25 év után unalmas lett-e a poszt-rock?

Általában a poszt-rock eredetével kapcsolatos netes eszmecserék a Mogwai nevével szoktak kezdődni (1997, Mogwai Young Team), majd valaki jobbjában lángoló pallossal, baljában pedig a Slint második lemezével (1991, Spiderland) száll be a vitába. A vitának itt sincs vége, hiszen a Slintet is vissza lehet nyomozni: felesleges elindulni a tagok régi bandáinak vonalán, hiszen ott csak egy remek poszt-hardcore csapatot találunk (Squirrel Bait), helyette inkább egy másik kontinensen érdemes kutakodni. Történt ugyanis, hogy a Talk Talk csúcslemezes szintipopjából két év alatt egy túlzásokban gondolkodó art rock lett, és mivel addigra már a csapat világviszonylatban is nagyon ismert volt, nem zenetörténészeti csúsztatás őket a stílus ősforrásának nevezni. Mindez 25 éve történt (1988, Spirit of Eden).

Azóta sokminden változott: valamelyest az új évezredben egységes lett az, amit a címke alá lehetett sorolni, ellenben felbukkant mellé a poszt-metal, és hol új hangszerekkel, hol új műfajtársításokkal sokan színesíteni próbálták a hangzást. Idén is próbáltunk figyelni a fontosabb kiadványokra (pl. Ef, Sigur Rós, Dorena, Corrodal, Cult of Luna, Fine Before You Came, Mouth of the Architect, The Fall of Every Season), most pedig arra jött el idő, ha már két nagyágyú is egy nap adott ki lemezt, hogy megvizsgáljuk az aktuális, vagy épp kimaradt anyagokat.

65DAYSOFSTATIC – WILD LIGHT

Dátum: 2013.09.16.
Kiadó: Superball
Hossz: 44:21
Támpont: Maybeshewill

Kedvenc magazinotokban a 65daysofstatic története a 2010-es We Were Exploding Anyway kritikájával fejeződött be: az az album végre határozott pályán tudta a 2004-ben a poszt-rockba valósággal berobbanó angol bandát. Másfél évvel később már érkezett is a jó érzékkel nem folytatásként, hanem filmzenei kísérletezésként elkönyvelt Silent Running, ami (mivel a poszt-rock már egy ideje amúgy is elég filmzenei) nyugodtan tekinthető egy B-oldalas gyűjtésnek is, hiszen semmi kiemelkedőt nem kínál a banda életművének árnyékában. A Wild Light azonban már az a logikus folytatás, amit várni lehetett: nem kapjuk meg még egyszer a három évvel ezelőtti harsány, helyenként egész meglepő hangzást, hanem annak egy érlelt, nem annyira a csúcspontokra, mintsem a banda kiforrott zenei világára támaszkodó változatát írták meg. Az előző album nagy fegyverténye az volt, hogy megtanulták használni az elektronikát, a Wild Lighton pedig hallhatjuk, ahogy tökéletesen beépítik abba a változatos poszt-rock értelmezésbe, ami miatt hét év után is izgalmas ez a zenekar. Mert amíg a műfaj sok más bandájánál szinte alig lehet beszélni az adott kiadványról, annyira nem alkotnak többet lemezen a korrekt kis katarzisvadászatnál, addig a 65dos hagyja az izzadós csúcspontosítást, és helyette inkább kevésbé kiélezett, de egységesen érdekes dalokat formálnak a most már véglegesnek mondható eszköztárukból. Biztosan lesznek, akiknek ez nem lesz elég, mert ők még mindig az első két lemez matekos frissességére, vagy az előd „bölcsészklubos táncparkett” hangulatára vágynak, de talán ők is belátják, hogy karriercsináló lemez helyett egy karrierösszegző pont olyan jó tud lenni, főleg, ha elsüthetjük a manapság olyan ritkán elővehető „izgalmas poszt-rock” bélyeget. 8/10 (Jávorkúti)


