A bocsánat megadatott, de a felejtés sosem – Auraleak: The Spirit Matrix

Lassan már két teljes éve, hogy magunk mögött hagytuk a 21. század egyik legmegrázóbb globális eseményét, a COVID-19 pandémiát. Itt a NuSkullon mi is megannyi zenekarral és kiadvánnyal foglalkoztunk, amik ebben az időszakban fogantak: ezeket általában hol az adott előadó(k) bezártságából fakadó unalom és csillapíthatatlan alkotási vágy, hol pedig a világ elcsendesülése okozta traumák ihlették. Kicsit mind a kettő körejátszott anno 2020-ban – az egész járvány kirobbanásakor – az Auraleak létrejöttében, ami eredetileg Gerő András Péter, vagyis „Hex” (Kill Monday Management, ex-The Tumor Called Marla) szólóprojektjeként, sőt, sokkal inkább egyfajta covid-naplójaként funkcionált. Aztán az idő múlásával, a szabályozások csökkentésével kiderült, hogy ebben sokkal több van annál, hogy Hex megtartsa magának; a dalokban megfogalmazott vallomásai és üzenetei a poszt-covid érára is ráhúzhatók, sőt, talán még jobban is illeszkednek a társadalom mostani formájához.

Így aztán az énekes-frontember maga köré gyűjtött pár tehetséges zenészt – akikkel amúgy is volt már egyfajta ismertsége, barátsága, szakmai kapcsolata korábbról -, név szerint Söptei Balázs gitárost (Kajgün, Vanta), Farkas Bálint basszusgitárost (Vedj) és Szöllősi Dorottya dobost (Mudi). Velük a fedélzeten jelent aztán meg 2022-ben az első klipes dal, az Indigo, ami alapján be lehetett lőni az irányt: az Auraleak egy modern, progos, technikás, mégis popérzékeny, slágeres valami lesz, aminek az egyik legfontosabb ismérve, hogy

ez egy olyan cucc, amihez hasonló nem jön veled szembe túlságosan sokszor a magyar underground sodrásában.

Ezt pedig csak még inkább alátámasztotta a soron következő három dal az elkövetkezendő két évben: a Boolean Heart, az In Motion, és végül a Comet, amik nemcsak feltérképezték a zenekar potenciálját, de némelyikük még azt is bemutatta, hogy ha kell, akkor a banda bizony oda tud pörkölni djentestül, breakdownostul, mindenestül. Október végén pedig kijött a tízdalos bemutatkozó nagylemez, a The Spirit Matrix, ami négyzetre emelte az eddig megismert erényeit a zenekarnak, és betekintést engedett a tagok közösen építgetett víziójába.

Ha pedig feljött a banda fantazmagóriája, akkor újfent érdemes megemlítenem azt (amit már korábban is elmondtam), hogy engem kenyérre lehet kenni azzal, ha egy zenekarnak van elképzelése az egész zenekarosdival kapcsolatban, ha van egy koncepciója (és ezt most nem feltétlen értem arra, hogy szóljon az egész anyag egy adott témáról), és ha tudja is használni a rendelkezésére álló eszközöket, nem pedig csak össze-vissza behajigál mindenfélét a zenéjébe, és várja, hogy majd a random elhelyezett elemek koherens egésszé váljanak. Na, ez egyáltalán nem fenyegeti az Auraleaket, a srácok sziklaszilárd elképzelés mentén haladnak, a vizuáljaikat, a videóikat ugyanaz az eszme lengi körül, és egész egyszerűen jó ránézni a végtermékre, hogy egyben van. Mindennek és mindenkinek megvan benne a helye, és ez olyannyira össze is forrt, hogy ha ebből kiszednénk egy elemet, az valószínűleg az egészet borítaná – vagy legalábbis erőteljes megingásra késztetné.

