapja, amit érdemel, a természet gyógyul. Sokunk viszont nem érdemli meg, hogy meg kelljen hallgatnia a Popular Monstert, pláne nem így, egészben, kitéve magunkat ennek az önvizsgálatnak álcázott rant-háborúnak. Persze tudom azt is, hogy mindegy mit mondok, a legtöbben valamilyen okból (imádat, katasztrófaturizmus) úgyis lepörgetik majd az anyagot, és hát egyikért se tudok senkit se hibáztatni.

A nap végén pedig erről szól a Falling in Reverse és Ronnie Radke személye: szereted, utálod, de szó nélkül nem fogsz tudni elmenni mellette.

Ebből kifolyólag értelmetlen pontoznom is az anyagot. Tény, hogy hallgathatóbb, mint a tavalyi drogprevenciós lejövés az Avenged Sevenfoldtól, illetve izgalmasabb is, mint a szebb napokat látott Born of Osiris legutolsó ásítozása, de mindezek mellett végtelenül éretlen és átgondolatlan így, ebben a formában. Ronnie pedig – hiába egy negyvenéves faszi, aki többet keres egy óra alatt, mint én egész évben – végső soron egy nagyra nőtt gyerek, akit nem tudnak/akarnak elhallgattatni a szülei, és készen áll arra, hogy rémálommá változtassa a 16 órás repülőutadat, miközben csillapíthatatlan szomjúságot érez a figyelmedre. Arra a figyelemre, ami tulajdonképpen elcseszte az egész életét.

Ronnie Radke a Falling in Reverse élén idén először látogat Magyarországra, mégpedig november 23-án a Barba Negrába. Az egy nap alatt teltházassá vált buli további fellépői a szinte hazajáró Hollywood Undead és a nemrég alakult Sleep Theory.