LIGHT BEARER – SILVER TONGUE

Dátum: 2013. 02. 08
Kiadó:
Alerta Antifascista, Moment of Collapse Records
Hossz: 79:38
Támpont:
Downfall of Gaia, Fall of Efrafa, Rosetta

Ha valaki esetleg arra számított, hogy az új Light Bearer anyag gyökeresen más lesz, mint amilyen a Lapsus volt, annak csalódnia kell. A brit poszt-metalosok ugyanis a debütáló nagylemez egyenes folytatását készítették el, mind zenei felfogás, mind a szövegek mögötti háttértörténet terén. A korong körül megint nem volt gyakorlatilag semmi hírverés, a szextett teljesen a szájhagyományra hagyatkozott, ennek megfelelően nyilván nem lesz ez a korong se világsiker. Az, hogy Cult of Lunához hasonló sztárok legyenek, azért is lehetetlen, mert ezek a srácok abszolút nem ismernek kompromisszumot, a Silver Tongue is borzasztó hosszú és nehéz lemez lett, igazi kihívás egyben végighallgatni úgy, hogy egyszer sem lankad a figyelmünk. Ja, hogy ez egy poszt-metal korong? Nos, ezúttal még a szokásosnál is súlyosabb a helyzet, az album dalai ugyanis egyetlen átvezetőtől eltekintve tíz perc felett járnak, és három darab tizenöt percesnél hosszabb tétel is készült. De a puszta hosszúság mellett az is oka az időnkénti ellaposodásnak, hogy nem tudták ezt a monstrumot egyforma minőségű ötletekkel kitölteni (azért jó elképzelésekből sincs hiány, a felütés például az év egyik legjobb albumkezdése, a címadó pedig úgy indul, mintha egy indie-emo zenekar játszana, valamint a tiszta éneket is jól adagolják). Főleg a sludge részeknél fordul elő véget nem érő témahalmozás, a záródal pedig ilyen szempontból messze a legproblematikusabb. Ettől még persze a hangulat a helyén van (igazi éjszakai lemez), a mintegy kézikönyvből másolt individualista-vallásellenes ideológiai háttér sokak számára csábító lehet, no meg műfajon belül az év legjobbjai közé tartozó dalok is születtek (Beautiful Is This Burden, Aggressor & Usurper). Valójában a lemezhez hasonlóan csak önmagamat tudom ismételni: ez úgy lehetne sokkal jobb, ha átgondoltabban szelektálnák és adagolnák a témákat, de mivel a Light Bearernél sokadrangú kérdés a folyton nyavalygó zenehallgató közérzete (mielőtt ráugranátok erre a gondolatomra, ez ilyen közegben dicséretes), így ez a történet soron következő két részénél sem (el)várható. Mindenesetre kíváncsian várjuk őket! 7.5/10 (Bene Gábor)

