A bizonytalanság fellege – Russian Circles: Gnosis

Emlékszem, vagy tíz évvel ezelőtt egyik ismerősöm nagy elszántsággal mesélte, hogy addig hallgatott egy instrumentális lemezt, hogy végre megfejtette a jelentését. Nem vagyok benne 100%-ig biztos, hogy melyiket, talán a The Earth Is Not a Cold Dead Place lehetett az Explosions in the Skytól, de a lényegen nem változtat: ugyanúgy kinevettem és közöltem, hogy ennek a műfajnak pont abban rejlik a varázsa, hogy azt a mondanivalót társítod a zenéhez, amit csak akarsz – persze csak ha az adott formáció nem ad egy egzakt útbaigazítást. A Russian Circles speciel pont nem ez a szájbarágós fajta. A chicagói trió annyit azért az orrunkra kötött, hogy a Gnosis az ember és a természet kapcsolatát hivatott bemutatni. Na, kösz, ez egy elég tág, ha nem a legtágabb témakör evör. Az viszont sejthető már az első másodpercekben, hogy itt nem holmi faültetés pozitívumairól beszélhetünk, ugyanis a zenekar nyolcadik lemeze a munkásságuk egyik legsúlyosabb darabja lett.

Ami igazából érthető is, nehéz úgy önfeledt, felemelő témákról zenélni manapság, hogy a világ a szemünk láttára hullik atomjaira. Így szinte magától értetődött, hogy amikor ez a három legény, név szerint Mike, Dave és Brian gitárt, basszt és dobverőt ragadott, és elengedte magát, az nem is eredményezett éppenséggel lebegős jamelést. Bár az albumon így is van nem kevés ultradallamos és pehelysúlyú téma, szinte folyamat ott van a háttérben az a mardosó kétely, hogy mikor durran be egy brutális horderejű sodrás, ami zabolátlan cunamiként pusztítja el az ártatlan tónusokat. Ebből áll a lemez, a bizonytalanságból, hogy nem tudjuk mi, hogyan és mikor fog bekövetkezni – pont, mint a világunkban. Erre igen jól rágyúr az urak immáron harmadik közösködése a Converge Kurt Balloujával: a lemez elképesztően jól szól, iszonyat hatásos rétegek vannak egymásra pakolva és az egész olyan makulátlan, mintha Tomi Kristállyal mosták volna.

A kezdő Tupilak baljós, vészjósló nyitánya magában hordozza a dallamosság írmagját, de érezteti, hogy ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel: a dal csak a közepénél veszít a vágtató tempóból, itt egy jóval monumentálisabb, sludge-ba mártott delejezés veszi kezdetét. A Conduit sem nagyon enged a morcból, sőt, olyan mocskos riffeket alkalmaz, hogy nem lenne annyi miatyánk, ami ez alól feloldozzon. Mint a második legrövidebb szám a lemezen (a maga négy és fél percével, hahi), végig is viszi szinte szünetmentesen ezt a döngöldét, nincs kegyelem, nincs irgalom, instrumentális tétel rég suhintott ennyire arcon pusztán a puritán dühével. Aztán a címadó dal az első tényleges kapaszkodó a lemezen, ugyanis ez az a szám, ami a banda pályafutásának közel két évtizede alatt először kapott hivatalos videós megtámogatást. Hiába néz ki kurva jól a klip, sok konkrétumra ezúttal sem kell számítani történetmesélés szempontjából, de maradjunk is magánál a zenénél: ez az a darab, amit valószínűleg először mindenki vissza fog pörgetni, már csak amiatt, ami négy perc után történik. Nem is spoilerezem el, menj rá, mielőtt ő megy rád! Muszáj még kiemelni a Vlastimil kíméletlen darabolását vagy a záró Bloom sejtelmesen torokszorító kilátástalanságát. És el is érkeztünk a lemez végére összetörve, hátrahagyva, egyedül a kérdéseinkkel, amikre nem kaptunk, és talán nincsenek is rájuk megfelelő válaszok.

Néha elcsodálkozom azon, hogy néhány zenekar 5-6 taggal is mennyire nem tud jó zenét produkálni. Itt pedig van három fickó, totál minimalista felállással és olyan kémiával egymás közt, hogy Öveges prof. elismerősen csettintene, és szinte egy csepp izzadság nélkül leszállítják az év egyik, ha nem a legjobb hangszerorientált albumát. A Gnosis egy őszinte, sallangoktól mentes ékköveként marad fenn a chicagóiak – meg úgy en bloc az egész stílus – katalógusának, és hiába nem vezet és nem igazít útba, felajánlja nekünk az időt. Az időt, hogy egy, két vagy többszöri hallgatás után megfejtsük és eggyé váljunk vele, mint a tudás az igazsággal. 9/10