Zeke – Death Alley

A prológus

1993-ban színpadra állt egy zenekar Seattle-ben a Rock Cityben. A zenekar egy punk banda volt, de egy olyan tag írta gyakorlatilag az összes dalt, aki Arkansasból került a városba, és ott nyilván a blues nyomta a zenei neveltetésére a bélyegét. Aztán 18-19 évesen meglátja a Ramonest a tévében, és rájön, hogy ez az, ami neki kell. De persze a vénák már szartig vannak delta blueszal és Ian Fraser Kilmister rekedt hangjával. Ő „Blind” Marky Felchtone a zenekar pedig a Zeke. Akik aztán viszonylag gyorsan belekerültek Seattle amúgy is eléggé tartalmas underground élvonalába, ami ugyan a grungetól hangos, de nem jelenti azt, hogy másnak nincs is helye a városban. A zenekar egyre népszerűbb lesz, de azért szigorúan a föld alatt, 1998-ban a Nick Broomfield-féle Kurt and Courtney c. dokumentumfilmbe is bekerül egy koncertfelvételük részlete – igaz teljesen szükségtelenül és egészen félrevezető módon. Az évek során aztán a tagok is cserélődnek, a második gitáros posztján Dizzy Lee Roth-ot váltja Abe Zanuel Riggs III, Mark Pierce helyett pedig Jeff Matz (aki 2005 óta a High on Fire-t erősíti) veszi kézbe a basszusgitárt. Marky Felchtone és Donny Paycheck viszont megmarad a zenekar két fő pillérének (azóta is). Az évek során különösebb koncepció nélkül turnéznak mindenkivel a Pearl Jamtől kezdve a The Hiveson át a Superjoint Ritualig. Úgy vannak vele, hogy ha eljut a zene 2 srácig jó, ha még rengeteg pénzt is csinálnak belőle, még jobb.

A kiadó

A Death Alley többnyire (területenként más-más időpontban) 2001 októberében jelent meg egy kis kiadónál, a Supersuckers-féle Aces & Eightsnél, akiknek azelőtt, és azután sem volt igazán nagy dobása. Legalábbis nem akkora, mint az Epitaphnak, akik mindössze bő másfél évvel a Death Alley megjelenése előtt adták ki a Dirty Sanchezt, a Zeke előző nagylemezét. Ennek fogadtatása akkoriban felemásra sikeredett (pedig igen erős lemez), állítólag a zenekar sem volt elégedett vele, sem a lemez körüli dolgokkal, így két album után megszakadt a kapcsolat. Hogy a zenekarnak csak épp nem volt más választása, vagy direkt (vagy csak leszarva a kiadó-kérdést) igazolt az Aces & Eightshez, nem egyértelmű, de az biztos, hogy jót tett a végeredménynek, ráadásul később a Relapse-nél is meglátták a lehetőséget a zenekarban, így a következő igazi nagylemez (mert a Live and Uncensored mégsem az), a ’Til the Livin’ End már az underground óriás kezei közül került a polcokra. Pedig az Epitaph igen nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Zeke neve elterjedjen, nem is csak Amerikában, hanem világszerte. És persze ahhoz is, hogy a régi motoros rajongók elidegenedjenek a túl nagyra nőtt zenekartól. Előtte ugyanis az igazából csak Amerika-szinten, de még inkább regionálisan aktív Scooch Pooch gondozta a kiadványaikat, amik ugyan elértek egy, a kiadótól elvárhatóan magas népszerűséget, de igazán nem tudtak berobbanni a köztudatba. Hogy ez akkor mennyire volt célja a seattlei rock világban már jól bejáratott zenekarnak már más kérdés, de az nyilvánvaló, hogy ha a Scooch Poochnál maradnak, most valószínűleg nem olvasol a Death Alleyről ezen az oldalon.