A STORM OF LIGHT – NATIONS TO FLAMES

Dátum: 2013. 09. 17.
Kiadó:
Southern Lord
Hossz:
51:33
Támpont:
Neurosis

Bár gyűjtésünkbe került, az A Storm Of Light nevű formációról simán lehetett volna szószátyárkodó nagykritikát is írni, már csak a bandafőnök Josh Graham életútja miatt is. Az arc ugyanis – amellett, hogy tervezett nekik három borítót – 2012-ig a vizuális effektek felelőse volt a Neurosis élő fellépésein, videoklippeket rendezett pl. a Dillinger’-nek, ezen kívül zenészként is számos fontos underground csapatban szerepet vállalt, ezek közt volt a Red Sparowes, a Julie Christmas nevével fémjelzett Battle of Mice vagy a Scott Kelly-vel közös, Blood and Time nevű akusztikus projekt. És persze a jelen bekezdésben ecsetelt korong sem egy tejfelesszájú banda kiadványa, a Nations to Flames ugyanis már a negyedik önálló albumuk. Ami mindenképp elmondható a lemezről, hogy a csapat a fejlődő hangzás ellenére pont, hogy mélyebbre csúszott a „Neurosis-kistesó” skatulyában, bár ez leginkább Steve Von Tillék albumainak változatossága miatt van így. Ugyanis abszolút nem a korábbi anyagokra jellemző, lassan hömpölygő poszt-metal hallható a lemezen, a Nations to Flames — a lemez világvége-tematikájával összhangban — sokkal inkább doom/sludge metal lemez poszt-metalos hangulati felhangokkal, mindehhez pedig rögtön tudjuk is a Neurosis 90-es évekbeli korszakának néhány lemezét társítani. Ez így még nem is hangzana rosszul, de sajnos a lemez nemigen működik, ennek pedig Josh Graham vokálja a legfőbb oka, ami hiába szólt remekül a korábbi anyagaikon, itt baromi erőtlen, főleg a Neurosis duójához képest, és az sem orvosolja a bajt (sőt), hogy kényelmetlenül sokszor merülnek ki a szövegek a számcímek vég nélküli ismétlésében. Cserébe a gitárokkal el lehet szórakozni egy darabig, a dobtémák pedig egyenesen királyak, viszont a hatodik (!) dalig kell várni az első valóban jó ötletekre, olyan elsőre működő húzótémát, ami pl. a Souls At Zerón már a második dalt uralja, az egész korongon nem találunk. Összességében doom és sludge fanoknak azért ajánlható a lemez, de ahhoz képest, hogy az előző album (ha lehet, nem írnám le a címét) mennyire ütős volt első hallásra is, ez elég kevés. 5/10 (Bene Gábor)


JESU – EVERY DAY I GET CLOSER TO THE LIGHT FROM WHICH I CAME

Dátum: 2013.09.23.
Kiadó: Avalanche
Hossz: 42:39
Támpont: Nadja, 40 Watt Sun, Have A Nice Life

A Jesu mindenképpen kakukktojásnak számít a cikk szempontjából, ugyanis Justin K. Broadrick (akiről már fölösleges leírni a „hol mit tett le az asztalra”-listáját) brigádja nem sorolható be a klasszikus „poszt” dolgok alá, sokkal inkább egy drone/shoegaze csapatról van szó (kivétel a self-titled lemez, és az az előtti kiadványok). A trió rendre dobálta ki az anyagokat (bár később Justin egymaga írta és rögzítette azokat), ám a mennyiség/minőség hányados a 2009-es, még bőven jó Opiate Sun EP után meredeken zuhanni kezdett, és gyakorlatilag egyetlen túlzottan értékelhető anyaguk nem volt azóta (az Ascensionnek voltak jó pillanatai, de az idő próbáját nem állta ki). Ezért aztán sokan le is mondtak a projektről, nem úgy Justin, aki újdonsült apaként úgy döntött, hogy ő bizony albumot fog írni erről a számára új kihívásról. Az, hogy öt számot tartalmaz csak a lemez, és hogy ebből az egyik 17 perces, pedig azt sejteni engedte, hogy megint lesznek itt kísérletezések – ehhez képest az előre kidobott Homesick teljesen standard Jesu, az egyetlen furcsa dolog benne a poszt-rockos gitárdallam, és az, hogy a steril (talán csak az Opiate Sun szólt ennél tisztábban) hangzás hogy kidobja főhősünk brit akcentusát. Ám amint a Homesicknek vége, azzal a pillanattal a standard Jesu résznek is vége (valaki sok Zombielandet nézett), a kettes számú Comforter egy Sígur Rós/Aphex Twin szerű elszállt nyekergéssel kezd, de a hét perc alatt talán a Conqueror óta a legjobb darabja kerekedik ki belőle a triónak. A címadó azzal lep meg, hogy a jellegzetes, régen mélyrehangolt, most már héthúros gitáron előadott döngölésnek nyoma sincs benne, szinte végig elektronikus és csendes marad, egy jobb énektémával emlékezetesebb maradhatna. Ezután jön a háromrészes eposz, a The Great Leveller, ami azért eléggé felemásan sikeredett,  az első négy és fél percben körülbelül semmi sem történik, és a lezárást felvezető prüntyögés  is felejthető, de a középrész, ahol felcsendül Nicola Manzan hegedűjátéka (aki amúgy egy egész vonósarzenált vonultat fel a dalban), illetve a Conqueror nyitótémájára erősen hajazó zárórész a hátborzongatóan sokáig kitartott (de beeffektezett) énekkel elképesztően gyönyörűek. Kár, hogy ezek után van még egy fölösleges lezárás, de ez nem vesz el semmit az érdemekből: a Jesu visszatért, és bár az erőteljesen hullámzó teljesítmény alapján nem valószínű, hogy ez a minőség fogja jellemezni a következő kiadványokat is, de itt mindenképpen figyelemreméltó teljesítménynek lehettünk fültanúi. 8.5/10 (Kolláth Benjámin)