Zeneileg már nem beszélhetünk ennyire homogén, zárt rendszerről, de ez nem is baj, sőt, ilyen élénk, futurisztikus ideák mellett kicsit kihagyott ziccerként élném meg, ha az összes dal olyan lenne, mint minden Breaking Benjamin-lemez (bocs, Breaking Benjamin-élvezők, de ez a szomorú igazság!). Aki ismeri a srácokat, az nagyjából tudhatja, hogy melyik zenekarok/előadók inspirálják őket a leginkább: Nine Inch Nails, Vola, Leprous, Tesseract, Sleep Token stb. – melyik épp mivel. Persze baromi olcsó húzás lenne ezeket a bandákat leripoffolni, természetesen a srácok nem is tesznek így, és inkább ezek (meg egyéb zenei szereplők) eszmeiségét ültetik bele a saját zenéjükbe – és teszik hozzá természetesen a saját ízvilágukat -, mintsem hogy ugyanazt a gitár soundot kölcsönözzék ki a „nagyoktól” ikszedik feltörekvőként.

A The Spirit Matrix tehát zeneileg egy baromi széles palettából merít: alternatív, progos, agyas témák, sok-sok modern elektrós, indusztriálos hangzás, mint építőanyag (nem csak háttérelem), és mindeközben a metalcore-os, poszt-hardcore-os témák is be-beköszöntgetnek, legyen szó akár egy kiállás utáni breakdownról, akár egy sodró lendületű tutututá dobolásról. A legjobb pedig az egészben, hogy a srácok megtalálták a tökéletes balanszot az elmés megoldások és hallgathatóság közt. Ha kell, egy fifikás gitárhősködést követ egy óriási elszállós refrén, máskor a basszuson van a hangsúly, miközben a háttérben mondjuk egy elektromos lüktetés alapozza meg a baljós atmoszférát. Egyik kedvencem az egész egyenletben Dóri díszítésekkel teli dobjátéka, ami elvétve kimért, monoton becsapódású, alkalomadtán meg mint vér az erekben, úgy száguld végig a zenekar testén egészen az agyig, ahol Hex énekli ki a (nem túl derűlátó) gondolatait, felváltva kristálytisztán meg olyan mély gutturális screamekben, hogy csak pillázok. Az ő technikájáról legtöbbször Einar Solberg, a Leprous énekese jutott eszembe, ami hasonlat nem is annyira meglepő, hiszen Hex – megannyi más énekessel közösen – énekelt a norvégok új lemezének egyik kórusában.

Ha már szóba került a frontember, akkor muszáj még megemlítenünk a hozzá kapcsolódó talán legfontosabb alkotóelemeit a The Spirit Matrixnek: magát a mondanivalót, a tematikát. Bár az első bekezdés után nem lövök el nagy zsákbamacskát azzal, ha azt mondom, hogy a szövegek leginkább az egyén gondolataival foglalkoznak, akit megfosztottak a szabadságától és hónapokra a négy fal közé kényszerült, ahol jobb híján csak önmaga és a saját elméje közti számvetés maradt neki, és ez sokszor elég kijózanító tud lenni.

Az hagyján, hogy egy ilyen szituációban nehéz megőrizni az épelméjűségünket, de ha annak már mindegy – vagy csak veszélyben van -, akkor érdemes minden rendelkezésünkre álló eszközzel a megvédésére koncentrálni.

Így nem meglepő, hogy több dal pedzegeti, hogy hogy jutott idáig az emberiség, mennyi van még nekünk hátra, ha ilyen tempóban szivárog a lelkünk, illetve mit tudunk tenni a jelenkor személytelenségével, az online térben való anoním visszahúzódással, és az identitás ilyen mértékű veszélyeztetetté válásával. Érdemes tanulmányozni a szövegeket, miközben pörög a lemez – Hex szövegírói készségei is sokat fejlődtek a korábbi munkáihoz képest -, illetve elolvasni, hogy miről is szólnak pontosan az egyes tételek.

Összességében az Auraleak első nagylemeze egy igazán ambíciózus, törtető kinyilatkoztatás, ami az év egyik legpozitívabb meglepetése a hazai felhozatalból. Belátom, erős ezt meglepetésnek nevezni, hiszen az előzetes dalok már nagyjából belőtték az egységesen magas minőséget képviselő irányt, és ennek okán nem is csoda, hogy a zenekar már a debüt anyag megjelenése előtt felléphetett többek közt osztrák és román fesztiválokon is, olyan zenekarok társaságában, mint a Bullet for My Valentine vagy a Guano Apes. De mégiscsak jó látni, amikor ilyen szépen összeérik a termés, a zenekarnak pedig most leginkább azt tudom tanácsolni, hogy semmiképp se dőljenek hátra, hanem irány a próbaterem, ez ugyanis egyértelműen folytatásért kiált! 8/10