A dalok

A lemezen 16 szám van, kevesebb mint 29 percben. És még mindig nem grindcore lemezről beszélünk. Az album elején kapsz három pergőcsapást, hogy bekösd az öved és betépőzárazd a pempörszt, utána megindul az aprítás a világ legegyszerűbb dobalapjaival, legtermészetesebb rock riffjeivel és leghadarósabb rock szólóival. Az első három-négy szám leszögezi, hogy itt nem találsz póverballadát, dobozosgitáros tábortűz-kompatibilis prüntyögést, de még arra vonatkozóan is kétségeket gerjeszt benned, hogy lesz időd beszarni. A Dirty Sanchez után meglepő, hogy Markynak egyáltalán bármi hangja is maradt, de a Death Alleyn sem kíméli a torkát és a hangszálait, és ha nem is olyan vehemensen, de ugyanolyan aprólékosan smirglizi szét a dobhártyádat, mint a megelőző lemezen tette. Felchtone, aki lényegében az egyetlen dalszerző, ezen a lemezen sem kerít új gourmet-receptet a számokhoz, marad a megszokott: Motörheadből, Ramonesból és némi bluesból összedobott főzelék, amit aztán addig gyorsítanak, ameddig a kezek és a hangszerek bírják. Viszont ezúttal egy minden eddiginél erősebb köteg dal lesz a végeredmény. A horror/sátán/motor háromszögbe illesztett tematikájú lemez helyenként megenged némi visszafogottságot, az Arkansas Man és az Evil Woman is középtempósabb, sőt ezek azért zeneileg is megszínezik a lemezt: előbbi délies riffjével, utóbbi pedig egyszerűen más dallamokkal operál, mint a lemez többi tétele.

És persze van az albumon lévő számokban zenei gerinc (mint ahogy az összes Zeke szerzeményben), de a lemez hossza, ez a nem egészen fél óra édes kevés ahhoz, hogy ezt eszedbe jusson szóvá tenni, távolról sem tud unalmassá válni a lemez. Ráadásul lehet, hogy velem van a baj, de én speciell hiába keresem már évek óta a gyenge számot a lemezen, egyszerűen nem tudom megtalálni. A Death Alley hangzásáért a Bill Stevenson, Jason Livermore, Stephen Egerton trió felelt, és a korábbi Zeke albumok nagyon nyers hangzása után egy kicsit fülbarátabb, kicsit csiszoltabb (persze csak punk normák szerint) összképet adott az anyagnak.

Az epilógus

A Jack Torrance és az Evil Woman 7”-es lemezen is megjelenik még 2001-ben, és az Alpha Motherfuckers c. Turbonegro tribute lemezre is készítenek egy feldolgozást a Midnight Namblahoz (vagy inkább feljátsszák a számot egy-az-egyben), a Death Alley c. szám a lemezről pedig később felkerül a Tony Hawk’s Pro Skater 4 játék soundtrackjére. Közben a zenekar koncertezik irgalmatlanul, a következő évben egy Európa turné után viszont annyira kimerülnek/kiborulnak, hogy az elvileg soron következő, Melvinsszel közös turnét le is mondják, és hirtelen fel is oszlanak. Aztán nem sokkal később rájönnek, hogy azért erre a zenekarosdira mégiscsak szüksége van mindnyájuknak, úgyhogy hirtelen újra össze is állnak. Ezután születik meg a ’Til The Livin’ End, aminek a Relapse aztán persze minden eddiginél erősebb promóciót tud nyújtani, így a Zeke eljut mindenhová. Még Budapestre is, 2005-ben a Polly Is Dead és a Stereochrist után adnak egy ~40 perces koncertet a szép emlékű Kultiplexben. Azt nehéz lenne állítani, hogy a Zeke zenéje rengeteg zenekarra lett volna komoly hatással, és még az sem igaz, hogy a műfajt ők teremtették meg (ha más nem, gondolj a Dwarvesra). Viszont ezzel a lemezzel elérték azt, hogy szinte lehetetlen legyen jobbat csinálni a műfajon belül.