GOD IS AN ASTRONAUT – ORIGINS

Dátum: 2013.09.16.
Kiadó:
Rocket Girl
Hossz:
53:05
Támpont:
65daysofstatic, Explosions In The Sky

A God Is An Astronaut idő közben olyan státuszba került, amely lehetővé teszi, sőt, meg is kívánja az érezhetően kevésbé feszített tempót és munkamódszert (igaz, ebben segítette őket a műfaj elmúlt években mutatott növekvő népszerűsége is), ám ez korántsem jelenti azt, hogy az Age Of The Fifth Sun óta eltelt több, mint három év ne lett volna tartalmas. Hiszen amellett, hogy rendesen megturnéztatták a legutóbbi korongot, kiadták a korábbi lemezeik újrakevert változatát, majd azt követően ismét turnéztak egy sort (mindezek alatt hazánkat kétszer megjárták), eközben pedig gyúrták az új album anyagát. A körülményeket ismerve volt is mit alaposan összepróbálni, mivel a legutóbbi korong óta két új taggal bővült a zenekar, ezáltal messzebbre merészkedhetett, mint eddig bármikor, ez a tudatos építkezés pedig alapjaiban határozza meg az Origins dalait. Esetükben arról van szó, hogy megtartva a saját jól ismert, szinte védjegyszerűvé vált hangzásvilágukat, egy komplexebb vázra húzták fel azt, és ezen összetettebb megközelítés ugyanúgy vonatkoztatható a zenei eszközökre, mint a szerkesztettségre. A space rockból merítkező hangulat- és dallamformálás persze változatlanul tetten érhető, ám a hangsúlyosabb elektronikus betétek több esetben sem csupán beékelődnek, hanem egyenesen a dalok dinamikáját határozzák meg. Az előtérbe hozott ének sokadjára is furcsának és kissé idegennek hat, mivel nem tud kellően összekapaszkodni az instrumentális részekkel, tehát ez mindenképp negatívum. Ellenben a dob-basszus játékossága feltétlenül kiemelendő: hol a Russian Circles féle karcosabb örvénylés, hol egy kis indie ütemezés húzza a dalt a hozzátartozó gitárdallamokkal. Az olyan csúcspontokban, mint a Spiral Code, a különböző rétegek egymásba alakuló dallamai egy pillanatra sem hagyják leülni a dalt, ám a legnagyobb probléma, hogy mindezt nem sikerült a lemez egészére kiterjeszteni. Továbbá a leírt változások valahol ugyan magukban hordozzák a korábban tapasztalt érzelmi töltet és hangulatiság elhalványulását, ám ha ezen túltesszük magunkat, akkor láthatjuk, hogy ez a szemlélet, valamint a friss hangzáskép egy mindenképp járható utat jelöl ki, ugyanakkor azt is meg kell jegyezni, hogy a Spiral Code előzetesen ennél a teljesítménynél többet ígért. Nagylemez szinten vannak még nagyon erős pontok (Transmissions, Autumn Song), de nem véletlenül lehet hiányérzetünk, hiszen ez most amennyivel több, annyival talán kevesebb is lett. 7/10 (Deményfalvi Péter)


LONG DISTANCE CALLING – THE FLOOD INSIDE

Dátum: 2013.03.04.
Kiadó: Superball Music
Hossz: 55:23
Támpont: Leech, I Hear Sirens

A német Long Distance Calling negyedik nagylemeze több meglepetést is tartogat az eddig meglehetősen klasszikus poszt-rock keretek között mozgó zenekartól. Az elsődleges különbség nyilván az énekesi poszt állandó betöltésére csatlakozó Marsen Fischer, akinek személye mellett azonban a The Flood Inside-on még egy légiónyi vendégzenészt is alkalmaztak, többek között Vincent Cavanagh (Anathema), Petter Carlsen, és Henrik Freischlader gitáros személyében. A másik pedig sajnálatos módon egyfajta hiányérzet: annak ellenére, hogy minden eddiginél több forrásból és zenei stílusból merítenek és szerencsére megmaradt az a képességük, hogy hatalmas, puszta tereket képesek betölteni a feszesebb tempójú riffek és a lebegősebb elektronika párhuzamos szerepeltetésével, meglepő módon hiányzik a lemez gerince. A The Flood Inside felét továbbra is pusztán instrumentális számok teszik ki, és bár a vendégzenészek szerepeltetése nem szokatlan a Long Distance Callingtól, sajátosnak tűnhet, hogy az énekkel bíró számok felében nem is Fischer szerepel. Talán a leginkább „long distance callingos,” kerek egészet alkotó dal az albumot bevezető Nucleus: tökéletesen összerakott és átgondolt poszt-rock szám, ami egyértelműen visszanyúl a LDC poszt-metálosabb kezdeteihez, bár bele tudták szőni Freischlader közel kétperces, 70-es évekbeli jazzes, groove-os gitárszólóját is. Ami a második szám után történik az albumon azonban meglehetősen zavaró: korántsem az eklektikus hangzás a baj, de olyan érzés, mintha minden szám random módon más-más lemezről lenne összeválogatva.  Bár például a Cavanagh és Carlsen szereplésével készült Welcome Change egy erőteljes, jól összerakott prog rock darab, míg a Fischer által felénekelt címadó szám vagy a The Man Within érthetetlenül laposak. Egyértelmű sajnos, hogy a vendégzenészek, sőt Fischer szerepeltetése is a legtöbb esetben lenyomja a dalokat és olyan, mintha az éneket csak rádobták volna a hangszeres alapra, de nem alkotnak szétválaszthatatlan egységet. Nem véletlen talán, hogy a legkiemelkedőbb pillanatok az albumon az instrumentális számok: a Nucleus mellett a súlyosabb, sodró hangulatú Waves és lágy elektronikáról a szám közepén a nehezebb, tempósabb és gitár-centrikusabb hangzásra váltó Ductus azok, amik igazán a Long Distance Calling kiemelkedő képességeiről tanúskodnak.  6.5/10 (Hőgyész Anna)


AND SO I WATCH YOU FROM AFAR – ALL HAIL BRIGHT FUTURES

Dátum: 2013.03.18
Kiadó: Sargent House
Hossz: 42.58
Támpont: Maybeshewill, Enemies

Nem csak az album szokatlan eufóriája vagy a magával ragadó optimizmus az, ami miatt az All Hail Bright Futures hiánypótlónak mondható amúgy általában meglehetősen introspektív tematikájú poszt-rock színtéren: az And So I Watch You From Afar azon kevés zenekarok egyike, amelyeknek nem csak a bátorsága van meg az új zenei kifejezésmód keresésére, hanem elég jó zenészek ahhoz, hogy hibátlanul meg is valósítsák ezeket. Az ASIWFA soha nem volt különösebben depressziós vagy unalmas zenekar és az erőteljes, pörgős ritmusok és precíz gitármenetek mellett megmaradtak a már-már kakofonikus, zajorgiákba átmenő elektronikus váltások. Bár ez mind a helyén maradt, a 2011-es Gangs-hez, vagy az első, 2009-es albumhoz képest kétségtelenül változott a zenekar hangzása és bátrabban kísérleteznek, a matekozáshoz képest akár olyan szokatlan adalékokkal is, mint a karibi ütőshangszerek vagy fúvósok. Szintén ilyen eltérés hogy az eddiginél jóval több énekes elemet adtak a képlethez, bár ezeket mintha pusztán instrumentális kellékként használnák a számaikban. Az All Hail Bright Futures egyik legnagyobb erőssége, hogy tökéletes felütéssel kezdődik. Az album két legütősebb száma, az Eunoia és a Big Thinks Do Remarkable már a lemez elején megidézi mindazt, amiben az ASIWFA erőssége rejlik, amiben a Set The Guitars To Kill-ig visszamenőleg a legjobb. Ami viszont kifogásolható az album egészére nézve, az talán a variációk hiánya, legalábbis ami a tematikát és az ehhez illeszkedő zenei megoldásokat illeti, mivel egy pár szám után nehéz nem egy közel egyórás, már-már édeskés vidámkodásra asszociálni. Technikailag azonban, az ASIWFA-hoz méltó módon, egy  több, mint erős  anyagról beszélhetünk, amiben zeneileg minden kiszámítva és kellő mennyiségben került a helyére, csak talán ötletből volt túl sok. 8.5/10 (Hőgyész Anna)

MIDAS FALL – WILDERNESS

Dátum: 2013.04.01
Kiadó: Monotreme Records
Hossz: 44:47
Támpont: The Nocturnes, Hunt

Meglepően kevés olyan poszt-rock bandával találkozhatunk manapság, amelyben az ének legalább akkora szerepet kap, mint a többi hangszer, az pedig talán még ritkábban fordul elő, hogy női vokalistával álljon ki egy stílusbeli banda. A Midas Fall pedig már korábban is bizonyította, otthon van ezen a színtéren, hiszen az Eleven Return And Revert illetve a korábbi EP-jük is remekül sikerült, így igenis lehettek magas elvárásaink az új albummal kapcsolatban. A hangulat és a zene még mindig nagyon magával ragadó, Elizabeth Heaton hangja pedig még mindig csodálatos, hiszen ehhez a zenéhez remekül passzol az el-elcsukló, de mégis erőteljes, érzéki hang. Egy kicsit visszábbvettek a depresszív hangzásból és egy kicsit rockosabb vonalat erőltetnek a Wildernessen, mint korábban, persze a középtempónál lassabb dalok még így is szívet melengetőek, nem fogjuk őket metálpartin hangulatfokozóként használni. Ezzel együtt egy kicsit a tucat felé kezd húzni zeneileg a dolog, ami talán köszönhető annak is, hogy négy fő helyett már csak hárommal találkozunk a banda keretein belül, ami nyilvánvaló fakóságot hoz egy-két téren. Nehezebben ragadnak a dalok és az eddig ízfokozóként használt csilingelések most inkább hatnak közhelyesnek és unalmasnak. A már említett rockosabb vonal erőltetése néhány helyen megtöri a korábban igencsak jól működő sötét aurát, így nehezebben lehet az egész albumot magunkévá tenni, inkább csak a jobban sikerült dalokat fogjuk újra és újra meghallgatni. Persze így is egy szerethető kis lemez lett a Wilderness, amely még mindig egy igen ritka gyöngyszem a post-rock tengerében, de az előző album hibátlan színvonalát most valahogy nem sikerült visszahozni. Ezzel együtt sem érdemes kihagyni azonban a lemezt, hiszen még mindig okozhat kellemes meglepetést a sok egyszemélyes, vokál nélküli egykaptafa poszt-rock albumok között. 6.5/10 (Jene Balázs)